A kissé semmitmondó cím mögött egy nagyon határozott írói koncepció áll – a lehető legtöbbet elmondani a lehető legrövidebben, a legkevesebb nyelvi jel felhasználásával. A regény legnagyobb erénye a sűrítettsége, melynek köszönhetően az egy délután alatt végigolvasható, hétköznapi, dísztelen nyelvi elemekből építkező könyv kérdések egész sorával szembesíti olvasóját. A borító alapján akár kedves és egyszerű strandolvasmány is lehetne, és egy bizonyos szinten az is, hiszen rendkívül könnyen befogadható. Ennek ellenére nem könnyed és valójában egyáltalán nem egyszerű: összetettsége nem nyelvi szinten jelentkezik, sokkal inkább a szereplők egymáshoz és önmagukhoz való viszonyában keresendő.
A főhős/elbeszélő a negyvenéves, sikeres építész, Ida, aki a történet idején
élete egyik legnagyobb kudarcával szembesül.
A pár napos eseménysort az ő nézőpontján keresztül ismerjük meg, ő az egyetlen szereplő, akinek gondolatait is ismerjük. A középkorú szingli slágertéma, egy korábban alig létező, napjainkban azonban egyre nagyobb társadalmi csoport, melyet egyre kevésbé lehet figyelmen kívül hagyni. Ehhez szorosan kapcsolódnak a gyermekvállalás nehézségeivel, az ettől való félelemmel, a magánnyal kapcsolatos kérdések is. Ez a téma aztán összecsúszik a szintén jól ismert és sokszor „megénekelt” életközépi válsággal, mindez egy norvég nyaraló díszletei között összerázva egy testvérpárral, egy elvált anyával, mostohaapával, sógorral és óvodás kislánnyal.
Az ibseni hagyományok továbbélését látjuk itt, szűk tér, kevés szereplő, de a rendkívül pontos és hiteles párbeszédekben olyan családi dinamika tárul fel, hogy a szavunk is eláll az olvasás közben. Mintha a Babaszoba Nórája kísértene a tengerparti nyaralóban: az a Nóra, aki hazug kis életéből kilépve egy pillanat alatt vált felnőtté, aki megmutatta, hogy a hagyományos társadalmi kereteken kívül is van élet, aki a női emancipáció egyik emblematikus alakja volt évtizedeken át. A klasszikus kereteken kívüli létezés nagyon nagy áttörés, de azért nehézségei ezeknek az életformáknak is adódnak, mintha erről is mesélne a norvég kisregény. Persze semmi véres tragédia, hiszen nem norvég krimit olvasunk - csak a szokásos családi problémák, halott apa, mostohagyerek, testvérek közötti versengés, részrehajló anya, egy férj hazugságai. Az ezek kapcsán felgyülemlő lelki feszültség az édesanya hatvanötödik születésnapjára a családi nyaralóban összegyűlő hat ember között cikázik, de a kukta végül nem robban fel, a nagy érzelmi kitörés, a katarzis elmarad, mindenki megy vissza főni a saját levébe, fenntartva a látszatot. A nagy ibseni „élethazugságok” lelepleződnek talán,
de nincs, aki kimondja őket.
A Felnőtt emberek a következő mondatokkal indul: „Mások gyerekei, mindig, mindenütt. A legrosszabb a buszon, onnan nem tudok elmenekülni.” A gyermekvállalás kontra gyermektelenség az egyik legfontosabb dilemma, a regény elbeszélő főhőse, Ida maga sem tudja, hányadán áll a dologgal. Negyvenéves, egyedülálló, a gyerekek idegesítik, sokáig nem is igazán foglalkoztatja ez a probléma, ugyanakkor az élet közepén járva, a szülőképesség határához közelítve úgy dönt, mégiscsak bebiztosítja magát, és egy svéd klinikán lefagyasztja petesejtjeit.
Nem annyira a gyermek iránti vágy, sokkal inkább
az időtől való félelem vezérli,
az öregedés, a rutinná váló hétköznapok nyomása juttatják el eddig a pontig: „Én csak az elmúlt egy évben kezdtem el úgy érezni, hogy késő. Közvetlenül a negyvenedik születésnapom előtt rám tört a szorongás, olykor úgy ébredtem, hogy minden porcikámat átjárta az érzés: hamarosan, hamarosan túl késő lesz.” A halogatás, az árral való sodródás vagy céltalan lebegés elvezet addig a pontig, ahol már ijesztő lehet, hogy nincs tovább, hamarosan egy kapu bezárul.
