„Egy olyan intézményes rasszizmusban fuldokló országban, mint Magyarország, egy gesztusnak is irdatlan hatása van” – véli Orsós László Jakab, akivel a Roma Hét keretében készítettünk interjút. A Brooklyn Public Library művészeti igazgatója beszélt az amerikai Black History Month fejlődéséről és kritikájáról, a magyarországi cigány polgárjogi mozgalom kiemelkedő alkotóiról és egy Roma Történelmi Hónapban rejlő lehetőségekről is.
A Black History Month (azaz a Fekete Történelem Hónapja) lassan százéves hagyománnyal rendelkezik az Egyesült Államokban. New Yorkban élve hogy tapasztalod, mi a jelentősége ennek az eseménynek?
Az első reakcióm ezekre a kijelölt időszakokra mindig a gyanakvás, szerintem érthető okokból; kampányszerűnek tartja az ember. Én azt gondolom, és ezt a csapatomnak is mindig megmondom, hogy egy jó közintézmény a Black History Month-t egész évben ünnepli, egész évben ezzel az érzékenységgel kell, hogy dolgozzon. Ugyanakkor most a brooklyni könyvtárrendszernek vagyok a producere, amibe óriási tömegek járnak, és ennek egy jelentős része fekete. Így hát fontos szempont, hogy mit csinálunk februárban, ami a hivatalos Black History Month.
Az mindenképpen segít, hogy Amerika jóval előrébb jár a rasszizmus tárgyalásában, mint például Magyarország. Tehát már nem elég egy szimbolikus lépés, nem elég meghívni egy fekete írót a színpadra.
Illik mélyebbre menni, és bár nem mindig kényelmes,
valódi és fájdalmas problémákat is megtárgyalni a Black History Month ideje alatt – és ennek így mégiscsak van értelme.
A Brooklyn Public Library-nél milyen programokat szerveztek?
Ez részben esetleges. Idén például egészen egyszerű volt: vetítettünk egy dokumentumfilmet és volt egy beszélgetés fekete költőnőkről. De ebben a témában az egyik legerőteljesebb programot nem is februárban csináltam.
Egy előadáson hallottam, hogy
Amerikában a középiskolát végzettek 70 százaléka szerint a rasszizmus egy távoli és lezárt ügy, az amerikai történelem egy elillant pillanata – ami azért elég döbbenetes.
Akkor elkezdtem kurátorokkal, aktivistákkal, történészekkel dolgozni, és csináltunk egy úgynevezett „teach in”-t – vagyis egy szombati estén hat órán keresztül a könyvtár összes termében különböző témákról beszéltünk. Mint egy iskolában. Tulajdonképpen minden szóba került, ami a tantervekből hiányzik – mert iszonyatosan felületesen tanítják a fekete történelmet Amerikában. Ez az amerikai rasszizmus egyik legbődületesebb példája.
Az volt a program címe, hogy 'Til Victory Is Won. Ez utalás a fekete himnuszra, amit akkor ismertem meg; csodálatos dal. Egy vonósnégyes és egy fekete énekesnő játszotta el a program elején. Ott állt több száz ember, többségében feketék, de meglehetősen sok fehér is – az is nagyon érdekes, hogy feketék jöttek tanulni a hiánypótló történelmet –, és mindenki felemelte az öklét. Az tényleg egészen megrendítő volt.
Aztán persze nagyon nehéz volt fehérként fölmenni a színpadra és ott kellemkedni, „Szevasztok, ez lesz most a ’Til Victory Is Won…” De körülbelül 1600-1700 ember vett részt ebben az „iskolában”. Szerintem ez erősebb ünneplése volt a Black History Monthnak, mint az elszórt vagy kampányszerű események.
Ez az interjú a Könyves Magazin Roma hetének apropóján készül – és a kérdés, hogy mire jók ezek a kampányok, felmerült a szerkesztőségünkben is. Sokat beszéltünk arról, hogy hogyan lehet egy ilyen eseményt úgy megszervezni, hogy ne csak egy szép posztert kapjunk, ami egy héttel később már félre is lesz söpörve.
