Adam Silvera Mindketten meghalnak a végén és Az első, aki meghal a végén köteteinek folytatásában két idegen segít egymásnak megtanulni élni. A USA Today- és a New York Times-sikerlistás sorozat a harmadik részének lapjain Paz Dario minden este ébren várja a Halál-Hírek hívását, hogy ne kelljen boldogságot színlelve küszködnie a magánnyal. Egy borzalmas csalódásokkal teli nap után úgy dönt, eleget várt már. Ha azt mondják, nem hal meg aznap, nincs mit tenni, be kell bizonyítania, hogy tévednek. De mielőtt Paz véget vetne mindennek, egy fiú megmenti az életét.
Alano Rosa a Halál-Hírek-birodalom örököse, egy olyan cégé, amely mindenkit arra biztat, hogy az utolsó napon is hozzák ki az életükből a legtöbbet. A Halál-Híreknek még a létezését is gyűlölő agresszív csoport, a Halál-Őrség nevezetű erőszakos szervezet fenyegeti a fiút, így a végnapja talán közelebb van, mint gondolná. A Sors összehozza Pazt és Alanót, de onnantól rajtuk áll, hogyan élik túl a rájuk váró kétségbeejtő megpróbáltatásokat, hogy ezúttal senki ne haljon meg a végén.
Adam Silvera: A túlélő meg akar halni a végén
LOS ANGELES
2020. július 22.
PAZ DARIO
7: 44 (csendes-óceáni nyári idő)
A Halál-Hírek sose hív, hogy figyelmeztessen: ma meghalok. Bár megtennék.
Éjfél és hajnali három óra között, amikor a hírnökök riasztják az embereket, hogy eljött a Végnapjuk, én minden éjjel ébren bámulom a telefonom, szuggerálom, hogy csendüljön föl az a kísérteties harangszó, ami a korai halálomat jelentené. Vagy a késői halálomat, ha nem vetítünk azzal kapcsolatban, mennyire nem akarok már életben lenni. Arról az éjszakáról álmodom, amikor félbeszakíthatom a hírnök részvétnyilvánítását, amiért aznap meghalok, és azt mondhatom neki:
– Köszönöm életem legjobb hírét.
Utána pedig valahogy végre meghalok.
Ma hajnalban sem csöngött a telefonom, így kénytelen vagyok túljutni egy újabb Nem-Végnapon.
Mindig színlelem az élni akarást azok előtt, akik keményen dolgoznak, hogy életben tartsanak: anyukám, nyilván; a nevelőapám, aki mentálhigiénés szakember volt egy suliban, és ma is úgy viselkedik, mintha még az lenne; a terapeutám, akinek minden csütörtök délután hazudok, és a pszichiáterem, aki felírja az antidepresszánsokat, amikkel túladagoltam magam márciusban.
Szinte bűntudatom van, hogy vesztegetem itt mindenki idejét, hiszen veszett ügy vagyok.
De ha nem tudok meggyőzni mindenkit, hogy csak a gyerekkori balesetemmel kapcsolatos dokumentumfilm miatt próbáltam megölni magam, akkor beraknak valami öngyilkosokra specializálódott intézménybe, ahol nemcsak még többen dolgoznak majd azon, hogy életben tartsanak, hanem még esélyem se marad majd megpróbálni kinyírni magam.
Ha ez a Nem-Végnap olyan jól alakul, ahogy remélem, akkor akár még kedvem is lesz nem feladni.
Közel tíz év óta először végre visszahívtak. És nem is akárhová: megnézik, működik-e a kémia, alkalmas lennék-e a főszereplő szerelmének egy filmben. És nem is akármilyen filmben, hanem a kedvenc fantasyregényem, az Aranyszív adaptációjában. Az egészhez nem kellett más, csak egy kegyetlen jó self-tape, meg hogy hazudjak arról, hogy ki vagyok.
Most pedig meg kell szereznem az álomszerepemet.
Fel-alá járkálok a szobámban, átolvasom a meghallgatásra kapott szöveget, bár már rég tudom minden sorát. Itt nálam minden fekete-fehér, kivéve a regények, színdarabok és a videójátékok, amik elszórakoztatnak a Nem-Végnapjaimon. Anyutól kaptam egy ráncos sárkányfüzért, de hiába hívják angolul zebranövénynek, akkor sem illik a szobám hangulatához. Kedves ötlet volt tőle, hogy megpróbált idecsempészni egy kis zöldet, de még az is igen nehezemre esik, hogy magamat tápláljam, így a növény már félig kiszáradt, annyira elhanyagoltam; ki is kell dobnom, nem bírom nézni, hogy előbb haljon meg, mint én.
