A 40 éves Bartók Imrének a nyolcadik regénye jelent meg, korszakolható a pályája, és a Damien című új könyve sok elemében újszerű a szerző életében, főleg, ha az utolsó két regényére, a Jerikó épülre vagy a Lovak a folyóbanra gondolunk, amelyek az autofikció és személyesség kérdéseit közelítette.
A Damien egy karaktervezérelt regény, ami a sakk világában játszódik és a sportzsánerrel dolgozik (olvass bele!). Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy könnyű kapcsolódni az elbeszéléshez, ami onnantól már bent tart, és úgy képes kifejezetten nehéz témákról is beszélni.
Tyler Durden, a sakkozó
Van egy tehetséges főszereplőnk, a sakkszempontból rendkívül későn berobbanó Damien Lazard, aki maga sem érti, miért lépdel fel a ranglistán.
A francia sakkozó tudja, hogy későn kezdte, ahogy azt is látja, hogy egyre jobb eredményeket ér el. Vajon a tehetsége vagy egy fausti alku miatt? Minden titokzatos, mert Damien Lazardnak nincs háttértörténete – szerencsére!
A négy nagy fejezet egyben versenyeket is jelent, Angliában, Olaszországban, Amerikában, de Indiában is feltűnik a főszereplő. Minden versenynek ugyanaz a dramaturgiája: felkészülés, utazás, kisebb-nagyobb győzelmek és a vereségek, majd vége, elfáradás, kiégés, regenerálódás.
Az elbeszélés folyamatosan pulzál, mert dramaturgiai szempontból olyan ez, sportanalógiánál maradva, mint a Tour de France, egyik csúcstámadást követi a másik, nincs pihenés.
Erre a lüktetésre épülnek rá a belső monológok, gondolatfolyamok. Lépések, híres játszmák, értelmezések, stratégiai építkezés, Napóleon a sakktáblán.
Bartók talán először választ olyan karaktert, aki vezeti a történetet, sőt kapcsolódni lehet hozzá. Az E/3-as elbeszélés pont annyira tart távolságot, mint a mostanában sokat hivatkozott Harcosok klubjában Chuck Palahniuk két hőse, vagyis Edward Norton és Brad Pitt karaktere. Utóbbi alakítja David Fincher filmjében Tyler Durdent, a regénybeli narrátort.
Képzeljük el a pszichotikus, megbízhatatlannak tűnő narrátort, aki annyira belelát mindenbe, mintha csak magáról mesélne egy feszült, pörgős sporttörténetben. Ez a Damien.
A versenyzés
A sportverseny minden esetben harc, de elsősorban nem egymás ellen, hanem önmagunkkal, feszült, vibráló, nyomasztó munka, leginkább önismereti, ami versenyzőként addikciót okoz, nézőként meg a legszélsőségesebb érzelmeket váltja ki.
A sakk egyszerre a tudás, a stratégia, a történelem, az elemzés, az adatok, a politika és a megismerés játéka, ami ráadásul szuperterhelt sport is:
ez a játék az, amiben a humán és a technológia rendre megmérkőzött egymással.
Vagyis: az emberiség és a szuperszámítógép egymás elleni játszmáinak mégis valami nagyobb tétje van.
A sakk rebrandingje 2020-ban váratlanul megtörtént, amikor a Covid miatt a világ legnépszerűbb sakkapplikációjának (Chess.com) felrobbant a népszerűsége, amire ráemelt a Netflix a Vezércsel (Queen’s Gambit) című sorozatával.
Sakk és tudat
Bartók már A patkány éve című brutáltrilógiájában bizonyította, hogy izgalmasan képes világot teremteni, nagyban és szélsőségesben gondolkodni, és ez a Damienben sincsen máshogy, csak most a sakkvilág lett aprólékosan felépítve.
Ritkán érződik ennyire zárt világok esetében, hogy a szerző beinvitálja az olvasót, vagyis érti az árnyalatokat, a versenyre felkészüléseket, a lépések logikáját és terhét. Nemcsak meg akarja mutatni a sakkot, hanem néha ismert szereplőkkel, néha kitaláltakkal elmagyarázza az olvasónak a játék lényegét.
Például azt, hogy ez nemcsak sport, hanem filozófia, művészet és szellemtörténet egyszerre, mert minden lépés mögött könyvek, partik, elemzések, kritikák, győztes és vesztes meccsek, statisztikai adatok sorakoznak. És a sakk az elbeszélés nyelve.