Gondolkoztam ezen én is. De igazából egy olyan intézményes rasszizmusban fuldokló országban, mint Magyarország, egy gesztusnak is óriási hatása van. Szimbolikus, de hát ezek a dolgok mindig szimbolikusak – hiszen nem adsz munkát a falusi cigányoknak, nem veszed ki a kezükből az olcsó drogokat, és nem vigasztalod meg azokat az embereket, akiknek nulla tanulási lehetőséget nyújt ez az ország.
És mégis, iszonyatosan erős szimbolikus gesztus ez azoktól, akik ezt megtehetik – akiknek van mit enniük, és van hol aludniuk, tehát a magyaroknak; a fehéreknek. Szolidaritást jelent, részvétet jelent, ami nagyon fontos.
Az az üzenete, hogy tudunk rólatok, és ha kell, akkor el tudsz bennünket érni.
Úgyhogy szerintem ez egy fontos ötlet. És csak azt remélem, hogy nagyon sok embert inspirál majd, és sok más intézményt is. Hogy legyen az Élet és Irodalomnak, a Katona József Színháznak, a Vígszínháznak és a Nemzeti Színháznak is egy ilyen hete! Milyen csodálatos lenne, nem? És milyen csodálatos lenne, ha aztán öt év múlva mindez már egy kicsit mélyebbre tudna menni, és átgondolt, kritikus események születnének ezekben az intézményekben!
Mit gondolsz, létre lehetne hozni Magyarországon a Black History Month mintájára egyfajta Roma Történelmi Hónapot?
Szerintem kellően érzékeny emberekkel ehhez egy pár napos ötletelés elég lenne – és persze kéne hivatalos támogatás is. Az világos, hogy ebben a mostani rezsimben ez nem fog megtörténni. De gondolj bele: mi lenne, ha mostantól minden áprilisban a Cigány Kultúra Hónapját ünnepelnénk – vagy a Cigány Öntudat Hónapját? Akkor minden tanár beszélhetne a témáról a különböző tárgyakhoz kapcsolódva – lehetne cigány tudósokról tanulni és cigány embereket meghívni, persze művészeket is. Le lehetne vetíteni azt a néhány elképesztő filmet, ami ebben a témában Magyarországon elkészült.
Fontos lenne kitalálni, hogy a különböző korosztályoknak milyen módon lehet a másik emberről beszélni – aki egyébként az ő honfitársuk!
A másik ember szenvedéseiről és boldogságáról. Meg a büszkeségéről, mert arra is nagyon sok alkalom adódna egyébként.
Ez egy álom, de magát a hónapot nagyon finoman meg lehetne tervezni. És az az igazság, hogy ebben a közegben, amit Magyarországon érzékelek, egy ilyen eseménynek azonnali hatása lenne. Sokan röhögnének, meg sok indulatot is szülne – ugyanakkor segítene egy kicsit legalább tompítani a gyűlöletet.
A cigánymagyarok helyzetére sokszor jelenik meg analógiaként a feketék helyzete Amerikában. Szerinted mennyire hasznos, mennyire használható ez az analógia?
Én sűrűn használom a saját rendszeremben. Szerintem nagyon sokban hasonlít a kettő – és sokban persze nem, hiszen a lépték és a történelmi háttér is más. De az alávetettség és a rasszizmus mindig azonos szövetből van, ugyanazokat a pszichológiai, politikai, szociális és kulturális közegeket teremti meg.
Pont ezért érdemes lenne megnézni, hogy a fekete közösség hogyan állt talpra, hogyan próbálta és próbálja megvédeni magát, mik voltak a lázadás sarokkövei. A ‘60-as évek közepén indult Black Panthers például egy fekete önszervezési mozgalom volt, és a működése egészen odáig terjedt, hogy
a mozgalmárok a helyi boltosoktól begyűjtötték a megmaradt élelmiszereket, aztán reggelivel várták az iskolákban a gyerekeket, akiknek nem volt mit enniük.
Ez egy szervezett keretek között, évekig futó program volt.
