Szerhij Zsadan költő, író és rocksztár - Ukrajna talán legnépszerűbb krónikása, aki az ország függetlenségével lett nagykorú. Kezdetben szatirikus, polgárpukkasztó hangja az oligarchiába fulladt rendszerváltás és két forradalom tapasztalatától vált élesebbé és komorabbá. Mert hogyan szólalhat meg a költő, ha rázárul a történelem? Jut-e neki tiszta lap? Milyen a diktatúrában kivégzett íróktól örökölt nyelv? És marad-e miről beszélnie, ha egy nevén nem nevezett háború nyolc éve után végül lerohanják a hazáját?
Zsadan néha gúnyos, sokszor szenvedélyes, de mindig emberséges: az érdekli, ahol a személyes összeér a közössel. Dokkmunkások, tetoválók, maffiózók, virágárusok világa ez, olyan embereké, akik beszéd helyett csak legyintenek, és mennek a dolgukra. Van valami dacos súly, valami konok kitartás ebben a lírában. Odakacsint a tanulságoknak, de elneveti magát, mielőtt befejezné a mondatot. Csöndje sem annyira hallgatás, inkább a megfelelő szavak keresése. Szerhij Zsadan verseit Vonnák Diána válogatásában és fordításában adja közre a Jelenkor Kiadó.
Szerhij Zsadan: Harkiv Hotel (részlet)
Katonalelkész
Ihor. Katonalelkész, harmincéves,
nem borotválkozik, idősebbnek akar tűnni.
Mindenki szeretne idősebbnek és komolyabbnak tűnni.
Főleg harmincévesen.
Olyan életkor ez, mikor könnyű eltévedni.
Veszélyes kor. Még egy katonalelkésznek is.
Furcsa olyan férfiakat gyóntatni,
akik ennyire makacsul és következetesen megszegik
az Úr minden parancsolatát. Bőrüket forró fémmel,
ajkukat dohánnyal égetik meg, cigiznek
a szélben, kábák, dühösek.
A csikket a nedves fűbe hajítják,
keresztek, ikonok, körmük alatt puskazsír,
kikapcsolják a telefont,
és gyónni indulnak.
Felfedik a titkaikat, vele osztják meg a gondjaikat.
Nem akarná hallani az egészet, de mit tehetne mást.
A bűnök – egy-egy tengerparti kavics.
Dühös férfiak nyomják a kezébe,
ki-ki a maga meleg kövét, rég a zsebükben hurcolják őket.
Zsákokban állnak már nála a kövek,
Alig tudja magával cipelni őket.
És egyre csak jönnek a férfiak,
szorongatják a köveiket, és úgy adják a kezébe,
mintha ez lenne a létező legfontosabb dolog.
Folyamatosan, mennyi napja már.
Elnyomják a cigarettát, viccelnek, és beállnak a sorba,
félnek, hogy nem jut rájuk idő.
Mindenkire jut.
Senki nem marad ki.
[Gyászos idők nagy költői]
Gyászos idők nagy költői.
A könyvnyomtatás végének éber szemtanúi.
Költők, kiknek hangjában az üres
termekben túlélők tapasztalata szólal meg,
költők, akik mesterségükre csak
a katedra ablakán túl éneklő
fekete rigót okítják.
Európai folyók zsilipeinek költője,
egy olyan ország költője, ami védtelenül
megfagy, ha megérzi a telet,
beszélj a reményről –
a félelemről és a kiúttalanságról majd azok beszélnek,
akik nem olvasnak téged.
Beszélj a reményről,
beszélj a tanárok, a vadászok
erős jelleméről.
Nyelved hosszú és zavarodott,
mint a Duna Európa térképén.
Beszélj a fenyők szívósságáról,
ahogy gyökeret vernek a homokban,
mint ruszizmusok a nyelvben.
Kontinensed teljes poétikája
dalra és szőlőre épül.
Beszélj a szőlőről, a kacs
arany elszántságáról, ahogy önmagával
fogja össze a határt, mint a varrás
egy új posztókabátot.
