Egy különleges vállalkozásban a Szerelmünk lapjai szerzőjének és a Hatodik érzék író-rendezője közösen írtak könyvet, amiből Jake Gyllenhaal és Phoebe Dynevor főszereplésével mozifilm is készül. A bestsellerszerző Sparks és a filmrendező Shyamalan tehetségüket egyesítve izgalmas, transzcendensromantikus regényt alkottak, remek karakterekkel.
A regényben a New York-i építész, Tate Donovan Cape Codra érkezik, hogy megtervezze legjobb barátja nyaralóját és új életet kezdjen. Még mindig küzd imádott nővére elvesztésével, aki a halálos ágyán elárulta: látja az élők világához kötődő szellemeket, ami a családjukban öröklődő képesség. Noha Tate kételkedik, a panzióban, ahol megszállt, megismerkedik egy gyönyörű fiatal nővel, Wrennel és a világról alkotott logikus képe egy csapásra meginog. Tate rájön, hogy a lány idilli kisvárosi múltja rengeteg sötét titkot rejt, és miközben próbálja megmenteni Wrent, megtapasztalja a szerelem mindent elsöprő erejét is.
Nicholas Sparks M. Night Shyamalan: Maradj
A konyha felé akartam fordulni, amikor bepillantottam a társalgóba, és hátrahőköltem. Egyre csak meregettem a szemem, és egészen összezavart a kandalló előtt jógázó nő látványa.
Úgy tippeltem, hogy a húszas évei végén járhat, hosszú, sötét haját kócos lófarokba fogta, és szürke jóganadrágját egy laza, rózsaszín sportfelsővel egészítette ki. (…)
Zavartan a helyemen maradtam, és próbáltam rájönni, hogy mire utal a jelenléte. Egy másik vendég lehet, akiről Reece és Louise elfelejtett szólni nekem?
Azt feltételeztem, hogy az enyém lesz az egész ház, de az is lehet, hogy valami félreértés történt. Mindenesetre nagyon úgy tűnt, hogy otthonosan érzi magát, hiszen szemlátomást fesztelenül viselkedett a közös helyiségben.
Meghallhatott, mivel megfordult, és felragyogott az arca.
– Szia! – mondta. – Jó reggelt!
– Ö… Szia! – préseltem ki magamból, és azon voltam, hogy palástolni tudjam a zavaromat. Némi tétovázás után beléptem a napsütötte társalgóba.
– Már majdnem végeztem – mondta egy bocsánatkérő mosoly kíséretében. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen korán felkelsz. Még pár perc.
Ismét nem tudtam, mit válaszolhatnék. Nyilvánvalóan tudta, hogy itt szállok meg, még ha róla nekem nem is volt tudomásom, így aztán nem szóltam egy szót sem. Ehelyett végignéztem, ahogy lassan előrehajol, tenyerét a padlóra simítja, míg a combhajlító izmai kiegyenesednek és teljesen megnyúlnak.
– Sajnálom, hogy nem voltam itt, amikor megérkeztél, hogy üdvözöljelek – ütötte meg a fülemet, miközben arcát szinte már a térdei közé szorította. – Biztosan szundikáltam egyet.
Pislogtam, és még inkább összezavarodtam, de ő csak mondta tovább a magáét.
– Próbáltad már a jógát? – kérdezte, azzal kiegyenesedett, és az arca egészen kipirult attól, hogy eddig lefelé lógatta.
– Egyszer-kétszer – feleltem. – De nem vagyok valami jó benne.
– Gyakorlat kérdése – ismerte el. – De nagyszerű módja annak, hogy elkezdd a napot.
Felhúzta az egyik térdét, megragadta a bokáját, és kinyújtotta a lábát maga mögött, miközben a háta ívben megfeszült, és a lábujjai a mennyezet felé mutattak. Fél lábon egyensúlyozva a szabad kezét kinyújtotta, és az egész mozdulatsor egyenletes volt, egyben valószínűtlenül kecses.
– Ha érdekel, ez a Natarajasana – mondta. – Nem gyönyörű szó?
– Gondolom.
Egy percig tartotta a pózt, azután megismételte a másik lábával is.
– Ez a te macskád? – kérdezte, és a hátam mögé, az előtér felé biccentett.
Hátrapillantva azt láttam, hogy Paulie megáll, szemügyre veszi a jövevényt, majd lassan felé lépked. Amikor a macskám a közelébe ért, láttam, ahogy a nő leereszti a kezét, és megengedi Paulie-nak, hogy megszimatolja, miközben a pózban maradt. A cica elégedetten kilőtt a nő kapucnis pulóvere felé, és boldog ábrázattal rátelepedett.
– Ő Paulie – mondtam.
