Egy hajszál választja el egymástól a vágyakozást a bűntől

Egy hajszál választja el egymástól a vágyakozást a bűntől

Marie Aubert novelláskötetének történetei olyan emberekről szólnak, akik kitörni készülnek: barátságból, házasságból és más kapcsolatokból – szereplői a társas magány elől menekülnének. Mindannyian olyasmit csinálnak, amit szégyellnek, miközben ragaszkodnak az elképzeléshez, hogy valami nagyobb jó érdekében cselekszenek. Olvass bele!

Könyves Magazin |
Marie Aubert
Ha történne valami
Ford.: Pap Vera-Ágnes, Scolar, 2022,  128 oldal 
Marie Aubert: Ha történne valami könyv

Egy túlhajszolt apa megüti a lányát, és arra kéri, ne beszéljen róla senkinek. Egy tizenhat éves lány besurran valakinek a házába. Egy fiatal nő testén zúzódások vannak, és nem tudja eldönteni, hogy ez jó-e neki, vagy sem. Egy férfi a feleségével Dél-Amerikába utazik, hogy örökbe fogadjon egy kisfiút, de legszívesebben az árvaházban lakó egyik kislányt vinné haza, aki azonban túl idős az adoptáláshoz.

A norvég szerző kilenc történetében egy hajszál választja el egymástól a vágyakozást és a szégyentelenséget a bűntől.

Marie Aubert
1979-ben született. Oslóban él. A 2019-ben megjelent Felnőtt emberek című regénye hazájában elnyerte a Fiatal Kritikusok Díját, és jelölték a Norvég Könyvkereskedők Díjára is. A könyv Magyarországon is igen népszerű lett (2021).

Jelen novelláskötete a szerző első műve, mely 2016-ban jelent meg Norvégiában, és hatalmas sikert aratott: 10 000 példányban kelt el.

Marie Aubert: Ha történne valami (részlet)

Szégyelld magad

– És azóta ki sem mozdultál? – kérdezi a bátyám a telefonban.

– Ööö… de – felelem.

Egy ideig hallgat, végül megkérdezem, hogy ott van-e még.

– De ma este eljössz – mondja.

– Tényleg? – kérdezem.

– Tényleg. Öltözz ki. Solveig épp most pácolja be a húst, rengeteg kaja van.

– A kiöltözés már nem az én műfajom – mondom. Hallom, ahogy a bátyám fúj egy nagyot.

– Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki bajba került – mondja.

– Aki bajba került? – ismétlem meg.

– Jó, nem mindenki annyira, mint te. De kedvesek lesznek, ezt akartam mondani. Tudják, hogy ki voltál. Hogy ki vagy.

Mégis elmegyek a borszaküzletbe, a Vinmonopoletbe. Odakint meleg van, és a bevásárlóközpontban nagy a tömeg. Olcsó fehérbort választok, nem ilyet szoktam venni, de ennek most így kell lennie. Most már ilyen vagyok, olyan lány, aki grillkaját eszik és olcsó bort iszik, és megelégszem ennyivel, valahol el kell kezdeni. A napszemüvegemet mindvégig magamon hagyom. Amióta kijöttem, csakis napszemüvegben és baseballsapkában jártam odakint, a biztonság kedvéért, bár most már senki nem ismerne fel. Csak egyszer történt meg, volt egy öregember a villamoson. Éreztem a tekintetét magamon, próbáltam láthatatlanná válni, úgy tenni, mintha ott sem volnék. Mielőtt leszállt volna, megérintette a vállamat, és azt mondta: Elnézést. Csak azt akartam mondani, hogy szégyellje magát. Igazán szégyellje magát. Egy hétköznapi öregember. Az eset után hosszú párbeszédeket folytattam le vele magamban, elmondtam neki, hogy már megtörtént, hogy szégyellem magam, elmagyaráztam neki, hogy próbálok jobb emberré válni.

Amíg tartott az ügy, más volt.

Nem tudtam, hogy ilyen sokan olvasnak újságot, hogy ennyien követik a híreket. Már enni sem mozdultam ki a házból, nem szálltam buszra, mert hallottam, ahogy a nevem szinte zsong körülöttem a levegőben, körbedongott, mint egy izgága légy. Néha rám kiáltottak az utcán, mintha bárki csak úgy foghatná, és utánam hajíthatná a nevemet. Egyszer egy pénteken, épp a kanapén hevertem, én voltam a téma a tévében a Nytt på nytt kibeszélőshow-ban. A műsorvezető, Jon Almaas azt mondta, hogy nekem bizonyára a börtönből is sikerül majd kihamisítani magam, megvesztegetni az őröket, valahogy így fogalmazott, és a közönség nevetett, hahotázás és tapsvihar hallatszott. Másnap délutánig nem mozdultam ki a lakásból, és amikor lementem a postámért, az előcsarnok hirdetőtábláján ott lógott egy újságkivágás a Dagbladetből. A fülem sípolni kezdett, akár egy rekedt sziréna, amikor rájöttem, hogy ezt mindenki látta, mindenki.