Beszélj a nők énekéről a lankás
folyópartokon –
a lehetőségek hiányáról beszélnek majd
az egyház és az önkormányzat alkalmazottai.
A nyelv végtelen lehetőségei.
Titokzatos szerkezete.
Testeddel űzni a reményt,
mint halat a fekete partra,
szíveddel hajtani a szükséges szavakat,
mint egy utazót át az erdőn.
A nyelv – értelemmel
teli légzés.
A nyelv – egy lehetőségkísértet
meggyőzni valakit, hogy
ne ugorjon egy hídról a Szajnába.
A költő áll az üres városban,
és a madaraknak kiabál,
telelni repülnek Észak-Afrikába:
Nem hiszek Istenben.
De ez nem félelmetes. Hiszen nem létezik.
Nem hisznek nekem az olvasók.
Ez sem félelmetes. Ők sem léteznek.
És mivel a madarak nem hallgatják meg,
a költő magára vállalja, hogy
összeszámolja rajzó sokaságukat az őszi égen.
Gondosan számol, jegyzetfüzetében
minden egyes fecskét rögzít.
Ahány elrepült, annyinak
kell visszaérkeznie.
Mindet meg kell számolni.
Egyről sem szabad megfeledkezni.
Az igazi költészet mindig
a pontosságon
áll.
Madár
Repül a madár mély, fekete víz felett,
Kering a madár, jaj, sok bánatunk felett,
A szabadságunkat szárnyával takarja,
Mellőle hang szólal, talán férfi hangja:
Madárnak te árnya, könnyű madárlélek,
Egyetlen a föld és felette az ég egy,
Most nyílik meg az ég, boltozata reped,
Most kezdődik minden
Nékem és teneked.
Földet egyengetünk súlyos boronával,
Megmérkőzünk az éj sok vadállatával,
Hajnalban hallgatjuk a kút csobogását,
Megnövünk, fölérjük a nyár búzakalászát.
Jaj, madár, te madár, siess hazatérni!
Ismeretlen földből hogy fogunk megélni?
E gazdag völgyeket muszáj lesz szeretnünk!
E kései órán muszáj már felkeljünk!
Énekelsz, te madár, mezők felett repülsz.
Mindent felkutatunk, bocsánatot nyerünk!
Amit elvesztettünk, visszakapjuk már ma!
Csak a madárnak ne vesszen el a szárnya!
Éjszakai partok felett repülj, madár!
Tűzforró havasok felett süvölts, madár!
Ami nem szükséges, hagyd hátra elenyészni,
Ez a mi földünk, itt fogunk veled élni.
Visszajő a madár, csőrében meggyággal!
Csillagképek égnek fenséges nagy lánggal,
Átvonul a madár árnya a föld felett,
Ezt a földet mától Ukrajnának nevezd!
Nehéz a mi hajónk, könyvnél nehezebb,
A vers halak hullámzó uszonyán lebeg,
Karénekesek bontják ki a vitorlát,
Istenanyánk volt, aki szólt hozzánk.
Ősrégi a hajó, sok kincs a mélyén,
Úszik a mezők aranykévéjén,
Emelkedik egyre, erős, nagy folyó,
csöndje hatalmas, hűse ragyogó.
Lassú ez a hajó, dal a rakománya,
Égeti az éjjelt a jelzőlámpája,
Úszik, míg kimerül, úszik, míg teheti,
Szeretet s szorongás földjeit keresi.
A mi földünk lesz az, nyelvünk jelöli,
Június füvei, tél ösvényei,
Virágos karácsonyi ének vesz körül,
Tudjuk, kik vagyunk, és tudjuk, honnan jövünk!
Visszajő a madár csőrében meggyággal!
Csillagképek égnek fenséges nagy lánggal,
Átvonul a madár árnya a föld felett,
Ezt a földet mától Ukrajnának nevezd!
Nyitókép: Mariusz Kubik/Jelenkor
