Abszolút példakép. Víziója és lelkiereje Ehnatonnal és Szent Jeromossal rokonítja. Gazella, kertész, filozófus. Ő Eliud Kipchoge, minden idők legsikeresebb maratonistája – érdemei ecsetelése mellett megjegyzem, az ágyamból sem rúgnám ki. Ami azt illeti, fél karomat odaadnám azért, hogy megérinthessem. Mindent, igazán mindent feladnék azért, hogy egy hétvégét mellette edzőtáborozhassak Kenya napszítta földútjain, hogy mellette haladhassak egy üdítő tempófutáson (30km 1óra 40perc alatt), netán egy játékos fartleken, hogy utána együtt fogyasszuk el kedvelt ételét, az ízetlen ugalit, az aszkéták mannáját. Kipchoge minden kimódoltság nélkül szerény, a táborban együtt pucolja a vécét a kezdőkkel. A „Professzor” – így becézem magamban – talán ilyenkor ötli ki letaglózó erejű aforizmáinak legjavát: „A győzelem nem fontos.” Persze korántsem csak a sportpszichológiai észrevételei érdemelnek figyelmet. 

„A legjobb pillanat arra, hogy elültess egy fát, huszonöt éve volt” – mondta egy ízben a befutója után, majd hozzátette: „A második legjobb pillanat most érkezett el.”

Elrajtolunk. Tökéletes szinergiák, testek mozgó temploma. Csodás súlypontemelkedés, feszes vádlik, légies verslábak. Sok tévedés lakozik a világban, de talán egyik sem olyan súlyos, mint hogy a futás unalmas volna. Az életünk unalmas, igen – a futás megváltás ebből az unalomból. La vraie vie est absente, mondta Rimbaud, mielőtt felhúzta volna a futócipőt. A „fényhozóról” deliráló Markión is feltehetően egy fejlámpás kocogót látott maga előtt, aki eltévedt a Paradicsomban. A gnózis egész világellenessége a futók attitűdje, ahol is a világellenesség valójában a funkcionális világ bírálatát jelenti, nem pedig a szabadság azon terét, amelyben újra felfedezhetjük magunkat, és természetesen egymást is – nyúlként, ellenfélként, társként, szponzorként vagy éppen a sarkon kereplővel szurkoló, gandalfsipkás („Run, you fools!”) néniként.

Közben Kiprotich máris leszakad, Kipchoge pedig elvét egy frissítést. (Bármi lesz, megvigasztalom és vigasztalódom.) Nem akarok szorongani. „…váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát.” (Zsidóknak írt levél, 12:1)

Kitata 8 km-nél összeomlik. Nem tudni, mi történt. A páratartalom? Talán szerelmes? Gyűlölködik? Pufog? Bármi lehet.

A világ második legjobb idejével rendelkező Bekele pár éve 40-nél, az élbollyal tartva egyszer csak lesétált a pályáról, és bement a szállodájába, majd kikért a büfében egy vödör csokoládéfagylaltot.

Az első tízest 3.05-ös tempóval hozzák le. Mi a terv? Van terv? „A maratont visszafelé kell lefutni.” – Gebrselassie. Viszonyításképpen: 16 perces szigetkör. Jegeled magad? A haverodat jegeled? Kisebb trükk a dologban, hogy ezek a futók – Kipchoge is – eredetileg pályaatléták, 5000-esek, 10000-esek. Aztán inkább rálazulnak. „A félmaratont nem szeretem, az sprinttáv” – Kipsang. 

Újabb harc a frissítők közelében. Klímaallegória: a forró présben szálkára fogyott, emberszerű alakok rohannak vizespalackokért. 12km-nél már nagy a morzsolódás. Kezd pokoli lenni minden. 

55 percnél bájcsevegés Kipchoge és Do Nascimento között. Nevetnek, pacsi. („Mosolyogj.” – Dan Lawson, Ultrabalaton csúcstartó.) Félmaraton 1 óra 5 perc. Gyakorlatilag semmi, de ez most nem számít. 

Alattomos vadász a meleg, észnél kell lenni.

Kétharmadnál Do Nascimentót meg is legyinti a hőség, beledől a kordonba, üldögél egy kicsit, majd felkel, és egy perc alatt visszaér a mezőnyre. Ilyen van? Nincs, mert most újra leül, és úgy marad. 

Van itt baj. Orvosok mindenütt. Kezdünk szétcsúszni. De nem a kenyaiak – és nem Kipchoge, aki 30 után ellép. Tanári az egész, habkönnyű, édes gyermekem, nézzétek, hogy fut! Én csak néha tudok ilyet, ha már estére nagyon kilazultam, és esik az eső. Engem csak néha száll meg a nyugalom, egyébként fortyogok, a rosszakaróimra gondolok, eszelős bosszún töröm a fejem, kiáltványokat fogalmazgatok magamban, tépelődöm, tipródom, magamra hagyva gondolataimmal, küzdök a múlt hosszú árnyaival. 

De nem így Kipchoge – ő mindannyiunknál különb. Neki nincs múltja – neki sorsa van. Egyetlen, hátborzongató összefüggés. Nem véletlen, hogy a maraton az olimpia királyszáma. Itt kéne befejezni a civilizáció történetét: a kamera elidőzhetne ezen az arcon, amelyen egyébként Julius Caesar vonásai is könnyűszerrel felfedezhetőek, csak éppen nála több derűvel, több empátiával. Amikor már senki sem emlékszik erre a bolygóra, amikor kiégett csillagok lökdösik csupán egymást a semmiben, az ő léptei még mindig ott reszketnek majd valahol. 

Az ő befutóját megőrzi roppant képzeletében a Teremtő, tudva, hogy mégiscsak volt értelme.

Pompás, fejedelmi szereplés volt a mai, újabb pedagógiai csúcsteljesítmény. Nincs erény, amelyről ne kaptunk volna ma leckét. És vajon lesz-e tovább? Lesz, hát persze, hogy lesz. Vagy mégsem, mert már csak fákat szeretne ültetni? Legyen hát. Időzzünk el mellette, bújjunk hozzá, és suttogjuk az apostollal: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam.” (Timóteus 4:7) Kipchoge hazaért, megvédte olimpiai címét, negyven éve nem tudott ilyet senki.

Pár perccel a vége előtt svenkelés közben látni a pálya mellett húzódó parkot. Egy gyerekcsapat fut a versenyzőkkel, csöpp lábakon, botladozva kissé, de annál vidámabban. Az egyikük kimonót visel. Nevetnek. 

Aztán pár másodperccel később feltűnik egy másik kisgyerek. Ő háttal áll a versenynek, a tavat nézi elmélyülten.