Gunnar Garfors norvég író és világutazó felkutatta a világ húsz legkevésbé látogatott országát, könyvében pedig elrepíti az olvasót Afrikába, Ázsiába és Óceániába, vagy ahogy ő nevezi, Seholországba. Nemrég magyarul is megjelent az Ahol csak a madár jár, és a könyvbemutató előtt a Norvég Királyi Nagykövetségen beszélgettünk vele arról, hogy milyen a 21. századi turista, miért volt nehéz Mauritániában felszámolni a rabszolgaságot, és hogy Kabul lehet-e a következő Dubai. Persze azt sem hagyhattuk szó nélkül, hogy mi köze van Budapestnek egy parányi szigethez a Csendes-óceánban. Itt beleolvashatsz a kötetbe.
A világutazó édesapja a Csendes-óceánon dolgozott, hónapokig távol a családjától, és mivel a gyerekei még nem tudtak olvasni, levelek helyett magnókazettákat küldött haza. Gunnar Garfors gyerekként csillogó szemmel hallgatta édesapja kalandos történeteit, ezért elhatározta, hogy egy nap ő is bejárja a világot. Gunnar Garfors nemcsak betartotta a fogadalmát, de 2012-ben Guinness-rekordot állított fel a brit Adrian Butterworth-szel, amikor elsőként járt öt kontinensen ugyanazon a napon. Egy másik világrekordot 2014 szeptemberében döntött meg barátaival, Oystein Djupvikkal és Tay-young Pakkal, amikor 24 óra alatt 19 országot látogattak meg.
Az Ahol csak a madár jár viszont több, mint lehetséges úticélok listája. A szerző húsz fejezetben mutatja be a világ húsz legkevésbé látogatott országát, miközben olvasmányos stílusban mesél a természeti adottságaikról és a helyiek életéről. Azokról az emberekről, akik a fényképeken vidáman integetnek a kamerába, pedig közülük sokan elképzelni sem tudják, hogy milyen lehet az élet egy olyan országban, ahol olajozottan működik a gazdaság, nincs terror és háborús helyzet, ahol a gyerekek iskolába járnak, mindenkinek joga van a szólásszabadsághoz és az egészségügyi ellátáshoz.
Gunnar Garfors arra ösztönzi olvasóit, hogy vegyük a bátorságot és lépjük át a nyugati világ határait, süllyesszük a táska mélyére a fényképezőgépet, és ismerjük meg a miénktől eltérő kultúrákat. Az eszmével egyetértünk, viszont már csupán a Guinness-rekordjai miatt is felmerül a kérdés, hogy milyen hatással van mindez a környezetre. Interjúnkban ezért annak is utánajártunk, hogy mit gondol az utazás fenntarthatóságáról, és hogyan viszonyulnak a természethez azoknak az országoknak a lakói, amikben tényleg csak a madár jár.
Szerintem sokan vágyunk rá, hogy bejárjuk a világot, de nem mehetünk el amellett, hogy az utazás káros hatással van a bolygóra. A repülőgépek károsanyag-kibocsátását vizsgálva a kutatók egyetértenek abban, hogy minél magasabban történik a légszennyezés, annál károsabb a környezetre. Mennyire fenntartható a világutazó életforma?
Abszolút jogos kérdés, de holisztikusan kell vele foglalkozni. Azzal nem tudok vitatkozni, hogy az utazás jócskán hozzájárul a légszennyezéshez, de fontosnak tartom, hogy álljunk meg egy pillanatra, és nézzük meg, hány sebből vérzik a probléma. Az élelmiszeripar, az autógyártás, a ruhaipar mind jelentősebb kárt okoznak. Sőt a kutya- és macskaeledel gyártás is rengeteg széndioxid-kibocsátással jár. A különbség csak annyi, hogy az utazásra lehet egyfajta hídként is tekinteni, hiszen azzal, hogy megismerünk más kultúrákat és társadalmakat, egyúttal elfogadóvá is válunk. Ha materiálisan közelítem meg a kérdést, az utazás megélhetést is biztosít. A világ lakosságának 10,3 százaléka dolgozott már az idegenforgalom valamely ágazatában.
