Tarr Béla és Krasznahorkai László 1987-ben dolgozott együtt először, első közös alkotásuk a Kárhozat volt. „A Kárhozatban kerestünk egy filmes stílust. Ott még deklarálni akartunk valamit: mihez állunk közel, mit tagadunk” – fogalmazott a rendező 1994-ben a Filmvilágban. Majd jött a sokáig elveszettnek hitt, de nemrég teljes verzióban előkerült Az utolsó hajó, amiben mindenki elhagyja Magyarországot.
1994-ben bemutatták a Krasznahorkai-életművet a világgal megismertető, több mint hétórás Sátántangót, amit az európai filmművészet egyik csúcsteljesítményének tartanak, nem véletlenül. Az immár Nobel-díjas író debütregényében egy romlásnak indult, szinte elhagyatott falu lakóit ismerjük meg, megrekedt embereket, akik arra várnak, hogy egy nap majd csak jóra fordul az életük.
A Tarr Béla által jegyzett, hosszú, vágás nélküli snittjeiről és melankolikus hangulatáról ismertté vált feldolgozás nagyban hozzájárult a könyv kezdeti sikeréhez.
Szinte azonnal munkatársakká és barátokká váltak
„Balassa Péter hozott össze minket. Egyszer találkoztunk, miközben az Andrássy úton cipelte a táskájában a Sátántangó kefelevonatát, és azt mondta, hogy ez egy nekem való pali és egy nagyon jó regény. Odaadta, én még aznap éjjel elolvastam, és igaza volt: tényleg nagyon jó regény” – Tarr Béla egy korábbi interjúban így mesélt a megismerkedésükről.
A megismerkedésük gyorsan történt, mintegy egyik napról a másikra, ehhez pedig hozzájárult az is, hogy a rendező azonnal filmre akarta vinni a Sátántangót.
„1986 húsvétjának egyik reggelén csörög a telefon, egy ismeretlen hang szólt bele, közölte velem, hogy két napja olvassa a Sátántangót, és úgy véli, ő meg tudná filmesíteni.
Megkérdezte, beleegyezem-e, hogy film készüljön belőle. Azt válaszoltam, hogy beleegyezem, s ha már így állnak a dolgok, ismerkedjünk össze. Találkoztunk egy pesti vendéglőben, ahol ugyan elhangzottak szavak, de voltaképpen egymást méregettük, hogy ki kicsoda. Miután így kimosolyogtuk magunkat, abban állapodtunk meg, hogy ő, Tarr Béla, filmet fog készíteni a Sátántangóból” – emlékezett vissza Krasznahorkai 1988-ban a Filmvilág hasábjain, az akkor még csak forgatókönyvként létező filmről.
És ugyan még közel hat évig nem is készül el a Sátántangó, a Kárhozat című filmen már közösen dolgoznak. Már rögtön az első pillanattól látszott, hogy a világnézetük és a művészetük hasonló. „Mind a ketten tudtuk már, hogy gondolkodásmódunknak jó néhány eleme közös. Ez nem jelentett mást, mint hogy – képletesen szólva – a világnak ugyanarra a pontjára állítottuk fel kameránkat” – nyilatkozta még a Filmvilágnak Krasznahorkai.
A korszakalkotó film, amit „úgysem néz meg senki”
A Sátántangó 1994-ben jelent meg, és egyértelműen kijelölte a Tarr-életmű csúcspontját, erős hazai és nemzetközi szakmai visszhangja volt. Még abban az évben bemutatták a filmet Németországban és Amerikában, mindkét helyen azonnal szenzációvá vált. A film formabontó hét és fél órás hosszúsága, filmnyelvi megoldásai és melankolikus, filozofikus ábrázolásmódja sok nézőt magával ragadott.
Susan Sontag író, filmrendező például így jellemezte a filmet: „Letaglózó és magával ragadó a film hétórás időtartamának minden perce. Örömmel nézném meg minden évben, ameddig élek.”
Pedig a sikerre nem számítottak.
Tarr Béla 2023-ban a Partizánnak adott nagyinterjújában idézte fel, hogy a Magyar Játékfilmszemlén volt az ősbemutató, és a vezetőség úgy döntött, hogy „úgysem nézi meg senki”, ezért betették egy kisterembe. A 300 személyes kisterem megtelt, utána át kellett vinni az embereket buszokkal az Ugocsa moziba. A világpremier a berlini filmfesztiválon volt, ahol végleg eldőlt, hogy „ez nem akármilyen kaland volt”.
