A humoros irodalom komoly irodalom? – ezt a kérdést még 2020-ban tette fel Bán Zsófia a női irodalom helyzetét bemutató esszéjében az ÉS-ben, és arra jutott, hogy a műfaji hierarchiában nehéz dolga van azoknak, akik humorosan írnak. Cserna-Szabó András a Válasz Online-nak adott interjújában a humort elég speciálisan az általa Barbaricumnak nevezett világhoz, tapasztaláshoz köt. Ugyanitt megemlíti, hogy a novella szerinte a próza csúcsműfaja, amiről Bán Zsófia korábbi esszéjében azt állítja, hogy rendszerszinten ez egyáltalán nem igaz. Én se gondolom máshogy, mindenki előbb keresi a regényt, mint a rövidebb elbeszéléseket, piaci szemponból is sokkal nehezebb novellásköteteket eladni.
Az utolsó magyarok tehát nem a legjobb helyzetből indul: az olvasókat kevésbé ingerli a novelláskötet, plusz a humor nem a legfontosabb műfaj az irodalomtörténetben és -kritikában. De az mindegy is, honnan indul, az igazán fontos, milyen lett Az utolsó magyarok: gazdag, vicces, színes, kreatív elbeszéléskötet.
Ráadásul olyan jól rakta össze a szerző, hogy a mindennapi közbeszédet leginkább foglalkoztató témákat is beemeli, mint a politika és irodalom viszonya, történelem, elbeszélés és magyar identitás, vagy a legaktuálisabb, az Ukrajnában zajló háború.
A magyarság kettős keretezése
A 17 novellát tartalmazó kötet két izgalmas keretezést kap, amelyek együtt remekül viszik előre a sztorikat. Az egyik a közbeszédünk, a másik az ehhez is kapcsolódó írói/nemírói függetlenség kérdése.
A címben szereplő utolsó magyarok mi vagyunk, ebben a narratív keretrendszerben élünk legalább tíz éve. Fenyegetnek minket, megtépázzák szuverenitásunkat, elveszik a pénzünket, a munkánkat, asszonyainkat azok, akiket a globális háttérhatalom ide akar telepíteni, hogy kicseréljék a lakosságot, felszámolják a hagyományainkat, hitünket. Ez nem Az utolsó magyarok című kötet kerettörténete, ez az ún. életünk.
És a szuverenitás nemcsak politikai, hanem írói kérdés is.
Senki sem szereti, ha megmondják, mit kell csinálnia. Cserna-Szabó András művészeti projektje is erről szól, aminek Az utolsó magyarok egyfajta objektje is lehetne. Az Előszó című szövegben (itt elolvasható az egész) a szerző egy fausti problémával néz szembe: hogy lehet független alkotó az író, ha állami ösztöndíjat fogad el?
A Térey-ösztöndíj miatt pár éve forrtak az indulatok: a Demeter Szilárd vezette Petőfi Irodalmi Múzeum által, az örökösök bevonásával kiosztott havi ösztöndíj megosztotta a kulturális közeget. Cserna-Szabó elfogadta a Sánta Ferenc Nemalkotói ösztöndíjat, amivel vállalta, hogy az ösztöndíj alatt nem ír. És ez utóbbi egyfelől csak játék, novella, másfelől a könyvészeti adatok között az szerepel a könyv elején, hogy „A kötet megírása idején a szerző Térey-ösztöndíjban, a kötet nemmegírása alatt Sánta-ösztöndíjban részesült”. Ebben az Előszóban kiderül sok minden a grafomán íróról, aki itt is jelzi, hogy miket nem fog megírni – és amiket ezután olvashatunk is.
A lehetetlen küldetés
Cserna-Szabó András konceptalbuma alaposan kitárgyalja, mik vogymuk. Történetei önálló epizódok, amelyek egy nagyon izgalmas sorozatot adnak ki. A kötet központi része a szerző Budapest Nagyregénybe írt novellájának itt olvasható kisregény-változata (Budai Virágok), ami a Virág/Blum/Bloom nevű zsidó család történetét meséli el egy aranylövés előtt álló budai férfi nézőpontjából: egy olyan családét, ami a tatárjárás után érkezett Budára. Az 50 oldalas szöveg úgy száguld végig a történelmen, mintha egy órát scrollozgatnánk a Tiktokon: események, irodalmi utalások (az alap Ulysses mellett), érdekes infók, rövid magyarázatok, drámák, a boldogság pillanatai. Nemcsak az elbeszélő utazik betépve a családtörténeten keresztül, hanem az olvasó is.
És ha nem betépve utazik az ember a családtörténetén keresztül, akkor talán elbeszélni se tudja.
A Családom és egyéb hullafajták című novella fantasztikus: a 19. században indul a képes trip, aminek soha nem lehet vége. Közben lezajlik az első világháború, elindul a második, felbukkan az Oscar-díjas Lukács Pál színész is.
