A kötet huszonhárom fejezete a kerületek számának sorrendjében mesél a városról, történetei között vannak egészen hétköznapiak, de történelmi jelentőségűek is. Másfél évszázad rengeteg idő, a város pedig hatalmas, így a történetek száma szinte végtelen. A különleges irodalmi vállalkozás ebbe a hatalmas rengetegbe, Budapest történeteibe, múltjába, jelenébe (és ennek köszönhetően talán jövőjébe is) enged betekintést, és egyfajta legendáriummá áll össze. A fővárost persze régóta írják az írók, ahogyan a könyvhöz írt utószóban a kötet szerkesztői is utalnak erre: „A Budapest Nagyregényt nem most kezdték el írni, születtek már belőle bekezdések húsz, harminc vagy éppen száz évvel ezelőtt is. Amikor Krúdy Gyula öreg Szindbádként bolyongva írta le a Krisztinavárost, vagy amikor Molnár Ferenc kultikus irodalmi térré emelte a Pál utcát és a Füvészkertet, Ottlik Géza a Lukács fürdőt, Déry Tibor a Külső-Lipótvárost, Fejes Endre a Bérkocsis utcát vagy a Lenke úti barakklakótelepet.”
A Budapest Nagyregény lapjain a város történetét most kortársaink írják tovább, olyan írók, akik szorosan kötődnek a városhoz és az adott kerülethez (személyes kötődéseikről egyébként a projekt oldalán részletesen is beszélnek), melynek egy-egy történetét elmesélik. Tompa Andreától Dragomán Györgyön át Grecsó Krisztináig, Krusovszky Dénestől Szabó T. Annán át Vámos Miklósig ugyanis
mindenkinek van mondanivalója a huszonhárom kerület valamelyikéről,
függetlenül attól, hogy mindig is itt élt, esetleg csak felnőttként, vidékről vagy a határon túlról települt ide. Az alkotók között van, aki belakta már a fél várost, van, aki ki sem mozdult a kerületéből, de a főváros valamilyen szempontból mindannyiuk szívügye.
De nemcsak az írók és személyes ragaszkodásuk sokféle, hanem az általuk írt szövegek is. Van, aki egyes szám első személyben, más egyes szám harmadik személyben, a mindentudás illúzióját megteremtve mesél. Van, aki ironikusan, van, aki tragikusan, van, aki teljes tárgyilagossággal viszonyul a történetéhez. Van, aki egy napon keresztül követi hősét, más évtizedeket fog át az elbeszélésében vagy kaleidoszkópszerűen villant fel akár tucatnyi sorstöredéket egyetlen fejezetben. A különböző elbeszélésmódok és hangok mögött különböző nézőpontok állnak, hiszen Budapestet mindenki másképp, a saját perspektívájából látja és láttatja. Egészen más a város, ha a Széna téri négyszobás polgári lakás ablakából nézünk rá (Cserna-Szabó András), mint ha az újpalotai 17 emeletes toronyházból szemléljük (Karafiáth Orsolya).
Egyes elbeszélők a járdáit és a házfalait figyelik, mások az egét, a fényeit, a hidakat, a Dunát, a gangokon zajló vitákat vagy a panellakások falai közé szorult tragédiákat.
Budapestről nem lehet egyféle módon beszélni, egyrészt mert Csepel és a Belváros vagy Újpest és a Rózsadomb mintha nem is ugyanazon város részei lennének, másrészt, mert a város mindenkinek más arcát mutatja, attól függően, hogy milyen tapasztalatokkal, érzelmekkel, és milyen hangulatban tekint rá. „Mert másnak látszik a város egy ötletpályázaton, másnak egy maketten, másnak egyetlen hosszú kamerafahrton. Másnak egy taxi hátsó üléséről, át a Duna fölött, hazafelé a napfelkelte posztkoitális szomorúságában”- jegyzi meg Fehér Renátó fejezetének elbeszélője.
A kötet szerzői:
I. kerület: Cserna-Szabó András
II. kerület:Krusovszky Dénes
III. kerület: Vámos Miklós
IV. kerület: Tompa Andrea
V. kerület: Bartók Imre
VI. kerület: Fehér Renátó
VII. kerület: Kemény Zsófi
VIII. kerület: Szvoren Edina
IX. kerület: Simon Márton
X. kerület: Mán-Várhegyi Réka
XI. kerület: Nagy Gabriella
XII. kerület: Háy János
XIII. kerület: Németh Gábor
XIV. kerület: Tóth Krisztina
XV. kerület: Karafiáth Orsolya
XVI. kerület: Kiss Noémi
XVII. kerület: Grecsó Krisztián
XVIII. kerület: Dunajcsik Mátyás
XIX. kerület: Závada Péter
XX. kerület: Szabó T. Anna
XXI. kerület: Szécsi Noémi
XXII. kerület: Kemény István
XXIII. kerület: Dragomán György
Más a miliője, az atmoszférája az egyes kerületeknek, városrészeknek, melyek közül rengeteget bejár, aki mind a huszonhárom fejezetet elolvassa. Biopiacra mehet Háy János tizenkettedik kerületi történetében, elveszetten ácsoroghat Simon Márton hősével a József Attila lakótelepen szilveszter éjszakáján, összetalálkozhat egy régi ismerőssel a Vidámparkban (Tóth Krisztina), vagy beugorhat a Rácskertbe egy fröccsre (Kemény Zsófi). Bolyonghat az újpesti Népszigeten,
a Falk Miksa utcában, a Nyugati pályaudvaron, a Marczibányi téren, a Bartók Béla úton, a soroksári Milleniumtelepen, vagy figyelheti az embereket a Ferihegyi reptéren.