Ismerünk jó néhány praktikát, amelyek apróságnak tűnnek, mégis, ha beépítjük a mindennapjainkba, sokat tehetünk vele. Nem nagy dolgokra gondolok, csak általánosan a tudatos környezetbarát életmódra. Hogy ültethető át ez az utazásra? Mit tehet az átlagos turista?
Mindenből próbáljon helyi szolgáltatást igénybe venni.
Utazzon helyi sofőrrel, vásároljon friss halat a helyi halászoktól, és semmiképp ne adjon pénzt a helyi koldusoknak. Óriási szállodalánc helyett vegye igénybe a helyiek szolgáltatásait, mert a négycsillagos, kényelmes hotelből szinte biztos, hogy olyanokhoz vándorol a pénz, akik nem is az adott országban élnek, vagy legalábbis nem szorulnak rá. Ehhez persze nyitottnak kell lenni, de nyitottság nélkül nem érdemes utazni.
Azt mondja, ne adjunk pénzt a helyi koldusoknak. Van ezzel kapcsolatban negatív tapasztalata?
Sok afrikai és ázsiai országban működnek kolduló szervezetek, ahonnan a pénz rossz helyre kerül. Akármerre jártam, a helyiek mindenhol hatalmas vendégszeretettel fogadták a turistákat. Ahelyett, hogy pénzt adnánk a koldulóknak, sokkal autentikusabb és hasznosabb módja a segítségnyújtásnak, ha például bevásárolunk nekik. Sokszor előfordult, hogy megvendégeltek a helyiek. A saját házukban fogadtak, vacsorát főztek, amiért máig nagyon hálás vagyok, de úgy éreztem, viszonoznom kell valahogy. A pénznél sokkal személyesebb segítség, ha feltöltjük a kamrájukat, veszünk nekik néhány tyúkot vagy egy malacot, de akár a kapcsolataink révén is hozzájárulhatunk egy-egy család megélhetéséhez. Ha tudjuk, hogy a parton talált kagylóból ékszereket készítenek, segítsünk nekik értékesíteni, mert aligha van olyan kiterjedt kapcsolatrendszerük, mint az átlagos nyugati turistának.
Az utazást a 21. század státuszszimbólumának nevezi, bár utazni mindig kiváltságnak számított. Mi a legfőbb baj a 21. századi turistával?
Az utazás szorosan összefonódott a pénzzel. A legtöbb turistát az motiválja, hogy klassz képeket csináljon, kiposztolja és begyűjtse a lájkokat. Nem lép ki a saját kis buborékából, nem tesz fel kérdéseket, nem teremt kapcsolatot a helyiekkel, csak megfigyeli őket, akár az akváriumi halakat. A nyugati turista általában csoportosan, más nyugatiakkal utazik, így esélyt sem ad magának, hogy valóban megismerje a helyi kultúrát.
A világ húsz legkevésbé látogatott országára általában jellemző a szegénység, az éhezés, a korrupció vagy a terrorizmus. Sajnos a segélycsomagok sokszor nem is jutnak el a rászorulókhoz, mert a helyi elit zsebre teszi, vagy legalábbis egy részét magának tulajdonítja. Hogyan tudunk jól segítséget nyújtani?
Nem titok, hogy számos országban a vezetők lenyúlják az adományokat. Ezt úgy lehet kijátszani, ha közvetlenül a helyi szervezetekhez juttatjuk el a segítséget. A pénz és az élelmiszercsomag a legkézenfekvőbb, de azzal is támogathatjuk őket, ha befektetünk, segítünk valamilyen infrastruktúrát építeni. Ebben eddig Nyugat-Európa nem remekel, Kína sokkal ügyesebb, igaz, ők a befektetésért cserébe várnak is valamit. Valahol a két megoldás között van a helyes út.
Guinea, Mauritánia, Líbia, Türkmenisztán, Afganisztán, Kiribati, Nauru, Sao Tomé és Principe vagy Dél-Jemen - helyek, ahová az egyszeri turista nem jut el, a szerző mégis bejárta őket. Olvass bele!
Meglepett, hogy Bissau-Guinea ökoszisztémája az egész világon egyedülállónak számít, miközben általános a korrupció és a szegénység. Minek köszönhető ez a kettősség?
