2025 októberében bejelentették, hogy Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat „meggyőző és látnok erejű életművéért, amely az apokaliptikus borzalmak közepette is képes megmutatni a művészet erejét”.
Pár hétre rá megjelent új regénye, A magyar nemzet biztonsága - Vadászat pillangóra, ami három, nagyon más hangulatú regény után következett (Báró Wenckheim hazatér, Herscht 07769, Zsömle odavan), amelyek sokszor szórakoztatónak, szatirikusnak vagy abszurdnak láttatták a világot. Az új regény nyomokban ezekre is hasonlít, de egyben visszatér az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó és a Seiobo járt odalent világához, amely a természetet, a tudást és a művészeteket helyezi fókuszába.
A megjelenéskor egyfelől ott volt bennem az öröm, ahogy minden megjelenésekor, hiszen régóta olvasom az életművet. És nemcsak az íróét, hanem a tőle sok szempontból elválaszthatatlan Tarr Béláét is követtem, akik együtt arra tettek kísérletet, hogy fekete-fehérben mutassák meg a valóságot, és az azt működtető reményt vagy reménytelenséget. Bizonyították, a művészet nem termék, hanem megalkuvás nélküli élet, gondolkodás és lázadás.
Másfelől – mindezekkel együtt –, ott volt az érzés, hogy elvették tőlem, az olvasótól, az új regényt, mert a Nobel-díj mindent felforgat, megváltoztat.
Krasznahorkai a díj bejelentését követő angol nyelvű nyilatkozatában megemlítette, hogy nem készült írónak. Azt tervezte, hogy egyetlen könyvet ír, de mivel a tavaly 40 éves Sátántangó nem lett tökéletes, eldöntötte, hogy megírja a másodikat, hogy kijavítsa az első hibáit. Az egész élete a helyesbítésekről szól, tette hozzá.
Ezek után vágjunk bele a lepkevadászatba!
Új angyalok
A magyar nemzet biztonsága szép, szomorú és magányos szöveg egy lehetséges barátságról, természetről, lepkékről és pillangókról, tudomány és művészet viszonyáról, végeredményben az életről.
Mindeközben a szöveg játszik az utóbbi 15 év irodalmi trendjével, az autofikcióval is: Krasznahorkai regényének egyik főszereplője egy író, aki sok mindenben emlékeztet a valós szerzőre, akivel megfeleltetni nem szabad. A másik szereplő a fizikai megjelenését is meghatározó Klippel–Feil-szindrómával élő Dr. Papp András, a Természettudományi Múzeum lepkeosztályának munkatársa, díjazott lepkekutató, a Magyarország nagylepkéinek határozója című kiadvány szerzője, aki semmiképp se akar az író regényének szereplője lenni:
„ezen a ponton elszégyellte magát, tudniillik hogy idáig jutott, hogy már gúnyolódik, csak hát nem akart a főszereplője lenni annak a műnek, ő a Krasznahorkainak akart a főszereplője lenni, nem, nem a főszereplője, hanem egyenjogú társa.”
Az új Krasznahorkai-regény Pintér József tervezte borítóján két kabát lóg a fogason, körülöttük lepkeszárnyakból kialakított minta.
A magyar nemzet biztonsága két főszereplője levette szárnyait és a fogasra akasztotta, és a maga valószerűtlensége miatt szép történetben igyekeznek szóba állni egymással, barátkozni, felfedezni a másikban valamit, például önmagunkat.
Nyolcvan oldalt kell várni a könyvben, hogy Pap rákeressen a Google-ben az íróra, akiről híreket, interjúkat, fényképeket, Wikipedia-oldalt talál, és érzékelteti, hogy a tudós még soha nem járt olyan magasban, mint az író. Kettőjük dinamikáját meghatározza az érzet, hogy nem tudnak az egyenlőségben találkozni, csak a különbözőségben: a tudós elérhetetlennek látja az írót, az író meg érezhetően meglopva érzi magát emiatt, hogy van egy rajta kívülálló önálló története a médiában, az interneten, így nem történhet meg a találkozás őszinte, szent pillanata. Mindenki valahonnan beszél: kulturálisan, társadalmilag meghatározva.
Határ Krasznahorkai és Krasznahorkai között
Nincsenek véletlenek: A magyar nemzet biztonságának pont a Nobel-díjra kellett megjelennie, mármint magyarul, ilyen szerencsések vagyunk. A regény a maga játékosságával és végletességével mintha előre reflektált volna mindarra, ami a szerzőre vár. Csak óvatosan szabad az életrajzi és irodalmi szövegeket egymásra olvasni, de a Krasznahorkai-regény bevisz ebbe az utcába.
Ahogy a szerző írja a regényben: „mindig pontosan tudta, hol a határ a fikció és az úgynevezett valós események rögzítése között, másrészt nála az irodalmi folyamat a fejében zajlik, rendszerint a háta mögötti térből megérinti valaki vagy valami, egy szótlan emberi alak”.
Krasznahorkai új regényében az egyik szereplő, az író Krasznahorkai sürgősen be akarja fejezni a regényét, „egy pillangó repüljön el a végén, és kész”, mert nemcsak a szöveget akarja lezárni, hanem az írást is, az „úgynevezett írói működését”, mert nem tudja rávenni magát az elhallgatásra, mert nem tudja, „miről szóljon a némasága”, és hogy dokumentumként vagy fikcióként gondoljon magára.
