Forgách Kinga: Női menekülőfutás 4x400 [Olimpia]

Amikor át akarod törni a korlátaidat, végtelenül magadra maradsz. A tested és a tudatod határai rád záródnak, és minden egyes lélegzeteddel azon kell dolgoznod, hogy ki tudj szakadni magadból. A futás sokkal inkább jelenti önmagad legyőzését, mint másokét.

Ezen az olimpián viszont, ahogy az elmúlt egy évben minden, a futás is másról szól. Most nem sport, hanem politika, és mindegy, hogy én mint versenyző erről mit gondolok.

Ezért a futás ezúttal nem harc az érmekért, hanem a legalapvetőbb reakció a veszélyre. Menekülés.

A tét, hogy mennyire tudom gyorsan felmérni a fenyegető helyzeteket. Hogy ki tudok-e törni, ha körbekerít az ellenség. Hogy meg tudom-e védeni a saját döntéseimtől azokat, akiket szeretek.  

Amikor tegnap reggel bementem az edzőkhöz, még azt hittem, hogy csak egy adminisztrációs hiba áldozata vagyok. Dühös voltam, mert a versenybeosztás szerint nem arra a számra neveztek be, amit megbeszéltünk. 4x400 méteres női váltóban még sosem indultam, sőt nem is gyakoroltam soha. Ők úgy tettek, mint akik nem értik a problémát és közölték, hogy nem fognak változtatni a döntésükön. Szó szót követett, de nem tudtam elérni, hogy átregisztráljanak, pedig tudtam, hogy itt nem nyerhetek. Valószínűleg pont ez volt a cél.

A szállodába érve kitettem egy posztot arról, hogy mi történt, mert úgy éreztem, a világnak tudnia kell. Alig telt el pár perc és kopogtattak. A csapat vezetői ott álltak a hotelszobám ajtajában, és azt mondták, csomagoljak. Szégyent hoztam a nemzetemre, ezért haza kell mennem. Lefagytam. Gyerekkoromtól kezdve minden egyes nap azért dolgoztam, hogy itt lehessek ezen az olimpián, az elmúlt két évben pedig nem volt egy szabad percem, minden csak a futásról szólt. Rengeteget küzdöttem azért, hogy eljussak idáig. A szívem a torkomban dobogott, eldöntöttem, hogy ellenállok. A telefonomért szaladtam és elindítottam egy élő videót. Ők pillanatok alatt kapcsoltak és leállítottak.

Megfenyegettek, hogy ha most azonnal nem csomagolok össze és nem megyek haza, valószínűleg „öngyilkos” leszek.

Tudtam, hogy ez mit jelent. Az utóbbi időben sok ellenállóra találtak rá felakasztva az erdő mélyén.

Csomagolás közben a sírás kerülgetett, remegett a kezem, amikor a futócipőmet betettem a bőröndbe. Mit fognak tenni velem, ha hazaérek? Mi lesz a családommal, a gyerekeimmel? A karrieremmel? Börtönbe csuknak, mint azokat a sportolókat, akik kimentek tüntetni? Dühömben csapkodtam, dobáltam a holmimat, püföltem a táskát.

A taxiban ülve már zsibbadtnak és tehetetlennek éreztem magam. Az ablakból figyeltem a várost, amit nem nézhettünk meg. A dobozból épített ágyamra gondoltam, amin tilos volt szexelni, az olimpiai falura, ahol tilos volt érintkezni, a versenytársakra, akiket tilos volt megölelni, és a versenyre, amin nem indulhattam el. Elhatároztam, hogy nem adom fel, hogy minden erőmmel a menekülésre fogok koncentrálni. Hogy nem megyek haza.

A reptéren úgy kísértek az edzők és a biztonsági őrök, mintha csak egy átlagos olimpikon lennék, aki hazaindul, de valójában fogoly voltam. A segélykiáltást a mosdóból adtam le. Először a férjemet hívtam, hogy fogja a gyerekeket és meneküljenek, amíg nem késő. Aztán egy videóban mondtam el, mi történik velem, hogy akaratom ellenére hoztak a reptérre, hogy haza akarnak toloncolni, pedig még pályára sem léptem.

Így lettem olimpikonból menekült, aki többé sehol sincs biztonságban.

Otthon azt mondják rólam a hírekben, hogy a pszichés állapotom miatt kellett hazavinni. Őrültnek állítanak be. Beszámíthatatlannak. Ők csak gondoskodni akartak rólam.

Tudom, hogy nem én vagyok az első sportoló a történelemben, aki az olimpiáról fog disszidálni, de mások legalább szabadon dönthettek, nekem nem volt választásom. A férjem és a gyerekek biztonságban vannak, és ez a lényeg. De a megtorlás bármikor, bárhol utolérhet. Most már futnom kell örökké, nem állhatok meg.