A több mint ötven évet felölelő és számtalan karaktert felvonultató családregényben Denene Millner nemcsak a speciálisan az amerikai feketéket érintő problémákat vázolja fel egy lányanya, az árvaházba adott csecsemője, és a gyermeket felnevelő anya történetén keresztül, hanem olyan világszerte könnyen értelmezhető témákat állít középpontba, mint a vérség és a szülőség dilemmái, a nőktől elvárt és őket gúzsba kötő szerepek, vagy a titkolózás hatása egy család életében.
Denene Millner átfogó tablót fest
Az Egy vér egy több évtizeden és generáción átívelő amerikai családregény, amelyben három fekete nő sorsát követjük végig. Az első rész Grace-ről szól, a második Deloresről, azaz LoLóról, a harmadik pedig Rae-ről, aki az előbbi vér szerinti, utóbbi örökbefogadott lánya, de természetesen más rokonok, szerelmek, barátok is kisebb-nagyobb szerephez jutnak mellettük.
A történet az 1950-es évek elejére nyúlik vissza és egészen a 2000-es évek közepéig tart. Mindvégig nagyon hangsúlyos benne az, hogy a feketék több évszázados elnyomása milyen öröklődő mintákat, félelmeket eredményezett az afroamerikai közösségekben. A könyv elején még életben vannak a Jim Crow-törvények (erről lásd keretes írásunkat), majd a történet érinti a polgárjogi összecsapásokat és 1964-65-öt, amikor eltörölték a szegregációt.
Láthatjuk aztán azt is, hogy ha hivatalosan meg is szűnt a megkülönböztetés a társadalomban, a szellemiségben, az emberek viselkedésében ez korántsem ment ilyen egyszerűen és gyorsan. Még akkor sem, ha elhagyták a hagyományosan eleve konzervatívabb déli államokat és New Yorkba, vagy a vonzáskörzetébe költöztek – a fehérek ott is menekülni kezdtek az olyan kertvárosokból, ahova már feketék is vehettek házat.
Csak a tökéletes elég jó
A fekete közösségen belül Millnert különösen a nők foglalkoztatták: az önként magukra vett vagy rájuk tolt szerepek, a „rendes nő/anya/feleség” igencsak kétséges mítosza, az ezek miatti áldozatok és lemondások, a kimondott-kimondatlan elvárások azt illetően, hogy egy fekete nőnek hogyan kell kinéznie, viselkednie. És persze a karaktereken keresztül kibomlanak az említett szerepekből fakadó sérelmek, fájdalmak, traumák, illetve azt, hogy ezek a beidegződések hogyan változtak az évek során – ha változtak egyáltalán.
A történetből ugyanis az derül ki, hogy hiába a polgár- és nőjogi mozgalmak eredményei,
a fekete közösségekben sokkal tovább éltek a hagyományosnak tartott női és férfi szerepek, házasságon belül és azon kívül is.
Ebben a felállásban a házasság egy egyezség, amiben mindkét fél vállalja a rá eső részt: a férfi azt, hogy anyagi biztonságot és fizikai oltalmat nyújt a családjának, a feleség azt, hogy otthon marad, vezeti a háztartást, neveli a gyerekeket. LoLo Rae-t „úgy nevelte, hogy valaki tökéletes felesége legyen. Valaki tökéletes rabszolgája”.
Minden, ami ezen kívül esik – nevezetesen, hogy a házastársak hogyan érzik magukat mindebben, boldogok-e, egyenlőnek tartják-e a felállást –, illetlen gondolat, hálátlanság, épphogy nem istenkáromlás. Tulajdonképpen mintha ez a fajta házasság sem alapvetően szerelmi indíttatásból születne, hanem az évezredekig bevett szokás szerint gazdasági megfontolásból, amiben ki kell pipálni bizonyos elemeket, és egy nő örülhet, ha a férje nem link, iszákos és/vagy agresszív.