Mondjuk lepkefajként biztos nem gondolt magára, így a valóság leelőzte a fikciót.
Mielőtt a világirodalom egyik legfontosabb írójává vált, új regényébe úgy írta bele magát, hogy senki nem cserélne vele: belsőre magányos, reménytelen, külsőre elhanyagolt, büdös, kellemetlen alaknak.
Leírja, hogy „ő nem csupán író nem akart lenni, ő soha nem akart lenni semmi”. Erről beszélt a Nobel bejelentésekor is. Ehhez képest egyike lett annak az irodalmi névsornak, akiket mindig olvasni fognak a világ legkülönbözőbb pontjain.
Apokalipszis: a tudomány és a művészet vége?
A Nobel-díj bejelentésekor arra hivatkoztak, hogy az író az apokaliptikus borzalmak közepette is képes megmutatni a művészet erejét. A cselekmény akkor kezdődik, amikor Oroszország 2022-ben megtámadta Ukrajnát, ennél hétköznapibb borzalmat nem tudunk felmutatni az életműben. Ennek kontextusában keresi meg az író a tudóst, hogy a lepkéken és pillangókon keresztül többet megértsen az életről (a könyvbemutatón például épp ezért tudósok kaptak szót).
A stockholmi beszédben az emberiségről is beszélt Krasznahorkai:
„Tudományokat találtál ki olyan rugalmas szinteken, amelynek köszönhetően a holnap folyton megelőzi, megszégyeníti a ma elképzelhetőt, és teremtettél művészetet is a barlangi rajzoktól Leonardo Utolsó vacsorájáig, a ritmus mágikus, fekete bűvöletétől Johann Sebastian Bachig, végül történelmi lépték szerint egészen hirtelen elkezdtél nem hinni semmiben többé, a magad teremtette s a képzeletet megsemmisítő eszközeid segítségével már csak rövid távú memóriád maradt, így elhagytad a tudás és a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtokát, és készülsz kiköltözni egy lápvidékre, ahol süllyed a láb, ne mozogj, mész a Marsra?, inkább: ne mozogj, mert elnyel ez a sár, lehúz a mocsár, de szép volt, utad az evolúcióban lélegzetelállító, csak sajnos: megismételhetetlen.”
A megrázó mondatokat kiegészíti, ahogy a regényben a művészetről ír:
„a büdös picsába, a művészet?, ugyan már, én író vagyok, én a reményt árulom, s a reménnyel az időhúzást”.
Ezt követően a regénybeli Krasznahorkai kiventillálja, hogy a művek szórakoztatnak, amivel megfelelő biológiai állapotot hoznak létre. Ahogy a stockholmi beszédben, így az új könyvében is érzékelteti, milyennek látja az emberiséget:
„abszolúte semmi fogalmunk nincs, miről beszélünk, hogy mi az a valóság, hogy mi az univerzum talán tényleg kivételes esetének, a földi természetnek a valódi működése”.
Az életmű mint örök kudarc
„Aki menekül, éppen abban a világban kell léteznie, amelyik elől és amelyik miatt menekül” – írta a Mindig Homérosznak című könyvében Krasznahorkai, és ez a menekülés visszaköszön az új regényben is. A Krasznahorkai nevű szerző menekül az írás, a megszólalás, az elbeszélés kudarca elől: ha probálkozás van, kudarc is lesz (a belső motiváció a Sátántangó óta, a javítás).
Még nem Nobel-díjasként, de a regénybeli író gondolja, hogy hosszú pályáját „annyi kudarcba fulladt mű” jellemzi, mert a célja soha nem az elismerés, hanem az élet megértése.
Talán ez az irodalom, vagyis az alkotás mint örök kudarc megértése:
a válasz soha nem a művekben, hanem az olvasókban jön létre. Ha már a szövegben benne van, akkor az termékké válik, és ahol reménytelenség van, ott a remény is csak termék lehet.
Később, a december 7-i Nobel-beszédében az író nem akart a reményről beszélni, de megtette. Meg beszélt az emberről, aki már nem hisz semmiben, az új angyalokról, akiknek már nincs üzenetük.
„Új angyalaink vannak, akik szárnyaikat vesztve már egyáltalá nem rendelkeznek azokkal az édesen gyűrűző köpenyekkel sem, egyszerű utcai ruhában járkálnak köztünk” – mondta Krasznahorkai Stockholmban a Nobel-beszédében, majd kitért arra is, hogy „ezeknek az új angyaloknak nemcsak szárnyuk nincsen, de nincs üzenetük sem, semmi, csak ott vannak közöttünk, egyszerű utcai ruhában, felismerhetetlenül, ha úgy akarják”.
A magyar nemzet biztonsága - Vadászat pillangóra című regény két ilyen angyalnak a találkozása, akik még próbálják megszólítani és megérteni egymást, akik szeretik és tisztelik a másik mániáit. Ezért szép az új regény, mert a lehetetlent beszéli el.
„Bandi, innentől nem írok, szűkölve sem, semmit, elég, tényleg elég, nem bírok már szórakoztatni, és amit árultam, a reményt, kifogyott, nincs több, elkelt”
– mondja a regénybeli író a tudósnak, miközben a valós író megírja a történetet, ezzel tovább árulva a reményt, hiszen a két fura, angyalszerű alak között mégis létrejön egy érdek nélküli kapcsolat.
