Éjszaka van. A nagy ház ura már alszik és a rabszolgák szállása is csendes, mikor egy anya és a lánya az erdő felé oson. Biztonságos távolban az anya előveszi a harcosnő nagymamától örökölt lándzsát, hogy folytassa a lánya tanítását, hogy az meg tudja védeni önmagát. A legfőbb anyai tanács mégis ez:
„Te vagy a magad fegyvere.”
Új regényében az amerikai Jesmyn Ward ismét az amerikai Dél mélyére vezet, ezúttal viszont nem kortárs történetet mesél, hanem a polgárháború előtti rabszolgatartó ültetvényes világba lép be. Utóbbi regényeivel – ezek A csontok megmaradnak (2011) és a Hallgasd a holtak énekét! (2017) – Ward lett az első nő és az első afroamerikai szerző, aki már kétszer elnyerte az Egyesült Államok legrangosabb irodalmi díját, a National Book Awardot.
Újabb nyomorpornó egy történelmi tragédiáról?
Ezek után a Most leszállunk innen tétje leginkább az, amit az Érdekvédelmi terület és a Hideg krematórium kapcsán is megfogalmaztunk: mára szerencsére egyre több szépirodalmi mű, film és sorozat, számos kutatás, illetve intézményi kezdeményezés foglalkozik az amerikai rabszolgatartás évszázadaival, valamint azok máig akut módon ható társadalmi következményeivel. Viszont ez felveti a kérdést: mit tud egy regény 2024-ben hozzátenni a témához? Hogyan nem válik olyan darabbá, aminek a hatása kimerül annyiban, hogy végigborzongjuk a felfoghatatlan kegyetlenségek és szenvedések tárházát, majd a jóemberkedő elégedettséggel dőlünk hátra, hiszen együtt éreztünk a szenvedőkkel?
Ward korábban úgy fogalmazott, hogy íróként fel akarta tárni,
milyen az, amikor valaki alig vagy egyáltalán nem rendelkezik fizikai kontrollal a saját teste felett.
Elmondása szerint több évbe és vázlatba telt, mire megértette, hogy a hőséhez, Annishoz hasonló emberek hogyan őrizhették meg az énképüket és a reményt egy olyan korban, ami mindkettőt napról napra elvitatta és el is akarta ragadni tőlük.
Bevallom, volt egy pont, ahol csalódottan úgy éreztem, hogy Ward kudarcot vallott. És tény, hogy főleg A csontok megmaradnak című remekművéhez képest a Most leszállunk innen egyenetlenebb, nem hibátlan darab. A holtponton túljutva viszont a regény szép egésszé állt össze, és megkaptam tőle mindazt, amit annyira megszerettem Wardnál: naturalizmus és költőiség szoros egymásba fonódását, a prüdéria- és szépelgésmentes, nyílt és természetes érzékiséget, ami nem merül ki a szexualitásban, és nem kevés mágikus realista elemet az élettől lüktető természetábrázolás mellé.
Jesmyn Ward regénye nem Katrina-regény, vagy nem csak az, családról, a vérségi kötelék erejéről, a szeretet sokféle arcáról is szól univerzális erővel. A csontok megmaradnak nálunk a hét könyve. 
A nemződ nem az apád
A kamasz Annis anyjával él és rabszolgaként robotol valamelyik Karolina állambeli rizsültetvényen. A kapcsolatuk mélyen szeretetteljes, tele érzelmi és fizikai gyengédséggel, valamint tudatos odafigyeléssel, a gyakorlati ismeretek és univerzálisabb életbölcsességek megtanításával – lásd az első bekezdésben idézett tételmondatot.
Annis pontos korát nem ismerjük, azt tudjuk, hogy már menstruál, és a regény folyamán több utalás is van arra, hogy formás, szép félvér lány lehet, akin megakad a férfiak szeme. Legelőször a birtok uráé, Annis nemzőjéé (a narráció tudatosan kerüli, hogy akár egyszer is az „apa” kifejezéssel írja le ezt a biológiai viszonyt), és csak Annis anyjának lélekjelenlétén múlik, hogy a férfi nem erőszakolja meg ezúttal a lányát is.
