Nényei Pál nagy sikerű Az irodalom visszavág sorozatának legújabb kötete a korábbiaktól eltérően nem egy korszak, hanem egyetlen személy, József Attila életművével foglalkozik. Ezt kísérli meg a poros, tankönyvízű magyarázatok helyett tapintható közelségbe, a modern olvasó számára is elfogadható értelmezésbe helyezni.
„Lehet, hogy tévedés volt elfogadni a kiadó felkérését. József Attila-könyv... micsoda hülyeség!!!” – vall a feladatról a szerző. „Mert a könyv lényegénél fogva lineáris dolog; van eleje, közepe, vége, a könyvforma arra csábít, hogy történeteket gyártsunk, fejlődési vonalakat építsünk, pályaképeket eszkábáljunk össze. De József Attila költészete – háló.”
Nényei Pál: Az irodalom visszavág – József Attila (részlet)
Kedves Jocó!
- ső strófa
De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.
- strófa
Mig a cukrot szopogatnám,
Uj ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.
József Attila első versében a szegény, Attila nevű kisfiú gazdagságról álmodozik, libasültre vágyik, jó ruhákra, cukorkára, és talán nem ez a vers József Attila legnagyobb műve. Az viszont nagyon tanulságos, hogy
a vers utolsó előtti sorát hosszú ideig félreolvasták, és csak 1986-ban javította ki Stoll Béla az új kritikai kiadásban:
kiderült, hogy a kéziratban a dicsekedik ige igazából nem egyes szám első személyű „dicsekednék”, hanem második személyben van, így:
Dicsekednél fűnek fának
Azaz a megszólított Jocó dicsekedne fűnek-fának, nem Attila!
Mennyire más így!
1986 után már kicsit furcsa, hogy eredetileg az egész verset egyes számban olvasták;
őszintén, hogyan lehet egyszerre, párhuzamosan cukrot szopogatni és ruhát mutogatni, miközben az illető még dicsekedik is? Főleg dicsekedni nehéz úgy, ha az ember közben cukrot szopogat…
De hát egy kezdő költő tévedhet, nem? Főleg, ha az első versét írja. Ki nem rontotta el az első versét, hm? József Attila ekkor csak tizenegy éves volt! A vers utolsó sorában még a szótagszámot és a ritmust is elrontja!
Azonban ha a második versszakban nem Attila, hanem Jocó dicsekedik, nemcsak eltűnnek ezek a problémák, hanem még ki is tágul a vers jelentése. Ha az a szó dicsekednél, akkor már nem arról van szó, hogy én magamnak akarok jót, mert szegény vagyok, hanem arról, hogy ami nekem jó, az mást tesz büszkévé.
Azért szeretnék gazdag lenni, azért szeretnék jókat enni-inni, hogy te dicsekedhessél, mennyire jó nekem!
Az első vers lírai énje kilép az önzésből, és mintha megszületne a „közösségi gondolat”. Nem az én boldogsága a cél, hanem az, hogy minél több ember megtapasztalja a boldogságot.
És ki az a Jocó?
Ezt elég jól tudjuk: Jocó József Jolán, Attila idősebb nővére (1899–1989). Ez a vers tehát a saját nővérének szól.
L vagy K? Fontos ez a szőrözés?
Ha az ember tüzetesen megvizsgálja a kézirat fényképét, kissé elbizonytalanodik, hogy Stoll Bélának igaza volt-e. Sokan vitatkoztak is vele, és azt mondták, hogy az az l igazából nem is l, hanem csak egy elrontott k.
Lehet, hogy mégis „dicsekednék” az a szó?
És ez mind nem elég, mert van még kérdés bőven ezzel az egyszerűnek tűnő kis verssel! A kéziraton a második versszak után a fiatal József Attila kézírásával olvasható, hogy „3. strófa”, és utána pedig „Jocó” kézírásában az, hogy
De erre gondolni sem merek.
Boldogságom gyorsan pereg
S mert nincs meg e sok jó dolog,
Azért nem vagyok én boldog.
Most úgy gondoljuk, hogy ez az egyszerű strófa József Jolán műve, nem Attiláé.
Viszont a folytatás terve lehet Attiláé, hiszen ő írta oda, hogy „3. strófa”, és ha így van, akkor ez a vers töredékesen maradt ránk.
Az életmű egy töredékkel kezdődik! És még mennyi töredék születik majd…
Egyébként ezen a kéziratpapíron olvasható még az is, édesanyja, Pőcze Borbála írásával, hogy
vegyél cérnát Mama
és alatta meg az, megint József Attila írásával, hogy
10000000 Ā~ 1000 + 10000000000 csókol Attila.
Ilyen problémákkal kezdődik József Attila életműve. Adassék tisztelet a filológusoknak!
De minderről csak azért kellett ennyire kimerítően beszélni, hogy egy kicsit bepillantást nyerjünk a filológusok komoly munkájába. Lehet őket unalmasnak, fölöslegesnek tartani, nevetni rajtuk – Madách Az ember tragédiájának konstantinápolyi színe nyomán –, hogy milyen piszlicsáré hülyeségekkel foglalkoznak (mit számít egy i, ugye?), keresik a csomón a kákát a sóhivatalban, ködöt szurkálnak, közben mennyire keveset keresnek, de ha elég érzékenyek vagyunk, akkor pontosan tudjuk, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy egy szó „dicsekednék” vagy „dicsekednél”, mint ahogy az sem, hogy a harmadik strófa kinek a műve, és még kik és miket firkáltak arra a papírszeletre.
Minden kimondott szónak súlya van, hát még a leírt szavaknak!
