„Fontos, hogy kimutassuk az érzéseinket, szokta mondani, nem jó, ha mindent magadban tartasz” – olvashatjuk Marie Aubert könyvében. A regényben szereplő családtagok ugyan kimondják, amire szükségük van, mégsem fogadják meg a saját tanácsukat.
A norvég szerzőnek ez immár a harmadik regénye: szintén a Scolar gondozásában, Pap Vera-Ágnes fordításával jelent meg a 2016-os Ha történne valami (itt bele is olvashatsz) és a Felnőtt emberek (2019). Utóbbi az Ifjúsági Kritikusok Díját is elnyerte, nálunk pedig a hét könyve volt.
Így ünnepel egy diszfunkcionális család
A könyv (itt bele is olvashatsz) egy hosszú hétvége történetét mondja el, amikor egy család összegyűlik, hogy megünnepeljék Linnea, a tizennégy éves lány konfirmálását. Az évek során egymástól eltávolodott rokonok most arra kényszerülnek, hogy néhány napig ismét szorosan éljenek együtt, ami mindenkiben felkavarja a múlt kellemetlen emlékeit. Négy családtag, Nils, Hanne és Bård (Nils gyerekei), valamint Linnea (Bård lánya) váltott szemszögén keresztül ismerjük meg a kapcsolatukat és a köztük lévő feszültséget.
Ahogy közeledik a hétvége, mind a négy főszereplő szorongásába bepillantást nyerhetünk. Hanne régen túlsúlyos volt, emellett életében először egy nővel az oldalán tér haza. Bård titkon megcsalja a feleségét, és ugyan a férfinak sejtelme sincs róla, a lánya gyanakszik rá. Linneától számára érthetetlen okokból hirtelen eltávolodik a legjobb barátnője, épp a konfirmálás előtti napokban. Nils pedig öregségén töprengve próbálja megérteni, miért hanyagolják el a gyerekei, mit tehetett volna másképp.
A felszínen boldog, nagy családnak tűnnek, és mindannyian igyekeznek megőrizni ezt a látszatot. Viszont hazudnak, nemcsak egymásnak és a külvilágnak, hanem maguknak is – abban reménykedve, hogy így ők is elhihetik, hogy minden rendben.
Látszatok és láttatások
Aubert rövid, lényegre törő fejezetekben meséli el a történetet. Ahogy a hétvége is lassan telik szereplőink számára, úgy a cselekmény sem nagyon pörög – viszont korántsem unalmas. Az egyszerű, letisztult mondatok pedig mindenki számára olvasmányossá teszik a regényt.
Az író a családtagokon keresztül foglalkozik olyan társadalmi problémákkal, amelyek a mi mindennapjainkban is megjelennek. Hannét a súlya miatt az iskolában és a családtagjai is állandóan zaklatták, a trauma az ő szorongásán és az ismerőseitől való félelmén keresztül jut el hozzánk. A környezete ráadásul nem is engedi túllépni a múlton: minduntalan figyelmeztetik, hogy ne egyen sokat, különben visszamennek rá a kilók, arra viszont nem akarnak emlékezni, ők korábban milyen szerepet játszottak a kínzásában.
Hanne a középiskola után el is költözött Oslóba, ott találkozott Juliával. Biszexualitása nem titok a családjában, de ez az első alkalom, hogy egy párját hazahozza látogatóba – a kisváros pedig erre még nem igazán nyitott. A többi szereplő reakciója arra, hogy nővel van együtt, derogáló. Többnyire annyit mondanak „izgalmas”, Hanne pedig elgondolkodik, vajon mi olyan izgalmas a párkapcsolatában.
Bård helyzete minden téren egészen más. Boldog családapa három gyerekkel és egy szerető feleséggel. Magában még mindig az anyját gyászolja, aki rákban hunyt el, és aki sosem heverte ki, hogy a férje, Nils megcsalta. Bård a tökéletes család látszatát próbálja nagy erőkkel fenntartani, miközben már elhidegült feleségétől, és viszonyba kezdett egyik kolléganőjével, Kaiával. Mindezt úgy, hogy korábban ő volt az, aki sosem értette meg, hogyan képesek az emberek megcsalni a párjukat.
„Manapság mindenki túl könnyen feladja. Mi történt az erkölccsel, mi történt a tisztességgel, mondtam. Mi van azzal, hogy amit megígértünk, azt tartsuk is be.”
Komoly törést okozott a családi dinamikában az is, hogy Nils egyáltalán nem szerette egyformán a gyerekeit. A gyerekek anyja bálványozta Bårdot, Hannét pedig folyamatosan piszkálta a kövérsége miatt. Nils ezt próbálta ellensúlyozni Hannéban, nem sejtve, hogy közben mekkora lelki károkat okozott Bårdnak.