Indulás előtt felpróbálom a régi ruháimat. A két legdrágább ruhám még megvan. Mindkettő kegyetlenül feszül a hasamon, elönt az izzadság, küzdök velük, felpróbálok egy harmadikat, aztán még egyet és még egyet, a végén ott állok, és szinte sírok a hőségben. A karomon zsírpárnák lógnak, hátamon fehéren dagad a háj, a melltartó belevág a húsomba. Nem ismerek magamra, én nem ilyen voltam. Végül persze elkésem. Azelőtt hívtam volna egy taxit, most kénytelen vagyok felülni előbb a buszra, aztán a metróra, az utolsó szakaszt gyalogosan teszem meg a házig, melynek hatalmas kertjében a bátyám gyerekei mezítláb rohangálnak és kiabálnak a vendég gyerekekkel együtt. A felnőttek a kerti asztal mellett üldögélnek, csodás nyári látkép, olyan, mint a skageni művésztelep egyik festménye. Felkészültek a találkozásra. Mostanában észreveszem az ilyesmit, mindenki feszülten igyekszik nem megbámulni és hétköznapi módon viselkedni. Itt van Johanne és Martin, Kristian és Mette Marie, Johan és Maria, Siri és Marcus és valaki, akivel még nem találkoztam, már a vacsora végén járnak. Az asztalon a tányérok zsírosak a sült bordától és a salátaöntettől.

– Hű, de csinos vagy – mondja a bátyám, és a könyökével oldalba bök.

– Hahaha – felelem.

Olyan feltűnőnek érzem magam, mintha valami rikító színt viselnék.

 Solveig gyors és figyelmes, kezembe nyom egy pohár rozébort, leültet egy székre, és telepakolja a tányéromat báránybordával, tzatzikivel és sült krumplival.

– És hogy megy a sorod mostanság? – kérdezi Mette Marie, aki mellettem ül.

– Jól, kösz – felelem. – Nektek hogy telt a nyár? Folyni kezd belőle a szó. Kristiannal leautóztak

Moldéba  (Kristian  az  asztal  túloldalán  megemeli a poharát felém), meglátogatták a nagybácsikat és a nagyszülőket, elég húzós útjuk volt a hegyeken át a két gyerekkel, az egyik rosszul lett az autóban, és nem is kicsit, ha értem, mire gondol, jövőre jól meggondolják, hogy rászánják-e magukat még egyszer erre és így!, aztán voltak tíz napot Krétán, egy eldugott helyen, ahova nem repülnek charterjáratok, persze ott is vannak turisták, de nincs nyomasztó tömeg, és az embernek legalább nincs olyan érzése, hogy itt kizárólag turizmusból élnek, ha értem, mire gondol, bólintok.

Aztán kifogy a szóból, és arra vár, hogy én is mondjak valamit, és én próbálok is kitalálni valamit, de nem megy, csak bután mosolygok.

Nincs mondanivalóm. Én a hátsó kertben napoztam, ha sütött a nap, esténként jártam egyet a környéken, de akkor is kizárólag napszemüvegben és baseballsapkában, egy csomót bámultam a Netflixet, megnéztem egy sor romantikus vígjátékot, mindenféle vacakot. Végül Mette Marie feláll, és azt mondja, ki kell mennie a mosdóba. Egy darab sült krumplit majszolok, és úgy teszek, mintha SMS-t kaptam volna, ez egy régi Nokia, most már okostelefonom sincs, aztán rágyújtok, én vagyok az egyetlen, aki dohányzik.

A férfi, aki mellettem ül, bemutatkozik, Bjørnarnak hívják. Mond valamit arról, hogy honnan ismeri a bátyámat és Solveiget, valami munkahelyi ismeretség.

– Én a húga vagyok – mondom.

Nem tudom felmérni, hogy a fickó tudja-e, vagy sem. Előttünk a fűben mezítláb elrohan a kis unokahúgom. Rámosolygok, de nem ismer meg, hogyan is ismerhetne meg.

– Van gyereked? – kérdezi Bjørnar.

Megrázom a fejem. Neki van kettő. A nyugati partvidéken nyaralnak az anyjukkal, holnap jönnek haza.

