A tízkilométeres nyíltvízi úszás véghajrájában a kommentátor egzaltációs performansza kezdődik, és meghallom, amit úgy szerettem volna elfeledni, vagy soha meg sem tudni, s milyen jó is volt eddig eszembe se idézni, hogy Rasovszky Kristóf, a balatoni cápa beleharapott Tokióba.

Rasovszky Kristóf ezüstérme a magyar sporttörténet különös jelentőségű eseménye, és én nem tudok szabadulni a róla való beszédről való beszédtől. Nem a sportkommentátori ökörség az érdekes, hanem amit jelöl, amire utal. 

Töltekezni szeretnék a dicsőség fényével, de minduntalan a hülye beszéd tolakszik tudatom homlokterébe.

Mire ez a viccelkedés? Mi keresnivalója van sportdicsőségben? A kérdés éppúgy nem mellékes, ahogyan a tudomány területén sem az: az igazság lehet nevetséges? Nos, minden jel arra mutat, hogy a tudományos igazság karaktere szerint szükségképpen komoly, híján van a komikumnak, ugyanakkor a tudomány művelésének ez nem törvényszerű velejárója, elég a szókratészi iróniára gondolnunk. A művészi szép vagy esztétikai igazság már némileg másképpen működik, miért ne működhetne az olimpiai teljesítmény is máshogyan?

Sokat töröm a fejem ezen, de számomra úgy tűnik, a sportbéli testi-lelki kiválóság és a fizikai térben létrehozott rendkívüli emberi eredmény is inkább komoly. De akkor milyen késztetés vezeti a sportzsurnalisztákat, hogy balatonicápázzák a világ legjobbjai közé tartozó kiválóságot? 

Nem tudok másra gondolni, mint hogy nem bírják el a teljesítmény roppant nagyságát.

Muszáj a fiatal sportolókból „kölyköket” vagy kabalaállatokat csináljanak, szükségük van arra, hogy őket emberré fokozzák le, hogy így érezhessék magukat félistennek. A rajongás énerő-protézis, nehogy szembe kelljen nézni hitványságunkkal és az olimpikonok megközelíthetetlen, komoly igazságával.

Hogyhogy megközelíthetetlen? Két órán át elemzik az úszók stratégiáját! Látszólag. Valójában kínos, kínlódásos találgatás. A műsorvezető Rasovszky edzőtársaitól várja, hogy megmondják, mit látunk. De ők nem tudják megmondani, csak értelmezési keretet tudnak adni. Elmondják, a 10 kilométerre milyen stratégiákkal edzenek, és milyen versenystratégiák léteznek, de egyikük nagyon találóan jegyzi meg, ám hiába, a műsorvezető nem veszi a lapot: 

nem tudjuk, Rasovszky Kristóf a történések mentén épp melyik taktikához folyamodik.

Nincs hozzáférésünk a sportoló adott pillanathoz tartozó testi percepcióihoz és testi-lelki appercepcióihoz. Edzője is említi, hogy az elmúlt időkben elért jelentős fejlődése a taktikai kontroll terén történt, vagyis hogy a verseny közbeni, folyamatos taktikai váltásokat hideg fejjel, jól tudja eszközölni. És éppen erről nem tudunk részleteiben semmit – mígnem ő beszámol róla a verseny után. Az olimpia és az olimpiai közvetítés egésze a látásról és a nézésről és a hallgatásról szól, mégis a szolipszizmus fényes tanúságtétele, sokkal inkább szólhatna a „hallgatásról”. A kommentár innen nézve pusztán önmaga cáfolata és a komoly sportigazság fonákja: röhej.

Rasovszky edzőtársa azt mondja, hisz a csodákban, bár nem sokat látott még. Nos, a helyzet az, hogy ezek a versenyteljesítmények hiába épülnek évekig tartó, átracionalizált és szisztematikus cselekvéssorokból és szellemi stratégiákból, az emberi összpopuláció méretéhez és egyéneinek teljesítményéhez képest a „felfoghatatlan” kategóriáival inkább leírhatók. És velük szemben állunk, vagy nem is: inkább diagonálisan álldogálunk és fecsegünk és szurkolunk, pedig szembe kellene néznük velük, hogy elbirtokoljon minket a néma ámulat. Amiben nincs nevettetés, nevetgérezés.

A dicsőségnek inkább a mosolyhoz és a könnyekhez van köze

– jó lenne ismerni, ha van, győzelme fölött kacagó olimpikont. Ki látott már győzelmi hahotát? Vajon megengedné-e egyáltalán ezt a test természettana? Sírva tudunk nevetni, de orgazmus közben lehetséges-e?

A sporttény is úgy nevet, mint a cápa: sehogy. A közvetítés fecsegése csak néma fogsorvicsor – beleképzelsz valami vidámat. A víz ezüstösen ragyog, Rasovszky Kristóf a verseny utáni interjújában szeretteire és kollégáira gondol, három perc alatt háromszor sírja el magát.