Viszont a legkisebb fellépés vagy kiállás önmagukért sem maradhat megtorlatlan:
Annis anyját a gazda eladja, és később ugyanerre a sorsa jut a lány is.
Annis rabláncra fűzve ereszkedik a Dél reménytelen mélységébe, mezítláb hajtják át társaival együtt erdőkön, mocsarakon és folyókon, hogy aztán New Orleansban új gazda vegye meg őt egy zsugori cukornádtermesztő nő személyében. Az út során Annis mellé viszont egy különös társ szegődik, a harcosnő nagyanya képében megjelenő szél- vagy viharszellem, aki a segítségéért cserébe csupán azt kéri a lánytól, rendelje magát alá neki és imádja őt.
Dante, Arisztotelész és egy rabszolgalány
Ward ebben a regényben is olyan természetességgel nyúl az európai klasszikus irodalmi hagyományhoz, mint korábban. A Most leszállunk innen erőteljes dantei áthallásokkal dolgozik, a kötetben is idézett cím a Pokolból származik, Babits Mihály fordításában: „Most leszállunk innen a vak világba!”. Szintén vissza-visszatér a könyv a következő sorokhoz: „Elől megyek: lépj lábaim nyomába!”, illetve „Énrajtam jutsz a kínnal telt hazába”.
Az alászállás a földi pokolba kettős értelmű: egyfelől nagyon is fizikai és konkrét, a rabszolgatartásba betervezett teljes testi elhasználás felé vezet az olyan szakaszokkal, mint az összefűzött rabok átkelése a folyón. Ennek a jelenetnek a könyörtelen részletességében például tetten érhető Ward már említett képessége, hogy a naturalista ábrázolást összekapcsolja a költői nyelvvel. Ezekből aztán olyan belső feszültséget növeszt, ami
annyira hatásosan adja vissza a fuldoklás végtelenbe táguló pillanatait, hogy az szinte elviselhetetlenné teszi az olvasást.
A léttapasztalat Wardnál így nagyon a konkrét pillanatba kényszerített, nem is lehet más, hiszen a túlélés a tét. Van viszont a regénynek egy másik régiója, amiben Aza, a szellem, ha nem is Vergilius nemességével, de mindenképpen vezetni próbálja Annist egyfajta megismerés és félig-meddig szabadság felé.
Annis útja ugyanakkor egy ennél elemibb és elkeseredettebb harc az önrendelkezésért, és így az alávetett lét pokoli mélységeiből való felemelkedésért – amire közvetve a neve is utal. Az anyja eredetileg Aresének nevezi el, ami az ősök nyelvén azt jelenti „jókor jött”, az angolban viszont összecseng az „arise” igével, aminek többek között „feláll”, „felemelkedik” jelentése is van.
A regény másik klasszikus gyökerű motívuma a méhek szerepe Annis életében. Arisztotelész ír Az állatok története című munkájában a méhekről, és Dantéval együtt egy tanító emlegeti a kötetben, akit Annis kihallgat a gazdája házában. Annis elveszít, majd megtalál egy új méhkolóniát, e kis állatokkal való kapcsolata pedig egyszerre utal egy, a saját közvetlen közegétől is eltérő létezési képességre, és az erőre, ami alkalmassá teszi, hogy
kvázi méhkirálynőként megküzdhessen az életéért.
A testünk nyelvén elmondott történet
Nagyon szeretem, ahogy Ward a testben való életet megírja – és ahogyan azt a kötet magyar fordítója, Gy. Horváth László tolmácsolja. Wardnál a karnális tapasztalat nem eleve bűnös, szégyenteli vagy nehéz (persze nagyon is nehézzé, sőt iszonyatossá lehet tenni, ahogy ez a regényből is kiderül), hanem magától értetődően természetes. Amikor korábban érzékiséget írtam, a magyar szóhasználat miatt úgy éreztem, hangsúlyoznom kell, hogy ez Wardnál nem csak vagy egyszerűen a szexualitást jelenti, hanem
egy annál komplexebb szenzualitást.