– Nem állíthatom, hogy ez a kis szabadság nem esik jól – mondja, majd nevetve hozzáteszi: – Időnként az ember legszívesebben kisétálna reggel az ajtón, és soha többé nem jönne vissza.

– És hova mennél? – kérdezem.

– Távolisztánba – feleli.

– Pont, mint Donaldkacsaaképregényben – mondom.

– Pont úgy – feleli, és elneveti magát.

– És mennyire álltál közel hozzá? – kérdezem.

– Mihez mennyire álltam közel?

– Ahhoz, hogy soha többé ne gyere vissza. Körkörös mozdulattal átforgatja a bort a poharában.

– Á, ezek csak afféle futó gondolatok.

Kedvem támad közölni vele, hogy én tulajdonképpen szép vagyok, és egész jól tudok társalogni. Nem vagyok az a fajta, aki kövéren és bután mosolyog, és képtelen részt venni egy egyszerű beszélgetésben.

A bátyám leguggol mellém.

– Na, hogy megy? – kérdezi halkan, hogy Bjørnar ne hallja meg.

– Nem is tudom – felelem.

– Minden rendbe jön majd – mondja, és megpaskolja a karomat, én megszorítom a kezét,

az orrom hirtelen elfacsarodik az előtörni akaró sírástól. Egyedül ő maradt nekem, már senki nem hív fel, senki nem keres, csak ő, és most itt vagyok, hálás lehetek érte, igen, az is leszek.

Amikor lemegy a nap, Solveig kihoz néhány takarót. Beburkolózom az egyikbe, és fehérbort iszom. Valaki a globális felmelegedésről beszél. Bjørnar becsípett, és nagyon hosszú mondatokban beszél. Eleinte megpróbáltam követni a híreket, úgy gondoltam, jó lenne, ha napirenden maradnék. Ott ültem a társalgóban a repedezett bőrkanapén, és hétkor mindig bekapcsoltam a régi, zömök televíziót, de minden távolinak tűnt, egyre távolabbinak, parlamenti tanácskozások és háborúk, bloggerek és címlapsztoriírók. Úgyhogy végül olyan lettem, mint a többiek, elszívtam napi egy doboz cigit, meghíztam, és elfelejtettem, hogyan kell társalogni egy bulin. Solveig, a bátyám és az asztal körül ülő barátaik nagyokat nevetve felemlegetik egy régi közös nyaralásukat. Elkapják egymás gyerekeit, amikor a kölykök végigrohannak a füvön, felemelik és megcsiklandozzák őket. Úgy, mintha ez teljesen természetes volna, olyasmi, amit csak úgy meg lehet tenni. Meg kell próbálnom úgy viselkedni, mintha normális és rendes volnék, de ez, amit ők csinálnak, nekem soha nem fog menni. Bebújik a bőröm alá, és lassan szétterjed bennem a felismerés. Túl késő.

Végül Marianne és Morten felállnak, és kijelentik, hogy lassan ideje hazamenni. Azonnal beindul a láncreakció, mindenki rájön, hogy lassan ideje hazamenni. Másnap meg kell látogatni a nagyszülőket, ki kell festeni a nyaralókat, le kell engedni a hűtőszekrényeket, és isten tudja, mi minden van még. Összeszedik a gyerekeket, akik fáradtan bömbölnek vagy elalszanak az apjuk karján, a nők megölelik Solveiget, némelyikük arca kipirult és bamba, és kissé tántorognak. Aztán megjönnek, majd elmennek a taxik, a kert elcsendesedik, üres és sötét lesz.

Solveig és a bátyám behordják a házba a tányérokat és evőeszközöket. Bjørnar és én tovább iszogatunk, Bjørnar szerint megengedhetünk magunknak még egy pohárkával így, hogy lassacskán vége a szabadságnak.

– Hova utaznál, ha most elmehetnél? – kérdezi Bjørnar.

– Talán Kínába – felelem.

– Hát akkor rajta – mondja. – Ott még akár spórolhatsz is.

Hétfőtől ott ülök majd egy call centerben, szar diákmunkát fogok végezni. Soha nem vehetek magamnak újra lakást, de még egy drága nadrágot sem. Különben is, mit keresnék én Kínában? Felállok, és azt mondom, hogy ki kell mennem pisilni.

A vécéről kifelé jövet meghallom Solveiget és a bátyámat, akik a konyhában pakolnak.

– Egész este alig szólalt meg – mondja Solveig, miközben a tányérokkal csörömpöl. – Szerinted jól van?

– Hát nem könnyíti meg a saját dolgát – feleli a bátyám.

– Kicsit sajnálom szegényt – mondja Solveig.

