Csaknem két hónappal ezelőtt, október 9-én a Svéd Akadémia Krasznahorkai Lászlónak ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat „meggyőző és látnok erejű életművéért, amely az apokaliptikus borzalmak közepette is képes megmutatni a művészet erejét”, amit szerdán, december 10-én fog átvenni. A szerző vasárnap este mondta el ünnepi beszédét, amiről részletesen beszámoltunk és pár fontosabb gondolatot is kiemeltünk belőle. Ez a látnoki erejű életmű pedig pontosan 40 éve kezdődött: 1985-ben megjelent a Sátántangó debütregény, és szinte egy éjszaka alatt „titkos bestsellerré vált”. Ma már egyáltalán nem titkos, sőt, a szerző méltán legismertebb műve – cikkünkben felidézzük, hogyan jutottunk el idáig.
A Sátántangó egy romlásnak indult, szinte elhagyatott faluban játszódik, karakterei megrekedt mindennapi emberek, akik arra várnak, hogy egy nap jóra fordul az életük. Mégsem az egyszerű hétköznapokról van szó, a lakókat egyfajta különös messiásvárás határozza meg, ahol a kárhozat és felszabadulás érzete egyszerre van jelen. Ez volt az a regény, ami lehelyezte az életmű alapjait, sőt évtizedekre meghatározza azt.
Az éjjeliőr, aki nagyot álmodik
A Sátántangóból az elmúlt évtizedekben számos kiadás készült, szinte az összes széleskörűen beszélt nyelvre lefordították, csak a Goodreads oldalán 89 különböző kiadásban lehet megtalálni. A kezdeti sikert nagyban meghatározta Tarr Béla azonos című, szintén klasszikussá vált 1994-es filmje, aminek köszönhetően az amerikai közönséghez is eljutott a történet.
De még Tarr Béla filmje előtt érdemes visszamennünk a hetvenes évekbe, hiszen a könyv ötlete ebben az időszakban kezdett el megfogalmazódni az íróban. Krasznahorkai László ekkor éjjeliőrként dolgozott, és egy munkanapján hirtelen eszébe jutott egy furcsa történet. „Jött a hír, hogy egy ember érkezik hajnalban, aki a malacokat ivartalanítja majd. A férfinek valamiért nagyon rossz híre volt a gazdaságban dolgozók között, de valójában senki sem tudta, hogy miért. Amikor a férfi megérkezett, legurított egy pálinkát, és nekilátott. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, úgy végezte a munkáját. […] Őt hívták Irimiásnak” – foglalta össze a történetet az író korábban egy Guardiannek adott interjúban.
A korabeli kritika igen jól fogadta a könyvet. A Könyvvilág például Esterházy Péter debütálásához hasonlította a regényt, és az Élet és irodalomban már azzal találkozunk, hogy a kritikust jóval megelőzi a könyv hírneve:
Nekem már úgy került a kezembe a Sátántangó, mint fölfedezett remeklés, s mivel hiteles helyről hallottam minősíteni, azzal a várakozással vettem elő, ahogy a hívő a Bibliát.”
A kötet 1990-ben indult el a világhódító útjára: először a német, majd a 2010-es években a holland és az angol fordítás is megjelent belőle. Krasznahorkai még felolvasókörutat is tartott Amerikában. A kritikákban elsősorban a kelet-európai megrekedtséget, a könyörtelenséget és az újító erejű, árnyalt nyelvhasználatot emelték ki. Az érdeklődés a Sátántangó után sem lankadt. 2015-ben Nemzetközi Man Booker-díjjal tüntették ki a szerzőt – ekkor a kötet fordítójával, George Szirtessel podcastben is beszélgettek –, 2017-ben pedig a Sátántangó az év könyve lett Kínában.
A Tarr Béla-film, ami elindította a könyvet a világkörüli útján
A Sátántangó recepciójában és fontosságában megkerülhetetlen Tarr Béla azonos című, monumentális, hétórás filmje, ami a kortárs szerzői filmek egyik formabontó alkotása és a népszerűségével ráirányította a világ szemét a kötetre.
Tarr és Krasznahorkai együttműködése 1987-ben kezdődött a Kárhozattal. Ezzel a projekttel Tarr stílusa is nagyban megváltozott: a korábbi dokumentarista jellegű filmeket felváltotta a kozmikusabb nézőpont, a cselekmény helyét a szereplők belső világának reprezentációja vette át. Ezt követte aztán egy egészen idáig elveszettnek hitt rövidfilm, Az utolsó hajók, ami lehelyezte a Sátántangó lírai alapjait.
A melankólikus, líraian megkomponált film teljes formában került elő 35 évvel a bemutató után. 
Tarr egy korábbi interjúban így mesélt a megismerkedésükről: „Balassa Péter hozott össze minket.
Egyszer találkoztunk, miközben az Andrássy úton cipelte a táskájában a Sátántangó kefelevonatát, és azt mondta, hogy ez egy nekem való pali és egy nagyon jó regény. Odaadta, én még aznap éjjel elolvastam, és igaza volt: tényleg nagyon jó regény.”