Bissau-Guineához tartoznak a Bijagós-szigetek, a helyiek Rubanét és Enut szent szigetnek tekintik. Ezeket természetvédelmi területként lezárták, és csak bizonyos szertartások alkalmával utaznak oda. A helyiek egy egészen különös másvilágban hisznek, ami megköveteli, hogy tiszteljék a természetet. Nagyon odafigyelnek a szigetek vízrendszerének gondozására és szabályozására. Ebből is látszik, hogy Afrika bizonyos szempontból ügyesebb a nyugati társadalmaknál. Náluk sosem szilárdult meg a kapitalizmus, ami állandóan többet, jobbat akar. Minden szempontból kollektíven gondolkodnak, és a természeti körülmények is rákényszerítették a lakosságot az együttműködésre. Afrika ebből a szempontból előnyből indult, de lassan hozzánk is kezd begyűrűzni a megosztáson alapuló gazdaság.
Bissau-Guinea a világ hatodik legnagyobb kesudió-termesztője, mégsincs erre épülő ipara. Nem ismerik fel a lehetőséget vagy nincs pénz az infrastruktúra kiépítésére?
A probléma oka, hogy
csak alapanyag-termelésről beszélhetünk, ami nem különösebben jövedelmező.
A termesztés és betakarítás önmagában kevés haszonnal jár. A kesudió értéke csak feldolgozás után nő meg, de tudás és eszközök nélkül a fejlett országok kihasználják a bissau-guineaiakat. Egyébként sokszor a nyugatiak sem dolgozzák fel a terményeket, csak mutatós zacskóba csomagolják, majd a kiterjedt kapcsolataikon keresztül értékesítik.
Hogyan történik pontosan a kizsákmányolás?
Jó példa erre Mauritius, ahol ugyan rengeteg cukornádat termesztenek, de a Franciaországgal kötött megállapodás értelmében Mauritius köteles visszavásárolni a feldolgozott cukrot a franciáktól, persze jó drágán. Reggelig sorolhatnék ilyen példákat, de a probléma gyökere mindenhol a tudás hiányából fakad. Nem tudják, hogyan lehet felmondani a kedvezőtlen szerződéseket, mert nem látják át az ok-okozati összefüggéseket.
A kötetet olvasva az a benyomásom támadt, hogy – néhány országot leszámítva – a lakosok nem foglalkoznak a természetvédelmi kérdésekkel. Nemcsak kihasználatlan lehetőségek, de egyedülálló természeti értékek is elvesznek így. Sao Toméban van a világ egyik legnagyobb kakaóbab-ültetvénye, de az őserdő kizsákmányolásával több növény- és állatfaj kipusztult. Egy helyi lakos elhatározta, hogy újratelepíti az őserdőt, amit önnek is megmutatott. Mit gondol, sikeres lesz a projekt?
Az őserdő-látogatás csodálatos élmény volt. Lenyűgöző Henriquie lelkesedése, végtelen odaadással, erőforrást nem kímélve dolgozik az erdő újjáélesztésén. Nincs önös célja, csupán példát akar mutatni. Óriási élmény volt látni, hányféle növény- és állatfaj él az Egyenlítőnél. Bár, ahogy mondtam, a problémák elsősorban az oktatás hiányából fakadnak, Henriquie példamutatása pedig egyfajta tanításként is felfogható. Egyébként nemsokára visszatérek Sao Toméba, mert a következő könyvem az Egyenlítő környéki országokról fog szólni, pénteken épp Ugandába repülök.
Az is megdöbbentett, amikor a Mikronéziai Szövetségi Államokról szóló fejezetben arról olvastam, hogy a végzettség nélküli emberek órabére 75 cent, vagyis 220 forint. Az oktatás hiányáról már beszéltünk, mégis sikerült olyan helyivel beszélgetnie, aki doktori címet szerzett. Milyen lehetőségek hiányoznak ahhoz, hogy többen tudjanak magasabb végzettséget szerezni?
A legtöbb afrikai országban az élelmiszer- és vízhiány mellett ez a legnagyobb probléma. Jó esetben megtanulnak írni-olvasni, de elemzően gondolkodni, kérdéseket feltenni már nem. A hatalmon lévő korrupt vezetők éppen ezt használják ki, ezért nem is érdekük, hogy ez megváltozzon. Szintén égető kérdés a nők helyzete, hiszen számos országban máig elnyomják őket, de ennek ellenére sem éreznek magukban késztetést a változásra. Ez egy ördögi kör. Végeredményben nem tanulnak meg kérdéseket feltenni, sőt még azt sem kérdőjelezik meg, hogy miért nem lehetnek egyenrangúak a férfiakkal.