Ez pedig elvezet minket a műfajtipológiához: a Damien a sporttörténetek nagy családjába tartozik, a sakkelbeszélések csoportjába, azon belül pedig azokhoz, amik a tudat legszélét próbálják letapogatni.
A szerző nem egyszerűen sakkregényt írt, hanem a sport, a verseny belső dinamikájára húzta fel az elbeszélést. Megkockáztatom, emiatt a Bartók-regények közül ehhez lehet érzelmileg a legjobban kapcsolódni: drámák, felkészülések, játszmák, vereségek, győzelmek, szóval érzelmi hullámvasút a sport.
Az út
A dramaturgia, akár a Karate kölyökben, a Kung-Fu Pandában vagy a Mátrixban, klasszikus Hero’s Journey: a főszereplőnek előbb saját magát kell legyőznie, hogy a végén lehetősége legyen megküzdenie a Gonosszal, ehhez hosszú és nehéz út vezet, különböző feladatok teljesítésén vagy bukásokon át, mert az út maga a cél (tanulás!), és persze mindebben egy idős mester segíti a kiválasztottat.
Konkrétan egy vak sakkmester.
Mielőtt az olvasó félreértené, a műfaji elemek jók és fontosak, hiszen egy biztos, az olvasó számára ismerős struktúrát ad, amivel a szerző bátran játszik.
Bartók a maga képére formálja a zsáner elemeit, hogy szerelemről, szakításról, önrendelkezésről, elmúlásról, a halálról beszéljen.
A francia Damien Lazard Budapesten él, a fejében egy Chiléne nevű nő emléke írja önmagát, mintha gyarmatosította volna a sakkversenyző agyát. Amikor sakkozik, akkor ezen a kapcsolaton pörög, amikor nem sakkozik, akkor meg a lépéseken jár az esze, hiszen a lényeg minden nehézség ellenére az előrelépés, eljutni a saját határáig, mintha az elérhető tudást és önmagunk felszámolását csak egy vékony vonal választaná el.
Ez a feszültség is vibrál a regényben, nem csak az egyes játszmák vagy versenyek.
Meg az is, hogy Lazard néha üzeneteket kap a Tashmitum nevű appjára, és ilyenkor el kell végeznie egy feladatot, amit talán nem túlzás küldetésnek hívni. Minden esetben valakit önrendelkezésében segítenie kell élete legutolsó óráiban. Bartók a halálhoz való viszonyról beszél, ami erős, ám érthető ellenpárja a túlpörgetett versenyzésnek: mégsem az élet és a halál áll ellentétben egymással, hanem az ember szabadságát beszéli el a kontrollon keresztül. A bábukat, a lépéseket, a stratégiákat, a szerelmeket, az emlékeket, a narratívákat is uralni akarjuk úgy a közéletben, mint a magánéletünkben, míg a halálunkat, ahogy Karsai Dániel példája is mutatja, nem tudjuk.
Intermezzo vs. Damien
Az idei évet Sally Rooney regényével, az Intermezzóval indítottuk, és semmi közük egymáshoz, csak mindkét történet behozza a sakkot. Rooney alapvetően a felnövéstörténetben szán szerepet a játéknak, míg Bartók nemcsak a világot, hanem az elbeszélést is a sakkból indulva teremti meg (ha már: David Foster Wallace Végtelen tréfája a sporthoz fűződő viszony miatt többször beugrott).
Ami miatt mégis szóba hoztam: Sally Rooney a bombasztikus sikerei után, az elvárásokkal szembemenve nem a Normális emberek újabb verzióját írta meg, hanem nehezebbet, sötétebbet. A londoni Faber kiadó fontosnak tartotta ezt a változást már a borítóval jelezni, így találták meg azt a fantasztikus kéket.
Ilyen mértékű változás lehet Bartók esetében az új regénye, ezért hiába csodálatos Juan Gris kubista festménye, egyáltalán nem adja vissza a könyv hangulatát.
A Damien az 1917-ben készült képpel szemben irtó friss, borzasztó feszült, lendületes regény, amiben finoman mosódnak el a határok valóság és fikció, játék és emlékezés között, miközben képes a feszes dramaturgia mellett hangszíneket váltani.