Ahogy az sem mindegy, hogy homouszion vagy homoiuszion, bármennyire is értetlenkedik Az ember tragédiája Ádámja! Sőt! Talán nincs is fontosabb dolog a világon, mint az az i.
Verseket olvasunk, és azok elkezdenek dolgozni az agyunkban, akarva-akaratlan, gondolatmeneteket indítanak el, asszociációs láncok láncszemeivé válnak!
A költészet a versolvasó ember agyműködésének elválaszthatatlan részévé válik – és indirekt módon a vers-nem-olvasó ember agyműködésére is hatással van.
Aki nem olvas soha verset, talán még annak az agyában is dolgoznak verssorok, olyanok, mint például ezek:
Harminckét éves lettem én –
Meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
(Születésnapomra)
Nagyon sok múlhat apróságnak tűnő dolgokon… Ezért most – tiszteletem jeléül – leírom megint a legnagyobb magyar filológus nevét, nehogy elfelejtsük.
Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Terebélyes vadalmafa;
S hogy testemből jóllakhatna
Minden éhező kis gyermek
Árnyaimmal betakarva.
Szeretném, ha vadalmafa lennék
S minden egyes árva gyermek,
Ha keserű könnye pereg,
Felkeresné s könnyeivel
Öntözné meg a tövemet.
Szeretném, ha vadalmafa lennék,
Mi ha majd egykor kiszárad
És a tél apó kivágat,
Lángjaival felszárítná
Könnyeit a bús árváknak.
S ha csakugyan vadalmafa lennék,
Volna öröm a földön és
Sehol semmi bú, szenvedés
S a mosolygó fejeket nem
Bántaná az elköltözés.
Ez József Attila tizedik verse, négy vagy öt évvel későbbi, mint a Kedves Jocó!, a tizenhatodik születésnapja másnapján készült el vele, 1921. április 12-ére datálta saját maga, és emiatt erős a gyanú, hogy valamennyire ez is születésnapi vers, mint a – föntebb már idézett – híres Születésnapomra.
Az ember a születésnapja környékén gyakran számvetést készít. (A filológia titkai iránt érdeklődőknek jelzem, hogy azon a kéziratlapon, amelyiken a Szeretném, ha vadalmafa lennék! olvasható, ott van a Jelen, Mult, Jövő című „számvető” vers is.)
Ez a vers terveket kovácsol a jövőre. És mi a terv? Hogy gazdag leszek? Kuglert fogok szopogatni, és jó ruhában járni-kelni? Limuzinnal szelem át Amerikát? Vagy majd elvégzem a „filmműt” és filmeket fogok csinálni? Föltalálom az örökmozgót és a kimeríthetetlen akkumulátort? Vagy elveszem álmaim nőjét/ hozzámegyek álmaim pasijához és lesz két gyönyörű/csodálatos gyerekünk, akikkel együtt elutazunk „horvátba”/ Mallorcára/Costa Ricára/Balira, a tengerpartra búvárkodni?
Ha a Kedves Jocó! kezdetű versben még az fogalmazódott meg, hogy az én magának akar valamit (akkor is, ha csak azért akar gazdag lenni, hogy a te dicsekedhess vele…), ebben a versben valami egészen drámai vágyakozás fogalmazódik meg: az én szeretné szétszórni önmagát, etetni szeretné a testéből a szegény, éhező kis gyermekeket, tűzifaként föl akarja áldozni magát, hogy felszáradjanak a bús árvák könnyei.
Nem kisebb a célja (tizenhat évesen…), mint hogy az egész földről eltűnjön a bánat és a szenvedés.
Költészet ez?
Ebben a könyvben még sokszor le kell majd írnom, hogy az az önfeláldozás, ami ebben a versben megfogalmazódik, igazából nem költői, hanem tisztán emberi probléma.
József Attila költészete kapcsán újból és újból szembesülnünk kell azzal, hogy túlléptünk a költészet határain.
Már a bevezetésben is eljutottunk ide, többszörösen: ez a költészet elválaszthatatlan az élettől. Ha az ebben a versben megfogalmazódó vágy pusztán csak költői szerepkeresés, vagy ars poetica, vagy csak „valami, amit egy vers fogalmaz meg” (és mindenki értheti így is meg úgy is, azaz elemezni kell, stíluskritikai vizsgálatnak kell alávetni, meg az egyes motívumai előzményeit kell kutatni, hogy például melyik másik költő verseiben szerepel még a vadalmafa-motívum), akkor teljesen hiteltelen – csak egy dolog hitelesítheti: ha ez a vágy valós.
Petőfi ars poeticái mind a költészetről szólnak, hogy a körülmények milyen versek írására késztetik az ént; de a Szeretném, ha vadalmafa lennék!-ben olyan költőszerep fogalmazódik meg, ami az egész világért érez felelősséget, és olyan költészet, ami ezt a vágyat csak nyilvánvalóvá teszi; az én célja nemcsak irodalmi cél, az én elsősorban nem verset akar írni, hanem az életét akarja áldozni azért, hogy megjavítsa a világot; hogy az árvák könnyeit fölszárítsa és hogy a halandókat ne bántsa a halál. Már 1922-ben, a tizedik versében megfogalmazódik József Attila költészettől idegenkedő költőszerepe, ami mellett aztán élete végéig kitart:
Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
(Ars poetica)
Élete utolsó évében írta ezt.
A költészet tehát nem l’art pour l’art tevékenység, hanem mellébeszélés nélküli valóság.
De erről még úgyis lesz szó.
Fotó: Szöllősi Mátyás /Pagony Kiadó