Még Rae is, aki sok szempontból modernebb, mint LoLo, elhiteti magával: amellett, hogy dolgozó, céltudatos nő, ugyanazt a teljesítményt kell nyújtania otthon házicselédként és anyaként, mint amit gyerekként látott. Amibe nyilván csak belerokkanni lehet, vagy elemésztődni a bűntudattól.
„Egész életemben tekintettel voltam mások érzéseire, és ettől úgy éreztem, bármikor összeomolhat a világom”,
mondja egy helyen.
A fekete nő értéke
Grace-t és az őt korban csak néhány évvel megelőző LoLót nemcsak a férfiak, de a náluk idősebb nők is tárgyként kezelik. Egyiküknek sem adatik meg a háborítatlan gyerekkor, a védelem és az érzelmi-fizikai biztonság, ami megilletné őket.
Sokkal hamarabb kell felnőtté válniuk és felnőttként viselkedniük, mint azt a koruk indokolná.
Grace nincstelen lányanya, akiben Hattie nagynénje csupán „az inas, együgyű igáslovat látta”, és akitől Hattie elveszi a döntés jogát, hogy fel szeretné-e nevelni a gyerekét. Delores nincstelen gyerek, aki már hatévesen árvaházba kerül csecsemő öccsével, akit neki kell gondoznia, kiskamaszként pedig megerőszakolja egy rokona, de a magzat megtartásáról ő sem dönthet – és mint később kiderül, ennél sokkal többtől fosztják meg.
Aki viszont kilép a keretek közül, az egészen biztosan nem számíthat semmi jóra. Grace anyja, Bassey, még ha valójában az is a célja, amit a közösség megkíván – férj és család –, nem a közössége által elvárt módon viselkedik. Anyja, Mamó rosszallása csak a jéghegy csúcsa, és Bassey a kirívó határátlépésért végül nagyon súlyos árat fizet.
Mamó az egyetlen, aki független nőnek tűnik a felsorakozó karakterek közül, és valóban, ő nem mossa semmilyen férfi koszos gatyáját. Ezt pedig az unokájának is megindokolja:
„Három nemzedék óta (...) nem heverésznek férfiak ebben a házban, amit a saját kezünkkel építettünk, és nem mondják meg nekünk, asszonyoknak, hogy mit kéne tennünk. Senki sem veszi el, ami nem az övé, és senki sem kicsinyli le a másikat, hogy ettől nagyobbnak érezze magát.”
Csakhogy Mamó szabadsága is viszonylagos: mindössze addig tart, amíg egy fehér férfi másképp nem gondolja.
Abban a percben, amint egy büszkeségében sértett férj bűnbakot keres, már a fekete bábaasszony is csak egy eldobható tárgy. Még az sem számít, hogy évtizedeken át ő segítette világra a virginiai városka összes fehér csecsemőjét, vagy hogy ő gyógyította ki az embereket a nyavalyáikból.
Mindenki ellenség egy fiatal lánynak
Ezek a keserű tapasztalatok meg is keményítik a főhőseinket. Különösen Delores számára válik a világ egy minden képzeletet felülmúlóan veszélyes hellyé. Ezen még az nem segít, hogy férje, Tommy egyébként mindenki szerint kivételesen rendes férfi.
„Biztosan tudta, hogy nincs elég árnyék, sötét sarok és titkos hely, ahová el lehet rejteni egy lányt a világ bajai elől – nincs elég izma, sem elszántsága, megverekedni egy férfival.”
LoLo ráadásul nemcsak a férfiakra, hanem a női testre is potenciális veszélyforrásként tekint,
folyamatosan leszólja Rae külsejét („a kerek fenék bűn és szégyen”), de azt is, ha a lánya megnézi magát a tükörben, így aztán nem csoda, ha a gyerek igyekszik teljesen láthatatlanná válni nemcsak anyja, hanem a külvilág számára is. A hajfonás például, ami megteremthetné LoLo és Rae között a kötődést, sokkal inkább a regulázásról, az alkalmazkodásról szól – ezzel szemben Rae később örömmel foglalkozik a kislánya göndör hajával.