– Én már kezdek belefáradni – feleli a bátyám.

– Kérdezhetek tőled valamit? – szólal meg Bjørnar.

Kér egy cigit tőlem. Magam köré csavarom a takarót, nem tudom, hogy az éjszakai hideg, az alkohol vagy valami más teszi-e, hogy elkezdtem remegni.

– Milyen volt odabent? – kérdezi Bjørnar.

Nincs olyan, aki ne tudna róla, nem ártana ezt észben tartanom. Bjørnar kíváncsinak tűnik, szinte izgatottnak, nem vagyok biztos benne, hogy ez tetszik nekem.

– Nem is tudom – felelem. – Unalmas. Nincs mit csinálni.

Bjørnar lelkesen bólint, leszívja a cigit, és köhögni kezd, de nem veszi le rólam a tekintetét.

– És? – kérdezi.

– És? – mondom. – Nincs és. Nincs semmi más.

– Bocsánat – feleli. – Nem kellett volna ilyet kérdeznem. Csak hát kíváncsi az ember, tudod.

– Mire vagy kíváncsi? – mondom. – Arra, amit azelőtt csináltam, vagy arra, hogy mi volt odabent?

– Hát, mindkettőre – feleli, és elneveti magát. – Úgy értem, nekem teljesen hétköznapi az életem, teljesen, egészen hétköznapi – folytatja tágra nyílt szemmel, és széttárja a két karját, hogy jelezze, mennyire hétköznapi. – És olykor az embernek egyszerűen csak megfordul a fejében, hogy mi volna, ha, tudod. Hogy lehetne másképp is.

Előrehajolok a széken, és megcsókolom. Rossz a lehelete, de csókolózunk, egy férfival csókolózom.

– Ez most nem valami jó ötlet – mondja nevetve.

– Ne nevess ki – felelem.

Képtelen abbahagyni a vigyorgást. Újra megcsókolom. Az ölébe húz, végigsimítjuk egymás testét, annyira jó, megcsókolja a nyakamat, a mellemet simogatja. Annyira közel van hozzám. Némán nyögdécselek.

– Felmehetnék hozzád? – kérdezem.

– Hogyne – dünnyögi bele a nyakamba.

Valaki megköszörüli a torkát. Szétrebbenünk, Bjørnar zavarba jön, és megtörli a száját.

– Záróra – közli a bátyám, és elveszi a poharainkat.

A taxiban hallgatunk. Elég sötét van, hamarosan itt az ősz. A sofőr halkan beszél a mobilján, egy olyan nyelven, amit nem értek. Bjørnar Sinsenre tart. Ég a nyelőcsövem a fehérbortól.

– Figyelj csak – mondja Bjørnar, és a kezét babrálja. – Nem mondtam komolyan. Szóval neked ez most biztos nagyon kemény időszak, nekem pedig családom van, meg ilyesmi.

– Nem számít – mondom.

– De nekem számít – feleli.

– Hallgatok róla – mondom. 

– Tényleg? – feleli reménykedve. – Jó nagy seggfejnek érzem most magam.

Hogy lehet ilyen ostoba. Kinézek az ablakon, éppen áthajtunk a Carl Berner téren.

– Tudnál nekem kölcsönadni? – kérdezem.

– Kölcsönadni? – kérdez vissza. – Mennyit?

– Tízezret.

Tátott szájjal rám bámul. Szinte elnevetem magam.

– Mire kell? – kérdezi.

– Ötezret – mondom. – És megígérem, hogy egy szót sem szólok senkinek.

– Ezt most komolyan mondod? – kérdezi.

– Igen – felelem.

– Baszki – mondja, és megrázza a fejét.

– Hiszen erre vágytál – felelem.

– Neked totál elment az eszed! – mondja.

A taxi megáll. Bjørnar kétszázat ad a sofőrnek.

Amikor kiszáll, felém fordul.

– Szégyelld magad, baszki – mondja, és becsapja az ajtót.

Utánanézek, miközben dühös léptekkel felmegy a bejárati ajtóhoz, és kinyitja. Érzem, hogy részeg vagyok.

– Szégyelld magad, baszki – utánzom. A sofőr megfordul, és rám néz.

– Induljon – mondom.

Nem szégyellem magam, gondolom, miközben az autó visszakanyarodik a Trondheimsveienre. Nem, nem szégyellem magam.

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

Mit tehet egy negyvenes, ha nem tudja, hogy akar-e gyereket?

Marie Aubert regénye minimalista stílusban, sok párbeszéddel, minden felesleges sallangtól mentesen vezet be egy diszfunkcionális család, azon belül is elsősorban egy testvérpár történetébe.

