Vajon tényleg a politikáról szól ma már a futball? Fel tudja használni egy politikai vezetés a tömegeket megmozgató focit, hogy azon keresztül érjen el politikai hatást? Csillag Péter, akinél talán keresve se találnánk nagyobb magyar futballszakértőt, legújabb könyvében a társadalom, futball és politika háromszögében vizsgálja a sport elmúlt 100-150 évét, hogy felkutassa, hogyan hatott az aktuális politikai hangulat és vezetés a szurkolókra, tornaklubokra és focistákra.
Csillag korábban számos más könyvben is vizsgálta a sportot, péládul a Nyugat irodalmárainak futballos vonzódását bemutató Ady stoplisban (olvass bele!), a 20. századi nagy fordulói és a magyar foci közötti kapcsolatot vizsgáló Kapufák és kényszerítők (olvass bele!) és a fővárosi focit vizsgáló Budapest futballkönyve (olvass bele!) című írásaiban.
Csillag Péter: A futball szabadsága (részlet)
A labda velünk van
„A sportba csak azért nem kell politikát vinni, mert benne van” – jegyezte meg 1948-ban Münnich Ferenc, a Ferencvárosi Torna Club elnöke, Budapest rendőrkapitánya, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának későbbi elnöke. Mostanság, amikor a magyar futballválogatott társadalmi szerepe túlfűtött közéleti viták témája lett, a csapathoz fűződő személyes viszony pedig sok esetben világnézeti beállítódás függvénye, nem árt tisztázni: igaza volt-e Münnich Ferencnek?
Könnyű a kérdésre gúnyos, beletörődő, felháborodott hangsúllyal vagy éppen cinkos mosollyal rávágni: természetesen. Hogyne lett volna igaza, amikor a politika és a labdarúgás már a huszadik század első éveiben, de legkorábban az 1910-es évektől kezdett átkószálni a másik térfelére (1919 őszén Friedrich István személyében korábbi válogatott futballista ült a miniszterelnöki székben), és a politikai nyilvánosság szereplői már száz éve felismerték, hogy a tömegeket mozgató, érzelmekre ható, identitásformáló sportág alkalmas saját üzeneteik hathatós közvetítésére.
Nem véletlen, hogy a labdarúgáshoz egyébként nem különösebben vonzódó Horthy Miklós kormányzó a fellelhető források szerint tizenkét futballmérkőzésen bizonyosan jelen volt, és a díszpáholyban feljegyzett társalgások alapján a nemzetközi találkozókat diplomáciai kapcsolatépítésre használta.
Idővel sötét felhők gyülekeztek a pályák fölött, a világháború előestéjén a Magyar Labdarúgó-szövetség élére belügyi miniszteri biztost ültettek, a Gidófalvy Pál-korszakban a futballvezetőség névleg is elveszítette önállóságát. Olyan furcsaságok is előfordultak, hogy az 1944-ben Magyar Kupa-aranyérmes Ferencváros elnökeként a zsidók deportálásáért közvetlenül felelős belügyminiszter, Jaross Andor köszöntötte a győztes futballistákat. Fellélegezni sem jutott idő, a háború utáni évek kommunista térnyerése gátlástalanul érvényesült a sportban is, a viszonyokról mindent elmond, hogy a külföldre igyekvő Szűcs Sándor válogatott újpesti labdarúgót 1951-ben alattomosan csapdába csalták és elrettentő példát statuálva felakasztották. Addigra a stadionokban is új rend született, a hagyományos egyesületek átszervezése, átnevezése, átfestése durván sértette a klubhűségesek lelkét, a Kispestből Honvéd, az Újpestből Dózsa, az MTK-ból Textiles, Bástya, majd Vörös Lobogó, a Ferencvárosból ÉDOSZ, utóbb Kinizsi lett. Azazhogy, miként Ferdinandy György írta Egyfordulós bajnokság című, kegyetlenül valószerű novellájában: „Nem lett Édosz a Fradiból. Mondhatott akármit az újság, Édoszról itt az Üllői úton senki se beszélt. Az új idény nyitányán is a hajrá, Fradi zúgott, talán még dacosabban, mint a tavalyi bajnokság diadalmas napjaiban. [...] A hatalom bevetette a megfélemlítés valamennyi eszközét, jaj a csapatnak, ha játszik, jaj a bírónak, ha győzni hagyja a zöld-fehéreket, és főleg: jaj a B-középnek!” És a cselekmény középpontjában álló apa 1950 őszén, a fiával a stadionból hazafelé tartva, a Kerepesi temető kőfala mellett kimondta:
„Minden nagy dolog lent kezdődik, az alapoknál. Hazugságra, csalásra nem épülhet sem egy ország, sem egy futballcsapat.”
Azért csak megpróbálták. Barcs Sándor, az MLSZ elnöki tisztségét 1950-től 1963-ig betöltő sportvezető ismerte el az 1990-es évek végén: „Az Aranycsapat maga volt a politika. Az Aranycsapat győzelmeit ugyanis a rendszer győzelmeinek kellett beállítani, mint ahogy az élsportot is azért dotálták, mert úgy tartották, hogy egy kiemelkedő olimpiai szereplés óriási külpropagandát jelent a rendszernek. Kortársaim ezt ugyanúgy tudják, mint én.”