Rae csak felnőttként érti meg, hogy az anyja hideg viselkedését, szigorúságát, szinte megugorhatatlan elvárásait nem az táplálta, hogy nem szereti őt, hanem épp ellenkezőleg: túlságosan szereti, ezért mindenáron el akarta kerülni azt, hogy a lányát a rajta elkövetetthez hasonló erőszak érje.
Szeretet, félelem, idomulás
LoLo retteg attól, hogy nem tudja megvédeni Rae-t a világ kegyetlenségétől, a férfiaktól, a fehérek alattomosan izzó gyűlöletétől, és ez a féltés táplál egy sor olyan dolgot, amivel
valójában satuba szorítja a gyerekét, lerombolja az önbecsülését, deformálja az énképét.
Ebből adódóan nem teljesen érti, amikor a már felnőtt, már maga is gyerekes Rae szembesíti néhány dologgal: ő mindent a lánya érdekében tett, így aztán nem is lehetett rossz anya. „Csak akkor voltam kemény, ha hallatnom kellett a hangomat”, mondja LoLo.
Rae viszont, amint megtalálja az örökbefogadási papírjait, folyton attól retteg, hogy „visszaviszik” a szülei, ha nem viselkedik kifogástalanul. (Véletlen egybeesés, hogy Tompa Andrea is beszél erről és az örökbefogadás más aspektusairól új podcastunkban.)
Az, hogy ki milyen módon szeret, ki hogyan (nem) tudja kifejezni a szeretetét, egyébként visszatérő elem a regényben. Mamó feltétel nélkül szereti Grace-t, míg saját lányához nem tud úgy kapcsolódni, de Bassey sem Grace-hez. Tommy annyira szereti LoLót, hogy még az örökbefogadásba is belemegy, kettejük közül viszont Tommy az, aki a fényt, az örömöt és nem a bajt látja a lányukban, és apaként meg tudja adni az érzelmi biztonságot.
Rae önmagát nem szereti, mert azt tanulta meg LoLótól, hogy a tökéletes sem elég jó.
A kislányát, Skye-t viszont feltétel nélkül imádja, és az ő születése után képes reflektáltan tekinteni a szüleivel való bonyolult viszonyára, illetve a női mivoltával kapcsolatos lelki sebeire.
Súlyos örökség
Denene Millner áradó, ingergazdag, szinte filmszerű stílusban mesél. Akárhol jár térben és időben, Virginiától New Jersey-ig, ugyanolyan empátiával és érdeklődéssel fordul a karakterei felé. Azt ugyanakkor a szereplőin keresztül teljesen
egyértelművé teszi, hogy az évszázadok óta sokat tűrő és még több áldozatot hozó fekete nők oldalán áll.
Bár a történet véget ér a 2000-es évek közepén, Rae élményein keresztül mégis látjuk azt, hogy az afroamerikai és más színesbőrű nőket még mindig éri rasszista megkülönböztetés, a munkahelytől kezdve a szülőszobáig.
A három nő életében ciklikusan felbukkannak ugyanazok a motívumok, vagy nagyon hasonló események, ami nemcsak a szereplők közt teremt folytonosságot és párhuzamokat (vagy olykor ellentéteket), hanem valamiféleképpen a dolgok örökkévalóságára is utal.
Mamó, a környék bábája-javasasszonya nem jár templomba, nagyobb becsben tartja az ősei hitvilágát, az általuk rá hagyományozott varázslatot. Grace ezt lenne hivatott tovább vinni, de nem hagyják neki, a New Yorkban élő nagynénje csak „vudu szarságnak” nevezi a bábaságot, a talizmánokat és a hiedelmeket. LoLo Hattie-hez hasonlóan elutasítja a régi dél-karolinai szokásokat és nagyon istenfélő. Rae az anyját követve maga is hívő, mégis nyitott arra, hogy felfedezze a vér szerinti rokonai „szellemeit”, ha már ennél több nem jutott neki belőlük.
