Vihar közelít. Az az iszonyú, mitikus fajta, amire először csak a bolondok figyelnek fel: a kényszeresek, az alkoholisták, a gyászba merevedettek. Ugyanazok ők, akik nem látják, ki áll közvetlenül előttük, mert csak a jövendő csapásra figyelnek, és majd amikor már visz az ár, akkor, ott a hömpölygő, mocskos sodrásban nyílik fel a szemük.
Látható és láthatatlan úgy szövi át Jesmyn Ward szereplőinek mindennapjait, ahogy a patak bujkál az otthonuk alatt. Öten élnek a Veremnél, amit még a nagyapa csapolt le a vadonban, a nyomor pedig olyan áthatóan beette magát az életükbe, hogy szinte már nem is foglalkoznak vele. Az apa durva, mindig sörtől bűzlik, és alkalmi munkákból próbálja eltartani négy gyerekét a fiktív Bois Sauvage-ban. A legidősebb fiú, Randall kosaras tehetség, úgy tűnik, egyedül neki van esélye kitörni. A második, Skeet minden idejét, szenvedélyét és figyelmét a kutyájára, Chinára fordítja. Junior a legkisebb, az ő születésekor halt meg az anyjuk. A történetüket Esch meséli, egy éppen nővé cseperedő kislány a férfiak dominálta közegben. Esch 14 éves, szereti a görög mítoszokat, és terhes.
Jesmyn Ward az egyetlen afrikai amerikai és az egyetlen nő író, aki kétszer is megkapta az Egyesült Államok Nemzeti Könyvdíját. Hallgasd a holtak énekét! című regényét Barack Obama a legjobb olvasmányai listájára sorolta. A könyv erősen tematizálja az amerikai Dél rasszizmusát, az erre épülő indulatokat, és következményként az emberi kapcsolatok működésképtelenségét. Szinte halálregény.
A csontok megmaradnak viszont - bár a mélyszegénység, az elidegenedettség, a fizikai és érzelmi visszaélések, valamint a veszteségek szédítő skáláját zongorázza végig - életregény.
Hiszen ennek a családnak a tagjai valójában nagyon szeretik egymást, és a maguk esetlen, sok tekintetben sérült módján folyamatosan próbálnak gondoskodni egymásról. Randall Juniorra vigyáz, Esch táplálja a testvéreit, Skeet látja, mi történik Esch-sel és igyekszik védeni, az apjuk pedig a viharra készül. Konzerveket gyűjt, hogy legyen mit enni az ítéletidőben, és deszkákat, hogy legyen mivel beszögelni az ablakokat és megerősíteni a házat. Előrelátóan még egy tragacsot is próbál megjavítani, mert arra számít, hogy a hurrikán elvonulása után munkát kap az eltakarításban.
Az egyedülálló apa alakja, az alkoholban megalkuvó, de a családja számára lankadatlanul biztonságot teremteni vágyó nyugtalansága, valamint az egész miliő erőteljesen megidézi A messzi dél vadjai című 2012-es filmet. Abban egy halálos beteg apa próbált gondoskodni az ő vadóc, szabad, hatalmas képzelőerővel megáldott kislányáról, mielőtt megérkezik a nagy vihar és elmossa az otthonukat.
A csontok megmaradnak a viharok előtti lomha és fokozatosan növekvő feszültségével építkezik, és jócskán a regényben járunk már, amikor a közeledő hurrikán nevet kap: Katrina. A pusztító szörnyeteg 2005 augusztusában csapott le az Egyesült Államok déli partvidékére: közel kétezer ember vesztette életét, és különösen New Orleans környékén történelmi léptékű károkat hagyott maga után.
Az elárasztott New Orleans a Katrina után.
Ward is első kézből tapasztalta meg, mit jelent egy 5-ös erősségű ciklont átélni. Mikor a DeLisle-i házukat elöntötte a víz, a család autóval próbált egy helyi templomba menekülni, ám útközben elakadtak egy mezőn. Fehérek érkeztek, akik a mezőn álló traktoraikért jöttek, és amikor a Ward család segítséget kért tőlük, zsúfoltságra hivatkozva visszautasították őket. Wardéknak végül egy másik fehér család adott menedéket valamivel távolabb. (Ward ebben a videóinterjúban részletesen elmeséli, milyen volt a hurrikán közepén menekülni.) Miután a vihar elvonult, Ward a New Orleans-i Egyetem szervezésében segített azokban a kerületekben, amiket a Katrina lerombolt. A saját és a túlélők traumái annyira megrázták, hogy három évig képtelen volt írni.