Na jó, ideje készülődni. A szövegemet beteszem a kemény fedeles Aranyszív-kiadásomba, ez lesz a kilencszáztizenkét oldalas kis kabalám, aztán betömöm a könyvet a hátizsákomba, amivel túrázni szoktam. Kezembe kapom a casting által kért fekete pólót és farmert, és már indulnék is zuhanyozni, amikor észreveszem a földön a háromszázhatvanöt napos naplómat. Mivel hajnali három óra körül elfelejtettem, most gyorsan visszateszem az éjjeliszekrényemre; nehogy belenézzen valaki.
Résnyire nyitom az ajtót, hallom, hogy egy spanyol dal szól a régi rádióból, amit a hűtő tetejére költöztettem, miután kidobtuk az összes alkoholt. Anyu és Rolando nevetnek valamin, reggelit készítenek, mielőtt anyu dolgozni indul.
Az ilyen apró pillanatok, amikor anyu nem növényeket hoz nekem vagy az antidepresszánsom adagját felügyeli, ezek adnak némi reményt, hogy rendben lesz akkor is, ha én meghalok.
Még akkor is, ha mást mondott az öngyilkossági kísérletem után… Csak a márciusiról beszélek, mert a másodikról senki sem tud.
Mielőtt Boldog Pazként színre lépek anyu és Rolando előtt, még fel kell készülnöm, mint minden színésznek, akit kezelésbe vesz a fodrász és a sminkes. Egyetlen filmforgatáson vettem csak részt életemben, még hatéves koromban, de emlékszem, arra gondoltam, milyen menő, hogy művészek segítenek ráhangolódni a szerepemre, mielőtt a rendező szavára elindul a forgatás. Most mindezt egyedül csinálom, mielőtt előadom, hogy boldog vagyok.
Végigsietek a folyosón, be a fürdőszobába, ahol még mindig fülledt meleg van Rolando reggeli zuhanya után. Letörlöm a bepárásodott tükröt, keresem benne a gonosztevőt, akit mindenki lát, de csak egy srác van ott, sötét haját szőkére festette, hogy megcsípje ezt a munkát, növeszti göndör fürtjeit, hogy elrejtse az arcát, amit
mindenki jobban ismer az első Végnapról szóló dokumentumsorozatból, mint az utolsó Scorpius Hawthorne-filmben játszott kicsi, de egykor ígéretesnek tűnő szerepe révén.
A zuhany hideg vize durván magamhoz térít, aztán szinte ütközésig tekerem a csapot, még az én kreol bőröm is kivörösödik a forró vízsugártól. Bár a testem szeretné átvenni az irányítást a lábam fölött, és elérni, hogy hátráljak, maradásra kényszerítem magam. Végül a testem nyer, kijövök a zuhany alól.
A mosdó tele van a többiek holmijaival, ott van anyu hajkeféje, egy csomó fekete meg ősz hajszállal, Rolando fésűje és hajzseléje, a kaktuszszappan, amit a Melrose piacon vettek, meg a kis porcelántányér, amire anyu leteszi az eljegyzési gyűrűjét, míg az arcát krémezi. Az én létezésemnek nincs igazi jele, leszámítva a narancssárga műanyag pohárban kettőjük fogkeféi mellett az enyémet. Ez nem véletlen.
Azt akarom, hogy ha már meghaltam, anyunak a lehető legritkábban jussak eszébe. Ez azt jelenti, hogy ne kelljen az én holmimat látnia a közösen használt helyiségekben. Ha anyut nem hagyja nyugodni a halálom gondolata, akkor kénytelen lesz elköltözni, hogy ne kísértse az emlékem, ahogy apu halála után is elköltöztünk, de ez az aprócska ház, amit együtt vettek Rolandóval, az egyik dolog, amit anyu legjobban szeret Los Angelesben. Az újrakezdésünket jelképezi.
Mármint azt, ami az újrakezdésünk kellett volna hogy legyen.