Mi történik akkor, ha az embernek nem születik gyermeke? Miért vágynak a nők gyerekre? Egyáltalán vágynak-e rá, vagy egyeseknél ez elsősorban társadalmi nyomás? Különbséget tudunk-e tenni az elvárások és a vágyaink között? Ida figuráján keresztül ezek a megválaszol(hat)atlan kérdések sorjáznak elénk az olvasás során. Nyilván egészen más (de egyáltalán nem érdektelen) anyaként olvasni minderről, mint olyan nőként, aki maga is mindennap ezekkel a kérdőjelekkel szembesül. Mert akár születik gyermeke egy nőnek, akár nem, nagyon nehezen elképzelhető, hogy ezek a kérdések bárkit is elkerülnének élete folyamán. A gyermekvállalás határán egyensúlyozó, reményeit még fel nem adó Ida arra a hírre érkezik haza, hogy húga, sokadszori sikertelen próbálkozás után végre gyermeket vár. Ennek nem tud teljes szívéből örülni („Ő egyszerűen nem előzhet be.”), sőt, a lánytestvérek közötti terhelt viszonyt ez a hír csak tovább élezi .
Anyjuk megjelenése sem javít sokat a helyzeten, hiszen csak felerősíti a lányok kapcsolatát amúgy is bomlasztó versengést és az ezzel járó féltékenységet, irigységet. Ida és Marthe képtelenek kilépni a gyermekkori szerepeikből, mintha nem nőttek volna még fel, örökre a gyermekkorban ragadtak volna, az akkori szituációkat játsszák le újra és újra, idővel természetesen más köntösbe bújtatva, más szituációkban. Ida az erős, a nagy, Marthe a kicsi, a nyafka, akinek mindent elnéznek; Ida irigyli húga kivételezettségét, hogy ő bármit megtehet; Marthe pedig irigyli nővérét annak függetlenségéért, erejéért. Kérdés, hogy
ki lehet-e lépni is ezekből az erősen rögzült szerepekből.
Lehetséges-e valóban felnőni és magunk mögött hagyni a család által felkínált és ránk ruházott szerepeket? A főhős a regény végén mintha ehhez a ponthoz érkezne el, mintha felismerné, hogy ki kell lépnie és ki is tud lépni ebből a mágneses erejű körből. Az anya és két lánya által évtizedek óta berendezett és sajátos szabályok szerint működő mozgástérre egy férfi is érkezik, Marthe férje, aki ugyan nagyon kellemes társaság, de az idővel egyre nyilvánvalóbb gyávasága miatt ő sem képes megakasztani ezt a berögzött működést, sőt, maga is a testvérpár közötti versengés egyik kulcsfigurájává válik.
A szöveg hősei (Marthe férjének kislányát és az anya új férjét leszámítva) egyáltalán nem szimpatikus emberek, olyan szereplők, akikkel nem szívesen azonosulunk, még akkor sem, ha esetleg magunkra ismerünk egy-egy mozzanatban, vonásban. A testvérpár tagjai elkényeztetett, önző alakok, akik saját szempontjaikon kívül nem sok mindent értenek és fogadnak el a világból. Marthe különösen ellenszenves szereplő, aki minden helyzetben sajnáltatja magát, mindenkitől megértést, kedvességet és szolgálatot vár, noha szemmel láthatóan ő maga senkinek nem képes adni. Kiváló a regény abból a szempontból is, hogy olyan hősöket állít elénk, akiket nagyon is jól ismerünk, napjaink tipikus figurái, és nem biztos, hogy szerethetőek. Olyan negatív hősök, akiket
nem tudunk elég távol tartani magunktól az olvasás során:
köztünk élnek, sőt, talán mi magunk vagyunk az egyik közülük. Ráismerünk a gyerekektől hidegrázást kapó negyvenesre, a nyafka, függőágyból parancsokat osztogató feleségre, a gyáva, felelősséget hárító férfira, az életközépi válságból szuvidálásba és kézműves sörök közé menekülő nemzedékünkre. Kényelmetlen a ráismerés, mégis jó olvasni ezt a tömör, kiváló arányokkal dolgozó, az emberek közötti párbeszédekre (és természetesen elhallgatásokra) épülő feszes kis szöveget, melynek alig százötven oldaláról kényes kérdések sokasága kényszeríti az olvasót saját életének felülvizsgálatára.