Itt fogalmazza meg Cserna, hogy „az élet csupa rövidke intermezzo, nyúlfarknyi átmeneti állapot a nemlét és a hullaság között. Szóra sem érdemes, mondanám, de azért – ha másra nem is – szóra mégiscsak érdemes, mert erről a pillanatnyi átmeneti állapotról szól az irodalom. Az irodalom az a dolog, amikor az ún. írók a nemlét után következő ún. életet, ezt az eléggé abszurd valamit próbálják ún. szavakkal visszaadni, ám ők is és az olvasóik is tudják, hogy mindez lehetetlen küldetés.”
Magyarország 2024: Kurva nagy a kert
A könyvből ráismerünk Magyarországra, ami szintén egy „abszurd valami”.
Cserna elbeszélőtechnikája vicces, ironikus, finoman provokáló, és úgy ábrázolja a társadalmat, ahogy csak kevesen.
A címadó novella, Az utolsó magyarok szereplői alföldi lagziba indulnak, de lerobbannak, a kesztyűtartóból pedig előkerül a szilvapálinka, ezt követően pedig a nagy megfejtések. A turulmadár senkit nem ment meg, nincsenek csodák, csak a lusta várakozás. Habár egy másik novellában (Tengri útjai kifürkészhetetlenek) egy félig oroszlán, félig turul griffmadár csinál térképet a tájból egy sikeres jurtaeladási ügyletet követően.
Említhetnénk itt a móriczi hagyományt, ha már Móricz Zsigmond két fontos novelláját, a Tragédiát és a Barbárokat is újra elbeszéli Cserna-Szabó, játékosan mutatva be, hogyan változik a társadalom. A Komédia a hatalom, a zabálás és az osztályharc viszonyát ábrázolja a lakodalomra készülő vidéki Magyarországon, ahova „a rohadék Sarudy” fekete Mercedesszel érkezik, majd bevállalja, hogy megeszik ötven töltött káposztát. Móricz és Cserna világa között annyira felfordult minden, hogy most a helyi úr, Sarudy zabálja ki a lesajnált kisembert. A Barbárokból meg kiderül, hogy készül a mézsör, miután két közmunkást egy fekete autó elvisz egy birtokra dolgozni („Kurva nagy a kert, nem győzi már a személyzet.”), de a járvány kitörésekor ott felejtik őket.
A Cserna-szövegekről talán a legunalmasabb állítás, amit tehetünk, hogy milyen a társadalomábrázolása.
Az írót nyilván nem az ábrázolás érdekli, hanem a sztorik, amik mellesleg megrajzolják a társadalmi valóságot.
Erre az egyik példa ez: Makszim bácsi és Darja néni kárpátaljai magyarok, akik az ukránoknak túl magyarok voltak, az oroszok meg azért ölik őket, mert túl ukránok. Ülnek az erkélyen, nézik a bombázást és azt érzik, hogy „végre eléggé valamik lettünk”. Az Ukrajnában zajló háború szépirodalmi ábrázolása egyáltalán nem egyszerű se íróként, se olvasóként. Cserna-Szabó ebben a szövegben provokál, ahogy egyébként az igazán jó stand-uposok is teszik azáltal, hogy kimozdítják az embert a megszokott és elvárt elbeszélési és értelmezési keretekből.
Vagy például az Anyám pókjából kiderül,
mihez kezd a mai Magyarországon egy „bölcsészfing”,
akinek az anyja új, fiatalabb, székely férfival jön össze. Rozsdás vasakat gyűjtenek össze, hogy eladják az interneten ősi magyar relikviákként. A Kevin még alszik című, szinte kisrealista, dokumentarista sztoriban apa egy fiatalabb nőért elhagyja anyát és a közös gyereküket, akinek a születésnapját követően a szülők leállnak vitatkozni nevelésről, közös történetről, miközben az egyik ágyban egy bohóc alszik. Ebben a történetben megismerheti az olvasó, milyen a fakanál-farok!
Az utolsó magyar
A cikk elején onnan indultam, hogy nehéz dolog egyszerre novellistának és humorosnak lenni a mai magyar irodalomban, viszont Az utolsó magyarok azt bizonyítja, hogy nem lehetetlen, sőt!
Cserna-Szabó Andrásnak eredeti ötletei vannak, és ezeket novellaformában mintha jobban szeretné, mint a regényt,
ahogy egyik elbeszélésének főhőse, dr. Turully Elemér, aki talán jobban imádja a szexuális álmait, mint túlsúlyos férjes asszonyokkal a titkos közösüléseket.
A közös valóságunkban narratívák versenyeznek azért, hogy meghatározzák, mit jelent magyarnak lenni. Cserna nem versenyzik, viszont az ajánlata szerethető: figyelni és tanulni a történelmet az átlagember nézőpontjából, felismerni mindenféle szar helyzetben az irodalmat, vagyis a nem múlót, a szépet, a tragédiát, élvezni az embereket összekapcsoló elbeszéléseket, amik létrehoznak és alakítanak minket, és néha kellő távolságból nézni önmagunkra, hogy a nagy víziók, okoskodások és megfejtések között merjünk nevetni magunkon.