Ebben az interjúban továbbá a rendező azt is megemlítette, hogy amikor Krasznahorkai megírta a regényt, megkérte őt, hogy mutassa meg neki a történet eredeti helyszíneit és szereplőit, akik között élt. Elutaztak Gyulára és környékére, és Tarr ekkor szembesült Krasznahorkai tehetségével: azzal, hogy a Sátántangó méltóságot adott a szocializmus által megnyomorított embereknek. „Ott ültek ilyen szerencsétlen véglények, akiket Krasznahorkai képes volt egy kicsit megemelni” – fogalmazott.
Az életútinterjúban Tarr Béla hozzátette: „Véglényekké válunk. Először a méltóságodat tiporják el, aztán ez már rámegy a fizikai állapotodra. Ahogy Krasznahorkai írta, ha az ember a hídon áll, és azon gondolkodik, hogy ugorjon-e vagy sem, elég őrá gondolni, és már ugrasz is. Ezzel együtt nem vagyok pesszimista, mert abban azért hiszek, hogy az emberi méltóság megtörhetetlen, még akkor is, hogy ha porrá törték. Kell, hogy legyen annyi erőnk, hogy kijöjjünk ebből, de ez hosszú idő, valószínűleg nem elég egy ember élete. Biztos, hogy nem elég.”
A filmezéstől való visszavonulás és a Nobel-díj
Krasznahorkai és Tarr Béla közös útja a Werckmeister harmóniákkal és A torinói ló című filmekkel folytatódott. Előbbit Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regénye alapján Tarr a feleségével együtt, Hranitzky Ágnessel rendezett, utóbbi pedig Tarr Béla utolsó alkotása, ugyanis úgy döntött, hogy visszavonul a filmkészítéstől. Az alapot ezúttal is Krasznahorkai művei szolgáltatták, nevezetesen négy novella, a Megy a világ előre, a Legkésőbb Torinóban, a Megjött Ézsaiás és a Járás egy áldás nélküli térben, és szintén Hranitzkyvel közösen rendezték.
A közös munkájuk néha egészen sorsszerűen alakult.
Például a Werckmeister harmóniák esetében majdnem el sem készült a film, szinte a véletlenen múlt, hogy találtak valakit Valuska szerepére. Erről tavaly, a kolozsvári TIFF filmfesztiválon mesélt részletesen: a beszélgetésen kiderült, hogy amikor az író megkereste az ötlettel, hogy készítsenek egy filmet Az ellenállás melankóliájából, a rendező rögtön nemet mondott, mivel úgy gondolta, hogy nincs olyan ember, aki egy olyan kívülálló és nyomorult embert, mint Valuska.
Szerencsére négy évre rá, amikor Berlinben tanított, az egyik diákján keresztül megtalálta Lars Rudolph színészt. „Meghívtam őt a sarki sörözőbe, ahol beszéltünk és öt perc után tudtam, hogy ki ő. Aztán hívtam Lászlót: na jó, most már tudunk filmet forgatni” – emlékezett vissza a rendező.
Krasznahorkai tavaly októberben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, amit a rendező nagy örömmel fogadott: „Hosszú éveken keresztül együtt dolgoztunk, és hogy nyert, hihetetlen nagy öröm. – nyilatkozta egy telefonos interjúban a Népszavának, majd kifejtette, hogy miért szeretett vele dolgozni. – Nem konkrét szöveg segített, hanem az a pozíció, ahonnan a világot nézi, mert az univerzális. Abban tudott nagyon segíteni. De hát ez két külön nyelv, az irodalom és a film.
A Sátántangót egy éjszaka alatt olvastam el, és rögtön tudtam, hogy ez egy remekmű”.
Az író pedig a Nobel-díj bankettjén mondott hivatalos köszöntőjében méltatta a rendezőt és köszönetet mondott neki: „Tarr Bélának, aki azzal teremtett színeket, hogy eltüntette őket, mert nagyszerű filmjeiben megpróbált úgy beszélni, mint a bűnös, akit minden bűnével együtt mégis szeretni kell.”
Tarr Béla irodalmi Nobel-díjas barátja 72. születésnapja után egy nappal, január 6-án hunyt el. A legendás filmrendező az utolsó nyilvános cigarettáját talán Beton.Hofi Tarr Béla című, tavaly év végén megjelent dalának videóklipjében szívta el. Az utolsó nyilvános megjelenése pedig október végén a BIFF-en (Budapest International Film Festival) lehetett, erről a fesztivál is megemlékezett.
Nyitókép forrása: Jelenet a Sátántangóból - Cirko Film