Közben jelentős megmozdulásokat szerveztek, de voltak képzéseik is, ahol olvastak és fegyverhasználatot tanultak – tehát egyszerre voltak jelen a könyvek és a fegyverek a curriculumban. Nyilván a fegyvereket én kivenném, de szerencsére Magyarországon az nem olyan alapvető, mint a fegyverhordozásba teljesen belebódult Egyesült Államokban.
Szóval azt gondolom, hogy a Black Panthers történetéből elképesztően sokat lehetne inspirálódni. A tanítás, a civil méltóság, az önvédelem, vagy a segítség olyan típusú megjelenése, mint a reggeli, rendkívül fontos lehetne.
Érdekes lenne az otthoniaknak fekete aktivistákkal találkozni az öntudatra ébredés miatt is. Gondolj bele, milyen lenne, ha kiderülne egy cigányfaluban, hogy hogyan él Amerika déli államaiban, egy lepusztult kisvárosban egy fekete közösség; milyen lenne rádöbbenni, hogy ugyanazok a problémák. Aztán az örömeikről is beszélhetnének, hiszen mindig egyensúlyozni kell. Csodálatos volna egy ilyen találkozás.
A Romakép Műhely a kortárs roma irodalomról tartott kerekasztal-beszélgetést. A Balogh Attiláról és Rafi Lajosról szóló filmek vetítése után Galyas Éva, Kele Fodor Ákos és Fehér Renátó beszélgettek. 
Milyen szerzőket, alkotókat ajánlanál azoknak, akik meg akarják ismerni a magyar roma polgárjogi mozgalom munkásságát és történelmét?
Elsősorban az Ame Panzh Az ébresztőkönyvét, ami pont itt van az asztalomon. Én írtam hozzá az előszót, előtte nem is ismertem őket. Megkerestek e-mailben egy éve, és elküldték a kéziratot – leesett állal olvastam: Jézus, kik ezek? Iszonyatosan izgalmas volt!
Az Ame Panzh tagjai radikálisak – persze nagyon jogosan radikálisak – és nagyon emancipáltak. Valódi hősök, akik úgy beszélnek a magyar cigány helyzetről, ahogy nagyon kevesen Magyarországon. Olyan szabadsággal, terepismerettel, olyan kulturális közegismerettel és a világba való kitekintéssel, ami egészen ritka. Egyszerűen más szinten beszélnek, és a dühük, az arroganciájuk is más, mint bármi, amit megszokhattunk. Ugyanakkor teljesen hiteles.
De vannak történeti példák is. Lakatos Menyhért a ’70-es években jelent meg, és bár ő már egy kicsit mitikus ködbe veszik, továbbra is fontos olvasni. Aztán persze Bari Károly és Jónás Tamás. És az én apám is, aki nem író volt, hanem faragott, de közben folyamatosan képezte magát. Tulajdonképpen mozgalmárrá vált: közvetített a bírók, illetve a bírók és ügyészek elé citált cigányok között. Mellette pedig interjúkat csinált, amikből interjúnovellákat írt – elég elképesztő egy tanulatlan cigány embertől!
Sokat meg lehet tudni azokból a szövegekből; hogy miből tevődik össze a cigány létezés.
Aztán ott vannak még Szentandrássy István mitikus képei, és a csodálatos cigány festőnők. Közülük sokan aktívak, és olyan okosak, mint a Nap. A cigányságukban és az emberségükben elképesztően revelatívak. Fontos lenne interjúzni velük, meghívni őket, és komolyan venni a szélsőségeiket – amik felkavaróak és nagyon szórakoztatóak. Dolgozni kéne velük, sok rétegben.
Végül pedig ajánlok minden olyan nem roma alkotót, aki érzékenységet mutat a témára. Fliegauf Bence, Nádas Péter; sokan vannak. Mögöttük pedig azok a szociológusok, újságírók állnak, akik letették a voksukat ebben a kérdésben. Szerencsére van egy olyan rétege a magyar kultúra képviselőinek, akik érzékenyek voltak a romák problémáira, kultúrájára egész életükben.