Végig jelen van a titkolózás, a hazugság is, ha épp nem direkt módon, akkor amiatt, mert bizonyos szereplők egyszerűen képtelenek beszélni valamiről. Tommy és LoLo kapcsán így fogalmaz Millner: „Lawrence-ék is, mint a legtöbb fekete, akik megéltek ezt-azt, bezárkóztak, és
úgy szorongatták a történeteiket, mintha nyűtt alsónemű volna, amit más véletlenül sem láthat meg.
Ezt a kényszerű titkolózást pedig nem más indokolta, mint a feszengés, a szégyen és a félelem.”
Sosem Grace, LoLo vagy Rae az, aki a közösség által szégyellnivalónak ítélt magánügyeket kiteregeti, ezt mindig mások teszik meg, az ő beleegyezésük nélkül. Közben persze annak is tanúi vagyunk, hogy a titkok mennyire alattomosan mérgezik a családokat, és alakítanak ki egészen fals valóságokat.
A vértől a vízig
A címben foglalt „egy vér” a magától értetődő vérrokonság kérdésén túl legalább annyira utal a feketék milliói által megélt közös tapasztalatokra és arra, hogy
az ezekből fakadó traumák, az azok által kiváltott inkább rossz, mint jó reflexek hogyan öröklődnek generációról generációra.
Ugyanakkor a vér szó szerinti értelemben is többször felbukkan a könyvben. Eleve így kezdődik a regény: „Grace nem borzadt a vértől”, hiszen látja, ahogy nagyanyja világra segít egy kisbabát. Csakhogy a vér egyszerre jelenti a tragédiát is, Bassey és más megvert-meggyilkolt feketék vére által.
A véren kívül a tűz/lángok, a víz, a levegő, illetve a sötétség-fény és a látás-vakság ellentétpár ismétlődik Grace-től Deloresen át Rae-ig, más-más hangsúlyokkal, de hasonló jelentést hordozva. LoLo életében a víz a visszatérő elem, attól fogva, hogy tízévesen megkeresztelik, melynek része, hogy a lelkész alámeríti a tó vizében. Az addigra már sokat szenvedett
LoLo számára ez a szabadulás jelképe, ami azt is magában hordozza, hogy az Isten szereti őt és vigyáz rá.
Rabságként megélt, monoton és magányos mindennapjaiból, a mindent elnyelő sötétségből keresi a szabadulást akkor is, amikor egy kétségbeesett pillanatában véget akar vetni az életének. „Isten odalent van. Ő tesz szabaddá” – mondja utána Tommynak.
Számára a templom, ami mások szemében a szigorú szabályok börtöne, majdhogynem az egyetlen hely, ahol fel tud szabadulni, a vallásban pedig fel tud oldódni a saját maga által is fenntartott keretek közül.
Rae esetében a levegő és annak hiánya a fő motívum, egyrészt a láthatatlanná válással (amit mintha csak Grace hagyna rá tudat alatt). Másik meghatározó élménye viszont a fulladozás, amit csak saját maga orvosolhat azáltal, hogy szembenéz a valódi vágyaival és érzéseivel.
Ő az első a női ágon, aki részben kíváncsiságának köszönhetően képes aktívan tenni azért, hogy megismerje a múltját és változtasson
azon, ami mindkét anyját és őt magát is rabbá tette a saját életükben – ezzel lehetőséget teremt a gyógyulásra, és megjelenik a fény is az életében.
Annak ellenére, hogy az Egy vérben elválaszthatatlan egymástól a fekete közösség történelmi tapasztalata és a nők által megélt élmények, ez a regény mégis bárki számára érdekes lehet, hiszen könnyen olvastatja magát. Az anyaság-szülőség, a szeretet, a generációról generációra öröklődő, traumákból táplálkozó minták, a mérgező titkok pedig univerzális témák, még akkor is, ha Millner egy speciális, Közép-Kelet-Európából nézve kevésbé ismert közegben tárgyalja őket.
Fotó a címlapon: Erskine Isaac / Libri Kiadó