(…)
ALANO ROSA
11:00 (keleti parti nyári időszámítás szerint)
A Halál-Hírek nem hívott, mert ma nem halok meg, mások viszont kerestek halálos fenyegetésekkel, pusztán mert én vagyok a Halál-Hírek-birodalom örököse. De legalább figyelmeztetnek. Végül is a Halál-Hírek is így csinálja.
Az évek során számtalanszor megkaptam, hogy nekem aztán nincs okom félni a halálos fenyegetések miatt, hiszen világéletemben tudtam, mikor lesz a Végnapom. Ez nem igaz.
Sok előjogot élvezhetek azért, mert az apám hozta létre a Halál-Híreket, de az, hogy tudjam, mikor halok meg, nincs köztük.
Sőt, éppen apám kérésére gyorsított ütemben folyik a kiképzésem, hogy megörökölhessem a céget, amikor eljön az ő Végnapja.
Hogy ez mikor lesz, az számára éppen olyan rejtély, mint számomra a sajátom, de mióta létrejött a Halál-Őrség, akik az általuk preferált elnökjelölt nevében radikális módszerekkel terjesztik a saját pro-naturalista programjukat, apám tudja, hogy célpont, miközben azok a szektások a Halál-Hírek végét követelik. Persze, mi is érezzük annak az iróniáját, hogy apámnak nincsenek rendben az ügyei a halála előtt.
Óvatosnak kell lennünk, még itt, New Yorkban is, ahol egy évvel ezelőtt még ritkán látott pro-naturalista propagandát a városban az ember. Március 29-én, vasárnap minden megváltozott, amikor a kéthetes lezárási időszak végén az emberek újra kiléphettek otthonról, és a metrón, a hidakon, a templomokban és az élelmiszerboltokban, gyakorlatilag minden elképzelhető nyilvános területen A HALÁL-HÍREK TERMÉSZETELLENES plakátokat találtak.
Ha a Halál-Őrség kedve szerint folytak volna a dolgok, emberek milliói haltak volna bele a koronavírusba világszerte, minden figyelmeztetés nélkül, pusztán azért, mert szerintük ez az élet természetes rendje.
De 2010. július elsején, csütörtökön az élet és halál természetes rendje egy csapásra megváltozott, amikor Reynolds elnök ismertette az emberekkel, mi is az a Halál-Hírek. Kilencévesen még nem tudtam, mekkora szakadék támad majd a Halál-Hírek küldetését támogatók és az azt ellenzők közt. Reynolds elnök sem volt felkészülve erre. Második elnöki ciklusának harmadik évében riasztást kapott a Halál-Hírektől, és a Végnapját egy föld alatti bunkerben rejtőzködve töltötte, ahol végül saját legbizalmasabb titkosszolgálatosa gyilkolta meg, aki már nem az elnöke, hanem a pro-naturalista ideológia pártján állt.
Ma reggel éppen befejeztem Reynolds elnök életrajzát, amit apám hamarosan megjelenő emlékiratainak egy korai változata helyett olvastam, amikor egy ismeretlen szám hívott.
– Meg foglak ölni, Alano Angel Rosa – fenyegetett egy fiatal férfi hangja.
– Köszi a protokollhívást, haver – mondom, mielőtt letenném.
Ez volt a negyvenhetedik halálos fenyegetésem. Ezt egy órán belül más zaklatók hat újabb hívása követte, ekkor deaktiváltam a vonalat, és bekapcsoltam az új telefonomat. Mindig idegbaj újra bejelentkezni a Halál-Hírek-fiókomba, és újra beírni a számomat, ha az előzőt kiszivárogtatták, de apám legújabb találmánya hamarosan megoldja a helyzetet.
Nincs nagyon más választásom, hacsak nem mondok le teljesen arról, hogy telefonom legyen. A szüleim arra kérnek, hogy tiltsam le az ismeretlen számokat, és válasz nélkül jelentsem a fenyegető sms-eket, de nem bírom ki.
Ha valaki a halálomat akarja, tudnom kell, mennyit tud.
Ha csak a nevemet és a telefonszámomat, akkor az bárki lehet, bárhol. Az ilyesmi mindig is csak üres fenyegetés volt. De ha valaki azt mondja, figyel, ahogy hazafelé sétálok a Central Parkon át, amikor már veszélyesen közel jár az idő éjfélhez, ezt a fenyegetést komolyan veszem, és futva mentem az életem.
Fotó: A szerző hivatalos oldala