Linnea a kamaszkor jellegzetes problémáival küzd: egyik legjobb barátnője, Ingrid, mindenféle magyarázat nélkül megszakította vele a kapcsolatot. Linnea nemcsak azért esik kétségbe, mert elvesztett egy barátnőt, hanem azért is, mert retteg, mi mindent teregethet ki róla a lány. Ráadásul korábban kikönyörögte családjától, hogy Ingrid részt vegyen a konfirmálásán, így a szorongását fokozza, hogy újra találkoznia kell vele és egy közös barátnőjükkel.
Lehet-e közös valóságod a nagyapáddal?
Az Igazából nem ilyen vagyok a terhelt családi kapcsolatokon túl a norvég társadalmi traumák és a vallásgyakorlás valóságába is bepillantást enged.
A családi ünnepen felemlegetik az ország egyik legnagyobb nemzeti traumáját: 2011. július 22-én Olsóban egy autóban pokolgép robbant, ami nyolc ember halálát okozta. A második támadásra két órával később, Utøya szigetén került sor, ahol egy rendőrnek álcázott terrorista tüzet nyitott a táborozó fiatalokra, 69-et megölve közülük. Az azóta 22/7-ként emlegetett nap gyógyíthatatlan sebet ejtett a norvég történelmen.
Aubert a tragédián keresztül a generációs különbségekkel és a közös valóságélménnyel is foglalkozik. Amikor Nils felolvas egy erről szóló verset az ünnepi vacsorán, Hanne emlékezteti rá, hogy Linnea akkor csak hároméves volt. A gondolat, hogy valaki nem emlékszik egy ilyen meghatározó eseményre, felfoghatatlan Nils számára.
„Azt hittem, hogy erre mindenki emlékszik, ez az, amit mindnyájan együtt éltünk át, meg se fordult a fejemben, hogy másképp is lehet.”
A történetben nem játszik kifejezetten fontos szerepet a vallás, mégis újra meg újra előjön. A családtagok Linnea konfirmálására gyűlnek össze: a protestáns egyházakban ilyenkor a gyerekként felvett keresztséget erősítik meg.
A szereplők ennek kapcsán többször megkérdezik egymást, mit jelent számukra a kereszténység. Nils nem vallásos, Hannénak „volt egy keresztény időszaka”. Julia „hithű ateista”, a feleségéről pedig Bård állítja, hogy bár keresztény családban nevelkedett, csak „teoretikusan vallásos”. Linnea konfirmációja ettől még inkább színjátéknak érződik, hiszen mindenki kötelességből, nem a hite miatt jelenik meg. És ahogy haladunk a regényben, az is egyértelművé válik, hogy a fiatalokat célzó keresztény program, a Ten Sing is inkább a közösségépítő ereje miatt fontos számukra.
Az önsajnálat melegágya
Ugyan a szereplők problémái mind emberiek, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire éretlenül viselkednek. Linnea reakciója érthető, hiszen tizenéves, viszont nincs kifogás Bård és Hanne számára.
Bård a három nap nagy részét azzal tölti, hogy magát sajnálja és magyarázkodik, miért nem az ő hibája, hogy megcsalta a feleségét. Amikor pedig a szeretője szakít vele, azt valóban úgy kezeli, ahogy Linnea megfogalmazta: mintha elveszített volna egy játékot.
„Mindig elszomorodom, amikor valaki szeret valamit, amit elveszíthet vagy ami elromolhat, hallani sem bírom, amikor egy gyerek elveszíti a plüssállatkáját vagy a kedvenc játékát, de a felnőtteknél ez még rosszabb, látni rajtuk, ahogy kialszik szemükben az öröm.”
Hanne hasonlóképpen viselkedik. Úgy dédelgeti múltbéli sérelmeit, mint egy kisbabát, fejben mindenkinek felrója a vétkeit, Bårdot és a feleségét, Ellent pedig azzal idegesíti, hogy most ő az, aki Linneát figyelmeztetgeti, vigyázzon a súlyára. Emellett állandó félelme, hogy Julia elhagyja, így folyamatosan megerősítést vár tőle a szerelmét illetően. Majd ha ezt nem kapja meg, elzárkózik előle.
A regény címe is ezekben a gesztusokban érthető meg a maga teljességében: „ők igazából nem ilyenek”. Ez egyszerre válik kifogássá és fejezi ki a családon belül érzett magányukat is.
A tételmondat – „én igazából nem ilyen vagyok” – az összes szereplőtől elhangzik, ami felveti a kérdést, akkor valójában milyenek? A regény bemutatja, hogyan alakul ki az emberi esendőségekből a hazugságok olyan hálózata, amiben már senki sem ismer magára. A közösen töltött napok végére így egyikük sem nyerhet igazi feloldozást. Maradnak a látszatok fenntartásánál és a bevett rutinoknál.
