Baráth Katalin: De hát ez egy balkáni paraszt! [Olimpia]

Baráth Katalin: De hát ez egy balkáni paraszt!* 

(Ilyen címmel írhatnék önéletrajzot is. Lehet, hogy fogok is, csak még várom a Nagy Eseményt. Hogy a rejtői nevű Huán Antónió Szamaráncs átadja az aranyat, sportág nem számít. Halogatásban például jó esélyekkel indulnék, ezt a szöveget is öt napja akarom megírni.) 

2018. július 7. Wimbledon. Centerpálya. A lelátókon Rolexek villognak, a Gucci napszemüvegek foncsorában még az angol fű is zöldebbnek tűnik, ami pedig a verseny kései szakaszára kezd kikopni, különösen az alapvonalnál. 

Ó, az a gyöp. Az a szép szent wimbledoni gyöp, úgy jár haza rá a tenisz, akár a futball a Wembley-be.

 (Persze csak míg Bonucci, a hátvédek Grétsy Lászlója ki nem igazítja a „home”-ot élő adásban, előzékenyen föltárva a kamerának egészséges manduláit.) 

Kyle Edmund – megvan valakinek? 2018-ban éppen az első számú brit teniszező, a honi nézők hirtelenszőke szeme fénye, leszámítva a jachtkulcsot mellényzsebben csörgető posztszovjet olajmilliárdosokat, de talán még ők is neki szurkolnak, sportpályán angolabbak Károly hercegnél is. Edmundnak esélye is van, ebben az évben verte már meg az ellenfelét, aki különben is pocsék formát mutat, az ATP az első húszban sem jegyzi. 

Edmund jól kezdi a meccset, 6:4-re behúzza az első játszmát.

A közönség az üdvözülés küszöbén, párásodó szemük elé kivetül az Edmund–Federer döntő, annál tényleg nehezebben képzelhető el paradicsomibb, hiszen Federer épp olyan szent, akár a wimbledoni gyöp. 

Edmund ellenfele hosszan pattogtatja a labdát adogatás előtt. A publikum, az a finom úri, fújol, mintha a Balkánról szalajtották volna. 

Hibát követnek el. 

Tudhatnák, hogy az ellenfél, akit tényleg a Balkánról szalajtottak, ráadásul ezt nem is szégyelli (hát nem szégyelli?!), egy sajátos vámpírötvözet: minél jobban gyűlöli a közönség – márpedig szívük mélyéből sűrű iszapot bugyogtatva gyűlölik, ők Rogert, esetleg Rafát vagy Andyt szeretik, a civilizált gentlemanokat, akik nem pucolják a vécét a City irodaházaiban, nem válogatnak csavaranyát futószalagok mellett, nem görnyednek eperföldeken, mosogatnak pubokban, mint a balkániak: magyarok, románok, lengyelek, bolgárok meg a mindennemű icsvicsek (Fucsovics?), vagy ha mégis, akkor sem, akkor pláne nem, utóbbiról a Nemzeti Sport Grand Slam-kommentszektora is tanúskodik, mert ők ugyan soha –, ez az ellenfél annál jobban akar. 

A fújolók, füttyögők, fanyalgók fairplaybe öltözött szeráfkara könnyen menti föl magát: hiszen ez az ütőt markoló kéz (győződnek meg róla újra és újra) Szlobodan Milosevics keze, Ratko Mladics keze, Radovan Karadzsics keze. Ez a kéz a minap még tömeggyilkosságokat követett el, tömegsírokat ásott, bűn, nép, nemzet, egyén oly könnyen keverednek messzi civilizálatlan vidékeken. (Ezek soha nem ott vannak, ahol mi vagyunk.) 

Gyokovics a csizma az asztalon. A tizenharmadik tündér, akit nem hívtak meg Federer és Nadal meséjébe.

A gonosz mostoha, szövegbuborékjában nagybetűs a sátáni HA-HA-HA. 

A bíró se bírja a nyomást (pedig hát bíró, érted, HA-HA-HA), meginti Gyokovicsot a labdapattogtatásért. 

Gyokovics ippont érőleg tekint a bíróra és a közönségre, majd rendületlenül pattogtat tovább. És alighanem a fújolásból nyeri az oxigént, mert lám, 6:3, övé a második játszma. 6:2, a harmadik is. 

A balkáni paraszt (a vécépucoló, a futószalagos, az eperszedő meg én) kinéz a szőke kapitalista hercegnek öltözött publikumra (egy merő Prince William mindenki), és a füléhez emeli a kezét: fújoljatok, a windsori (ejtsd: Szász-Coburg-Gotha-i) apátok úristenit! Hadd halljam! Hát ne éljen Edmund-Eduárd? 

Negyedik játszma, 5:4. Negyven semminél állati üvöltés szakad ki belőle, bölény veti meg patáját az alapvonalon. És bever egy ászt, olyan magától értetődően, hogy a bíró is csak némi késéssel rebegi be a gémszetmeccset, Mats Wilander és Szabó Gábor pedig repülősóért küldetik az Eurosport inasát. 

Ja, hát kellemetlen egy ürge, mindenki lássa. Balkáni paraszt, mondjuk ki.

De legalább olimpiai aranya nincs a piszoknak. És, ahogy a sport dramaqueen múzsáját ismerjük, talán soha nem is lesz. 

„Tény, hogy a meccseim kilencven százalékában, ha nem többször, nemcsak a játékos, hanem a közönség is az ellenfelem”, nyilatkozta idén Wimbledonban Novak Gyokovics. Amúgy megnyerte a tornát, ahogy 2018-ban is tette, miután az elődöntőben újabb évadot mutattak be Nadallal a Trónok harcából: 6:4, 3:6, 7¹¹:6⁹, 3:6, 10:8. 

*Szigorúan szubjektíven. Ámbár, aki azt állítja magáról, hogy ember és pártatlan, az gyanús.