Az 1994-es film egyértelműen a Tarr-életmű egyik csúcspontja. Akárcsak a regény, egy általánosan érvényes, a világ minden táján átélhető világot ábrázol, a reménytelenség és az elhagyatottság szinte minden nézővel azonnal rezonált. A megjelenés évében Németországban és Amerikában is bemutatták a filmet, ahol azonnal szenzációvá vált.
Susan Sontag például így jellemezte a filmet:
Letaglózó és magával ragadó a film hétórás időtartamának minden perce. Örömmel nézném meg minden évben, ameddig élek.”
De a híres amerikai filmkritikus, Jonathan Rosenbaum is úgy fogalmazott, hogy Tarr a kelet-európai filmezés legfontosabb alakjává vált. Az 1995-ös Tokiói Nemzetközi Filmfesztiválon is nagy visszhangot keltett a film, a minimalista stílusa és filozófikus elbeszélésmódja különösen rezonált a japán kultúrával és filmművészettel.
Örökérvényű pokol
A Sátántangó egyik legnagyobb erénye, hogy 40 év alatt szinte semmit nem veszített az érvényességéből. Ez többek között a jól megválasztott stílusnak és az örök érvényű témáknak köszönhető: úgy is fogalmazhatnánk, hogy a pokol és szenvedés nem veszít a jelentőségéből.
Bár a Sátántangó a megjelenési ideje miatt egy igen fontos kommunista-szovjet politikai történelmi időbe és térbe van beágyazva, a zsenialitása pont abban rejlik, hogy a mű lehetővé teszi, hogy ettől eltekintsünk, és az általános emberi tényezőkre fókuszáljunk. A Sátántangó célja sosem az volt, hogy a kommunizmus bűneivel szembesítsen, hanem hogy megmutassa az emberi tehetetlenség és kilátástalanság fokozatait. Ezt maga a szerző is megerősítette egy 2012-es, The Millions-nak adott interjúban:
„A politikai üzenet gondolata olyan távol állt a Sátántangótól, mint tőlem a Szovjetunió. Egyedül az érdekelt, hogy miért ennyire szomorú mindenki a környezetemben (…) És lehet furcsán hangzik, de ez ma sem változott.
A Szovjetunió bukása esélyt adott arra a magyaroknak, hogy egy új országot építsünk – de már akkor is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy inkább az a kérdés, hogy lehet-e ugyanazokkal a régi emberekkel újat építeni?”
Ha ezt a kérdést a mára vetítjük, egyértelmű, hogy nem a rezsim volt a kérdés, hanem az emberek tenni és változni akarása. Ahogyan Zsadányi Edit is rámutat erre a tanulmányában, a kötet jól érthetően körberajzolja a hatalom működését, az anyagi és egzisztenciális kiszolgáltatottságot, a manipulációs technikákat, illetve a morális zavarodottságot. Ennek közepében pedig a hamis próféta (Irimiás) karaktere áll, aki kihasználva társai rossz helyzetét, követőket szerez. Ez a módszer szinte bármilyen diktatúrában elképzelhető, de talán a mai magyar politikai térben is visszhangra talál.
A Sátántangó azt mutatja meg nekünk, hogy egy hatalmi struktúra sosem egyoldalú folyamat, egyszerre kell hozzá a megtört, beletörődő nép és az azzal visszaélni képes, erényes vezető.
Egy kívülálló, aki a legbelsőbb dolgokat tárja fel
Míg más szerzőknél általában azt látjuk, hogy a sokszínű, több témát magába foglaló írásmódtól az egyre letisztultabb, absztraktabb alkotások felé haladnak, Krasznahorkai esetében ez a teljesen másképp van. A Sátántangó egy nagyon letisztult és elvont regény a kelet-európai élethelyzetről és annak reménytelenségéről. Ezzel szemben az életmű későbbi darabjai egyre jobban nyitnak regionálisan és tematikusan is más történetek felé.
Az életművet több szempontból is fel lehet osztani. A ’90-es éveket elsősorban a Sátántangó visszhangja határozta meg, Az ellenállás melankóliája című kötetét hasonlóan az apokalipszisre való várakozás jellemezte, később pedig az olyan könyvekkel, mint az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó vagy Az urgai fogoly, a keleti térségek és gondolkodásmód felé nyitott.
Bemutatták Krasznahorkai László új regényét: rendhagyó módon két tudós beszélgetett az irodalom és az élet párhuzamairól.
Tovább olvasokAz életművet akár tekinthetjük egy alapdilemma variációinak, így míg a Sátántangót az emberi kapcsolódás reménytelensége, mégis szükségszerű természete határozza meg, úgy a szerző legújabb regényében, A magyar nemzet biztonságában már a barátság, a feltételek szerint működő kapcsolódás kerül elő. Ez a spektrum két végét jelenti: az egyik oldalát a kommunista rezsim duplagondol-szerű ideológiája, a másikat pedig a mai világ technológiai fókuszú elszigeteltsége keretezi. Mindkettő ugyanazt a kérdést járja körbe, amit anno 40 éve a Sátántangó feltett az olvasóinak:
Mekkora lehet a szakadék ember és ember között, és vajon van-e lehetőségünk átkelni rajta?
Fotó: © Nobel Prize Outreach / Anna Svanberg