És ha már Budapesten jár, akkor természetesen többször találkozhat a várost kettészelő folyóval, a Dunával, sőt, egy darabon végig is hajózhat rajta Kemény István narrátorával, aki a város legdélebbi csücskébe, Budatétényre kalauzolja az olvasót: „A budapesti kirándulóhajók egyébként soha nem mennek le délre. Legkésőbb Csepel felső szigetcsúcsánál visszafordulnak, mert nem kérdés, hogy lejjebb már nincs semmi érdekes. Dehogy nincs. Arra van Budapest tudatalattija, az érthetetlen fájdalmak helye. Mi most lemerülünk egy város tudatalattijába.”
A történetekből jól látható, hogy nemzedékek és korszakok vonultak át a városon, így nemcsak térben, hanem időben is változatosak a történetek, melyekben többek között a két világháború eseményei, a nyilasok rémtettei vagy a Kádár-korszak is megelevenedik. De a közelmúlt, például a West Balkánban 2011-ben történt tragédia, illetve napjaink is, amikor sokak felnőtt gyerekei külföldön élnek, és az unokák csak angolul olvassák a Micimackót.
A sokféle történetet sokféle elbeszélő meséli, a nyolcadik kerületet például egy dualizmus korában élő szemétfuvarozó kocsis szemszögéből látjuk (Szvoren Edina), a tizediket pedig egy olyan kiskamasz lány nézőpontjából, aki Erdélyből költözött a fővárosba (Mán-Várhegyi Réka). Az elbeszélők között mindenféle korú, társadalmi helyzetű és nemű ember megtalálható: kerekesszékben ülő festőművész, külvárosi tanár, lázadó punk, erzsébeti kispap, csepeli nutriaenyésztő család (Szécsi Noémi), egykori szerhasználó (Závada Péter), külvárosból Budára költöző házaspár (Nagy Gabriella), Mátyásföldön lezuhant ejtőernyős (Kiss Noémi), profi sakkozó (Bartók Imre), vagy Magyarországra visszalátogató zsidó öregember (Németh Gábor).
És miközben az írók a város különböző helyszíneiről és lakóiról mesélnek, szerelemről, boldogságról, betegségről, szakításról, válásról, árulásról, kiszolgáltatottságról, honvágyról, félelemről, őrületről és halálról is szó esik, így nemcsak a terek és a szereplők, hanem a könyvben életre kelő események is változatosak. A huszonhárom történet mindegyike több szálon fut, jellemzően két idősíkot (de előfordul, hogy többet) mozgat egymás mellett, éppen ezért nem huszonhárom, hanem jóval több történetet olvashat, aki kézbe veszi a kötetet.
Bár elsősorban a város tere az, ami összeköti a témában és hangvételben is széttartó írásokat, de vannak bizonyos motívumok (szereplők, helyszínek, idézetek), melyek szintén valamiféle kapcsolatot teremtenek a szövegek között, hol erősebbre, hol lazábbra öltve a szálakat. Egymásra csúsznak, egymásba kapcsolódnak így bizonyos történetek, melyeknek sokszor nincs is igazán közük egymáshoz, de hát így működik egy város hatalmas kapcsolatrendszere is, kiszámíthatatlanul és követhetetlenül indáznak a szálak egyik történetből, emberi sorsból a másikba. A tizennyolcadik kerület fejezetének elbeszélője is erre utal, amikor megjegyzi: „Mostanra viszont már semmi nem különbözteti meg egyik repülőteret a másiktól, legyen bár Budapesten, Frankfurtban vagy Rio de Janeiróban, hacsak nem a rajtuk áthaladó,
láthatatlan élettörténetek egymás mellett futó szálai, amelyek néha, egy-egy különleges pillanatban egymáshoz érnek.”
A kötet persze nemcsak a főváros sokféleségét, de a kortárs magyar próza polifóniáját is megmutatja, hiszen valóságos szépirodalmi tabló legjobb íróinkról. Ha valaki jól ismeri a szerzőket, akár találgathat is, a stílus alapján felismeri-e, melyik fejezetet ki írta (a szerzők nevei ugyanis az egyes fejezetek elején nem, csak a tartalomjegyzékben tűnnek fel), aki pedig nem tud róluk sokat, a nagyjából húsz oldalas írásokban ízelítőt kaphat, és esetleg kedvet az adott szerzővel való ismerkedéshez.
A Budapest Nagyregény kötelező olvasmány a főváros szerelmeseinek, és legfontosabb tanulsága talán az, hogy ha közigazgatási szempontból létezik is egyetlen, egységes főváros, a valóságban nincs egyetlen Budapest, hanem mindenkinek saját, személyes, különbejáratú Budapestje van. De akárhol van a kedvenc helyünk, az otthonunk, a legemlékezetesebb történetünk, egyformák lehetünk abban – ahogy egységesek ebben a kötet írói is –, hogy fontos nekünk ez sokszólamú nagyváros. Talán ezért van, hogy amikor az egyik fejezetben felbukkan Cseh Tamás jól ismert sora („Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?”), óhatatlanul dúdolni fogjuk rá, hogy
„Itt van a város, vagyunk lakói / Maradunk itt, neve is van: Budapest.”