...
Nagy

Könyvesblokk: Három nyári olvasmány a bonyolult emberi viszonyokról

Az e heti Könyvesblokkban három olyan könyvet ajánljunk, amelyben problémás párkapcsolati és családi viszonyokról, félrecsúszott élethelyzetekről olvashatunk. 

...
Nagy

Harag Anita: Nem kell utazni ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket az életben

A tavalyi Margó-díjas Harag Anitával beszélgetett Valuska László arról, hogy segíti vagy nehezíti-e az írást az elismerés, hogy mit tud a novella a regényhez képest, vagy hogy mi bosszantó lehet abban, ha az írót az inspiráló szerzőkről kérdezik.

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Mérő Vera úgy hozta közel az olvasóhoz a lúgos támadást, hogy irodalmat csinált belőle

Renner Erika történetét Mérő Vera dolgozta fel a Lúg című kötetében. Interjúnkban a szerző az írás folyamatáról, bátorságról és közönyről mesélt, valamint arról, hogyan válhat valaki bántalmazóvá, és miért nehéz kiszakadni egy bántalmazó kapcsolatból.

...
Zöld

Mulder ügynök logikája a sarlatánok korának uralkodó tünete

A Krekó Péter és Falyuna Nóra szerkesztésében megjelent Sarlatánok kora 19 fejezetben, átfogóan és látványos esettanulmányokon keresztül járja körül az áltudományosság gyakran bizarr és hírhedt, de még gyakrabban hétköznapi megjelenési formáit. Ez a hét könyve. 

...
Hírek

5 könyv a balatoni strandoláshoz

Végre kitört a nyári szünet és megérkezett a strandidő is, ennek apropóján olyan könyveket gyűjtöttünk össze, amelyek a Balatonhoz kapcsolódnak. Van köztük romantikus regény, novelláskötet, krimi és gyerekkönyv is. 

...
Podcast

Zalka Csenge Virág: A kacsalábon forgó palota egzotikum a külföldi közönségnek

A Túl a plafonon júniusi vendége Zalka Csenge Virág mesemondó, akivel beszélgettünk kópékról, ír temetőkről, a világ mesemondóiról és a formálódó hagyományról is.

Szerzőink

...
ld

10 női szerző, akiről utcát nevezhetnének el Budapesten – kire szavazol?

...
Forgách Kinga

Loki visszaadja egy boszorkány szívét és ezzel elkezdődik a világvége

...
Laborczi Dóra

Az embermentő Sztehlo Gábor naplója kemény lecke, de a lelkész szavainak visszaszerzéséről is szól

...

A hazugságtól az önbecsapásig vezetnek Moskát Anita novellái [Ms. Columbo Olvas]

...

Gerőcs Péter: A filmben az a legvarázslatosabb, amit nem látunk

...

Fehér Renátó: Mindig politikai beágyazottságban születnek a versek

...

Jászberényi Sándor tíz évnyi háborúja

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

A Balatontól a Bodrogközig – 5 gyerekkönyv a legmelegebb nyári napokra

A nyár egyik legforróbb napján utazós, nyaralós, csobbanós gyerekkönyveket kutattunk fel a friss megjelenések közül. Az összeállításban a kicsiktől haladunk a nagyobbak felé.

...
Gyerekirodalom

Fiala Borcsa hőse mindennapi túlélésre és medvetámadás esetére is ad hasznos tippeket

Fiala Borcsa ifjúsági regényében a hírhedt Bodrogközi Rém borzolja Dani és a nagypapája idegeit. Mire fény derül a több évtizedes rejtélyre, megtudhatjuk azt is, hogy, miért jó, ha van kéznél egy kis szárított rozmaring, tárkony vagy épp macskaalom. Olvass bele!

...
Nagy

A Félőlény nincs egyedül - Kiállítás nyílt Rátkai Kornél illusztrációiból

Rátkai Kornél illusztrált már bolygóvadászokat, elszánt magyar nőket, sárkányovisokat, és készített már történelmi szelfiket is. Grafikáiból pénteken nyílt kiállítás, amelyet Orosz Anett nyitott meg.

Jó szívvel ajánljuk
Zöld
A Jövő Minisztériuma menti meg a klímakatasztrófától a Földet
...
Zöld

Mulder ügynök logikája a sarlatánok korának uralkodó tünete

A Krekó Péter és Falyuna Nóra szerkesztésében megjelent Sarlatánok kora 19 fejezetben, átfogóan és látványos esettanulmányokon keresztül járja körül az áltudományosság gyakran bizarr és hírhedt, de még gyakrabban hétköznapi megjelenési formáit. Ez a hét könyve.