Egyenrangú és hasonlóan fontos ugyanis Annisnak minden egyes érintés, simogatás, vakargatás, ölelés és kielégülés, tehát a testi nyelvünk minden formája, amivel anyák és lányok, barátok, szeretők össze tudnak kapcsolódni. Annis szótárába elidegeníthetetlenül beletartoznak a test keménységei és lágyságai, az egyes személyek csak rájuk jellemző mozdulatai. És amikor elveszít valakit vagy régóta nem élhetett meg egyfajta érintést, magától értetődő a sóvárgása is utána.
Amellett tehát, hogy ebben a szenzuális ábrázolásban Ward eleve tehetséges, a Most leszállunk innen egyik központi témáját, a testi önrendelkezésen keresztül a saját életünk feletti kontrollt is mondatról mondatra megerősíti. Wardnál így a kamaszlány kényszerű felnövéstörténete és a szabadságért vívott belső út többszörösen összekapcsolódik az Annis által bejárt földrajzi út és a testi tapasztalatok útjának eseményeivel.
A hibái ellenére érdemes végigolvasni
A Most leszállunk innen nem akciódús könyv. Eleve lassan hömpölyög, és rá kell hangolódni a jellegzetesen látomásos-víziószerű leírásaira is. Van egy világosan elmesélhető története, de
Ward rengeteg szöveget szánt az érzékelés-észlelés különböző aspektusainak megragadására,
legyen az testi, pszichés vagy spirituális-intuitív. Ebből az írói gesztusból egyszerre táplálkoznak a regény értékei és gyengeségei is.
(A regény befejezését követően tudtam meg, hogy Ward férje és gyerekei apja 2020 januárjában váratlanul meghalt. Ward akkor már ezen a regényen dolgozott, ám a saját bevallása szerint annyira összetört, hogy majdnem abbahagyta az írást. A Most leszállunk innen erőteljesen beépíti a gyász, a veszteség és a remény témáit, és nyilvánvaló, hogy egy ilyen trauma nem hagyja érintetlenül az írási folyamatot. Ám azt, hogy a regény hibáiért mennyiben vagy egyáltalán felelős-e, nem tudjuk, és esztétikai minőség szempontjából nem is igazán mérvadó.)
Gyengeség itt a túlírtság, hogy Ward nem találta meg olyan jól az arányokat, mint korábban, ettől pedig a könyv a közepe táján leül. Nekem tudatos döntést kellett hoznom, hogy nem leteszem, hanem folytatom a regényt – részben, mert akkor még annyira nem láttam, hogy végül is Ward mit akar mindezzel, hova akarja kifuttatni, hogy az már kíváncsiságot ébresztően elbizonytalanított és bosszantott.
Szintén ellentmondásos az a megoldás, hogy miközben az elhangzó beszédben Annis is a rabszolgák nyelvváltozatát használja, az ő belső monológjaként szóló narráció nem egyszerűen költői vagy választékos, hanem
anakronisztikusan modern és egy mai művelt ember nyelvhasználatát tükrözi.
Ötleteim persze lennének, hogy Ward miért döntött így, mit akarhatott ezzel kifejezni, de egyik magyarázat sem tűnik meggyőzőnek. Aki viszont túl tud lendülni ezen és a regény más hibáin (mint a cselekmény előrehaladtával egyre vázlatosabbá váló mellékszerepők), az végül összességében mégis egy emlékezetesen szép olvasmányélménnyel lehet gazdagabb.
A holtpontot elhagyva ugyanis a könyv Annisra fókuszálva és különösen a fináléban zsongóan szép és sűrű elmélkedéssé válik a generációk közti kapcsokról és az ebből táplálkozó önazonosságról, az emlékezésről, arról, ahogy felelősséget vállalunk a saját életünkért, de megküzdésről és az újrakezdésről is.