– Tetszenek a színei – felelte. (…)
Esetlenül tébláboltam, azután úgy döntöttem, hogy felteszem a legkézenfekvőbb kérdést:
– Elnézést, ha elkerülte valami a figyelmemet, de megkérdezhetem, hogy mit csinálsz itt?
– Jógázom – mondta, és hunyorogva felnézett, mintha azt mondaná: Eh!
– Nem. Úgy értem, mit keresel itt, a házban?
Szorosra húzta a zsinórt a jógamatrac körül, felállt, felém közelített, és először nézhettem igazán az arcába. Közelről azonnal elvarázsolt a szeme. Világoszöld színe volt, már-már túl nagy az arcához képest, és sötét, seprűs szempillák szegélyezték. Noha hagyományos értelemben nem volt egy szépség, de volt valami igéző a vonásaiban, a széles szája az enyhén meggörbült metszőfoggal és az erőteljes orr olyan megjelenést kölcsönzött neki, amiért az embernek újra meg kellett néznie magának. Nem volt hátrány az sem, hogy meleg, olajbarna bőre úgy ragyogott, mintha belülről világítana.
Amikor végre teljes figyelmével felém fordult, az arckifejezése megváltozott, és a szemöldöke aggodalmasan összeugrott.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Pardon?
– Zaklatottnak tűnsz. Minden rendben?
– Jól vagyok. De te még mindig nem válaszoltál…
– Nem vagy jól – mondta, és nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. – Úgy festesz, mint aki sírt. Mi történt?
Azt gondoltam, sem az idő, sem a hely nem alkalmas arra, hogy belemenjek a részletekbe, így aztán hátráltam egy lépést, és csendben maradtam.
Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, elmosolyodott, és leült a padlóra. Felhúzta a zokniját, és belebújt a cipőjébe, azután lefegyverző komolysággal végre felnézett.
– Bizonyos dolgokról néha könnyebb idegenekkel beszélni, mint az ismerőseinkkel. Régen azon kaptam magam, hogy a legkülönösebb helyeken öntöm ki vadidegeneknek a szívem. Kávézókban, edzőteremben, még élelmiszerboltban is.
Abban a pillanatban, hogy felfogtam a szavai értelmét, csak pislogni tudtam. A nővérem kérlelő hangja visszhangzott a fejemben, szavai az előttem álló nőével csengtek egybe… idegen… kávézó… edzőterem… élelmiszerbolt.
Tudtam, hogy nem hallgathatta ki a videót; a folyosó üres volt, és a társalgó túl messze helyezkedett el.
De túl nagy volt az egybeesés, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjam, és magamat is meglepve már azelőtt kimondtam a szavakat, hogy észbe kaphattam volna:
– Kaptam egy videót ma reggel – mondtam rekedtes hangon. – Nem számítottam rá.
Ellágyultak a vonásai.
– Kitől?
– A nővéremtől. Már elhunyt, de előtte megkérte a férjét, hogy küldje el nekem a halálát követően.
A karját a mellkasához szorította, mintha közvetlenül átérezné a fájdalmamat.
– Nem olyan régen én is elveszítettem valakit, aki közel állt hozzám, szóval el tudom képzelni, milyen sokkban lehettél – mondta halkan. – Hogy hívták a nővéredet?
– Sylvia.
– Mesélsz róla? – kérdezte. A kanapéhoz ment, és nekitámaszkodott, mint aki hosszú beszélgetésre rendezkedik be. Volt valami a hangjában – hívogató és ösztönösen rokonszenves –, amitől különösmód biztonságban éreztem magam. Haboztam, majd helyet foglaltam a vele szemközt álló karosszékek egyikén.
Beszélni kezdtem, és ahogy belelendültem, a szavak tudatos átgondolás vagy irányítás nélkül hagyták el a számat. Meséltem a szüleimről meg a nővérem szívbetegségéről, épp eleget ahhoz, hogy valamiféle képet fessek a gyerekkoromról, de legfőképp Sylviáról, és arról, milyen sokat jelentett nekem.
A könnyeimet visszanyelve felidéztem az utolsó beszélgetésünket és az azt követő idegösszeomlásomat, és röviden meséltem a legutóbbi kórházi tartózkodásomról.
Végül remegő kézzel lejátszottam neki a Sylvia által küldött videót, holott mindent megtettem a remegés csillapítására.
A nő tekintete nem kalandozott el, és én tudtam, hogy a nővéremnek és az előttem ülő nőnek is igaza volt. Valóban könnyebb megnyílni egy idegennek. Vagy legalábbis, gondoltam magamban, ennek az idegennek. Dr. Rollinsnál gyakran visszafogtam magam; az utolsó szavaimmal még hazudtam is neki. De ez előtt a rejtélyes, empatikus nő előtt nem hallgattam el semmit.