Amikor pedig végül elkészült A csontok megmaradnak, úgy írta meg a Katrina történetét, hogy tulajdonképpen nem mondta el a Katrina történetét. Ehelyett egy családra koncentrált a sok ezerből azok közül, akik nem tudtak elmenekülni. Mindezzel együtt ez nem egy Katrina-könyv. Pontosabban nem csak és nem elsősorban az, hanem ahogy azt Wardtól már láthattuk, olyan intenzíven és gazdagon szövi egymásba a motívumokat és tematikus rétegeket, hogy így képes egészen hűen tükrözni az élet sűrű valóságát.
“A testek történeteket mesélnek”
hangzik el a regényben, és Ward el is mondja ezeket a történeteket, még ha nem is egyforma részletességgel. Az apa például a gyerekei számára csak egy 21. századi Kasszandra marad, aki megszállottan készül egy viharra, amiről a hírekben hallott. A sorsukba beletörődő apátia, a gyerekkor tapasztalatlansága és az a szocializációs képesség, amivel kicsiként bármilyen életkörülményt képesek vagyunk normalizálni, itt abban is megnyilvánul, hogy a testvéreket teljesen hidegen hagyja az apjuk mániája. A vihart megelőző tíz napban mind a négyen a saját dolgukkal vannak elfoglalva.
Randall meccsre készül, hogy elmehessen egy sporttáborba, ahol talán felfigyelnek rá. Skeet szinte el sem mozdul a frissen ellett China mellől, és kétségbeesetten próbálja megakadályozni, hogy a kölykök elpusztuljanak, mert az eladásuktól pénzt remél - amivel a családot támogathatja. Junior még kisfiú, aki éppen az első nyers leckéket kapja életről és halálról, ahogy folyamatosan ott kíváncsiskodik a kiskutyák mellett.
Jesmyn Ward a nagymamája háza előtt. (Emily Kask, NPR)
Esch mindeközben önmagába fordul, és a titkát őrizgeti. A teste változásaira figyel, és végigjárja élete első szerelemélményének stációit az ábrándozástól a lenyűgözött csodálaton át a keserű felismerésig, hogy valójában mennyire nem érdekli Mannyt, aki teherbe ejtette. Ez a szál a legnehezebben olvasható a könyvben. Nem mintha a többi nem lenne megterhelő, de itt kíméletlenül elénk tárul egy lány kiszolgáltatottsága. Egyfelől ahogy Manny (és még pár fiú a testvérek haveri köréből) használja a lányt, másfelől az az öntudatlanság, ahogy Esch a szexet kezeli, és annak az egészséges mérőnek a hiánya, ami őt saját maga számára értékessé tenné, és ami kijelezné, hogy méltatlanul bánnak vele. Ehhez kellenének beszélgetések, szexuális nevelés és jó női minta, de az anyából csak emlékek maradtak, az apja pedig eleve fiúként kezeli Escht. Csak abban a kritikus pillanatban látja meg, hogy a kislányának túl hamar fel kell nőnie, amikor majdnem odavesznek a vízözönszerű viharban. Ward írói képességét dicséri, hogy úgy képes belehelyezkedni egy kamasz nézőpontjába, hogy egy pillanatra sem veszíti el a hitelességét, és úgy tud a kamasz szexről írni, hogy az explicit, de sohasem közönséges vagy hatásvadász. Ettől lesz igazán megrázó.
És míg a hurrikán az utolsó pillanatig egy alattomosan növekvő fenyegetés a látómező peremén, az anyaság nagyon is látványos, a regény több rétegét is átszövő motívum és valóság - négy alakban:
- aki anya lesz (Esch),
- aki most anya (China),
- aki a hiányában van jelen (a testvérek Mamája),
- és aki mitikus és gyilkos (Médeia).
Az anyai alakok pedig egymásra is felelgetnek, tükrözik, cáfolják, megerősítik, kiegészítik egymást végig a regényben: egyszerre inspirálják és foglalkoztatják Escht.
Todero Anna fordítását kell még kiemelni, mert lenyűgöző minőségben tolmácsolja Jesmyn Ward stílusát a magyar olvasónak. Ward minden finomkodást mellőzően nyílt, de közben érzékeny és lírai is.
Sűrű, metaforákkal és költői képekkel gazdagon felvirágozott szöveg ez, aminek saját lüktetése van, és a súlya ellenére sem nehezül el.
A csontok megmaradnak is olyan regény, amit oda lehet tenni az őslakos Tommy Orange vagy William Faulkner könyvei mellé, ha olyan arcaira vagyunk kíváncsiak az Egyesült Államoknak, ami nem fog a mainstream filmekben/sorozatokban visszaköszönni. És ahogy a jó regényekkel lenni szokott, Ward könyvének érvényessége is messze túlmutat az ország- vagy éppen kontinenshatárokon.