Az, hogy mennyire fontos, hogy elemzően tudjuk vizsgálni az életünket és képesek legyünk kérdéseket feltenni, Mauritánia esetében is nagyon látványos. Itt a világon utolsóként, 1981-ben szűnt meg a rabszolgaság, és csak 2007-ben lett illegális a rabszolga-kereskedelem. Hogy lehet, hogy korábban nem lázadtak fel ellene?
Szerintem ez is az oktatás hiányából ered. Ahogy a helyiekkel beszélgettem erről, kiderült, hogy miután felszabadították a rabszolgákat, néhányan szinte megsajnálták a volt rabszolgatartóikat, visszakéredzkedtek hozzájuk, és ingyen dolgoztak nekik. Saját magukat kényszerítették vissza a korábbi helyzetükbe. Ez a szélsőséges lojalitás szerintem abból fakad, hogy
nem látják magukat kívülről, és nem tudnak kritikusan gondolkodni a kérdésről.
Nincsenek tisztában az értékeikkel, és gyakorlatilag szó nélkül alávetik magukat másoknak.
Ha már a kiszolgáltatottságról van szó, minek van kitéve egy turista, ha Afganisztánba utazik? Van rá esély, hogy valaha egy Dubaihoz hasonló turistaközponttá növi ki magát?
Sajnos a 2021-es tálib hatalomátvétel óta a háborús helyzet egyre kevesebb reménnyel kecsegtet, és úgy látom, hogy a lakosságnak két választása van. Elfogadják és beletörődnek, vagy maguk mögött hagynak mindent. Sokan a maradás mellett döntenek, akár dacból, akár kényszerből. Azokban az országokban, ahol háborús helyzet van, a konfliktus általában nem az egész országra, hanem egy-egy frontvonalra vagy határmenti területre terjed ki. Nyilván vannak kivételek, mint most Ukrajna, de az afgán fővárosban viszonylag jól távol lehet maradni a veszélytől. Őszintén szólva semmi reményt nem látok arra, hogy Afganisztán lehetne a második Dubai, addig legalábbis biztosan nem, amíg fel nem lázadnak.
A nők helyzete is egyre kilátástalanabbnak tűnik, főleg a tálib vezetés hatalomra kerülése óta. Az afrikai nőkhöz hasonlóan az afgánok is beletörődnek a helyzetbe, vagy van esély rá, hogy kiállnak a jogaikért?
Ahhoz képest, hogy az 1960-as években a női emancipáció kérdésében Afganisztán a világ vezető országai közé tartozott, ebből mára semmi sem érzékelhető.
Akkoriban elvileg többen hordtak miniszoknyát, mint Londonban vagy New Yorkban. Ma a lányok nem járhatnak iskolába, maximum csak egy-két évig, hogy megtanuljanak írni-olvasni. Egyre kevesebb remény van a változásra, talán csak akkor, ha fellázadnak és felszámolják a nyugatiak kivonulása után kialakult rendszert.
Naurun megszállhatunk egy Budapest Hotel nevű szállodában, bár a kötetben nem hozott kedvet ahhoz, hogy ott vegyek ki szobát. Azt írja, hogy elképesztően lelakott, de a honlapjuk alapján mégsem tűnik annyira borzalmasnak. Mi a helyzet a valóságban? És miért neveznek el a világ második legkevésbé látogatott országában egy szállodát Budapestről?
A szálloda valószínűleg a The Grand Budapest Hotel című film után kapta a nevét, bár a színvonalát semmiképp sem lehet hozzá hasonlítani. Való igaz, hogy Naurun ez a legjobb szálloda, bár hozzá kell tennem, hogy ez egy konténerekből összerakott épület. Az ablakok előtt régi, rozsdás légkondicionálók lógnak, semmilyen szolgáltatást nem lehetett igénybe venni. Nincs is valami jó helyen, tulajdonképpen a semmi közepén áll, de be kell valljam, hogy a kötetben megpróbáltam viccet csinálni belőle, és kicsit gúnyolódtam is rajta.