Damien Lazard nemrég még azt sem tudta, hogyan mi is történik egy sakkversenyen, most pedig a világbajnoki cím felé lépdel egészen nagy lépésekkel. Nem tudja, hogy miért és hogyan került oda, ahol van, és abban sem biztos, hogy meg akarja nyeri a döntő mérkőzést. Egyszerűen csak élvezi az utazást, Franciaországot és a versenyek gyors, sodró váltakozását. Mindeközben Damien egy rejtélyes applikációnak is dolgozik, a háttérben pedig feltűnik egy titokzatos alak, aki valami különlegeset akar kérni tőle.
Bartók Imre új regénye egy sakkozó nem annyira hétköznapi világát mutatja be a tőle már szinte elvárt nyelvi bravúrral és groteszk humorral. Bartók 2021-ben kiadott Lovak a folyóban című regénye az egyik legjobb könyv volt abban az évben. A Damien június 3-án jelenik meg, de a Könyes Magazinon már most beleolvashatsz!
Bartók Imre: Damien (részlet)
Ha a fájóan hézagos univerzum nem tudta volna, hogy mire van szüksége a teljességhez, íme, most zajlik az első North Berwick International. Csak a polgármester és hű lazachalászai tudják, miként sikerült nem kevesebb mint tizenkilenc nagymestert, harmincöt nemzetközi mestert, harminchárom FIDE-mestert és harmincöt további, hivatalos minősítés nélküli, de zömében mesterjelölti szint fölötti játékost idecsábítani, hogy közösen írják meg a város történetének e dicsőséges fejezetét. A résztvevők utóbbi csoportjában Berwick saját fiai és leányai közül is többeket ott találunk, de még Dirletonból és Whitekirkből is érkeztek néhányan, hogy megméressék magukat a professzionális játékosokkal teli mezőnyben, és senkiben sem keltve különösebb meglepetést, könnyűnek találtassanak.
Az évnek ebben a szakaszában a halászok munkája az unalmában hamar alábukó nap miatt kora délutánra befejeződik, így utána rögtön elkezdődhet az aznapi forduló.
A North Berwick International a kiírása szerint tíznapos, svájci rendszerű torna, kétszer másfél óra az első negyven lépésre, utána további egy-egy, lépésenként további harminc másodperc ráadással. Mindig van, aki ebből a haladékból él, elrágcsálja az időt, és csak akkor döbben rá jelentőségére, amikor az már vészesen fogyatkozik.
Az üvegen át glóriát kanyarít a koponyák köré a felettük derengő, savanykás neonfény. Tekintetükben aggodalom. Hatalmas koncentrációval járó munkafolyamat és annak termékeny elakadásai, meddő mozdulatok, dadogó testbeszéd. A figurák tompa koccanása, a játszók párás sóhajai, a digitális órák néma rovarpercegése. Éber minden és mindenki, figyelmes és diszkrét most a világ.
Ravatalozókban tapasztalni hasonlót, ott figyelnek lépteikre így az élők.
Sápadt, idősödő versenybírók járőröznek az asztalok körül. Egy részük idevalósi, nekik papírjuk sincs róla, hogy bírók lehetnének, de hát mindig akadnak kivételek, a többieket úgy hívták át Edinburgh-ból, ők jellemzően a hátuk mögött, deréktájt fűzik össze hosszúkás ujjaikat, és karvalyképpel, fontoskodva várják, hogy dolguk akadjon. A bírók járkálnak ugyan, de nem kell moderálni a játékosokat, elvégre a versenylégkör, a feladat súlya és a szerteágazó változatok mindenre kiterjedő analízise még a vademberekből is előcsalogatja a társasági normák betartását – a sakkjáték, kevés kivételtől eltekintve, az idiótákat is képes civilizálni –, habár adódhatnak szabályértelmezési nehézségek, valaki eltéveszti például a háromszori lépésismétlést vagy az ötvenlépéses szabályt, és előfordulhatnak cifra, utóbb akár nehezen kibogozható helyzetek, amelyeket átszínez az időzavar. A nézők persze értékelik az ilyesmit, halkan ámuldoznak, amikor kitör a karneváli derű, és a tisztek úgy borulnak egymásra, mintha mustárgázt szívtak volna, ki lépett, ki állt éppen sakkban, melyik lépés volt szabálytalan, és melyik nem, ilyenkor mégsem árt, ha egy bíró is van a közelben, és a pátriárkák szigorával tesz igazságot.
Máris sejthető egy kevés a hangulatból, a fülledt várakozás hormonviharából, a véglegesség színházából, a jóvátehetetlen hibákat kísérő szégyenből és a türelmetlenségből, amelyet pontosan kivájt mederben tart a számítás.
Barokk királydrámák díszletei közé kívánkozó intrikák az udvartartás körül, és persze, ismét és örökké, a játék pánikbeteg alapténye, az idő elillanása.
De mit tudni a játszókról? Egészen sokfélék, leltározni is lehetetlen volna őket. Férfiak, nők, akadnak gyerekek is köztük, az egyik még párnát is hozott a székére, hogy felérje a táblát. Vajon szeretnek sakkozni? Bizonyára találni olyanokat, akik szeretnek, de jellemzően a függőség tartja őket az asztalnál, a négyzetrács nyitott végtelenje, az ismerősség és a titok példátlan összhangja, az alapállás bizsergető rejtélye, amelyben már ott rejlik minden lehetőség. Itt van minden előttünk, tudható és érthető, mégis megfejthetetlen. A tábla aknamező, még időzítő is van hozzá, robbanása külön világokat, egyesek szerint műalkotásokat hoz létre, amelyekben későbbi nemzedékek tucatjai gyönyörködhetnek majd kedvükre. „A párizsi örökzöld”, „A berlini örökzöld”, újabban feltűntek örökzöldek egzotikus helyekről is, „A fortalezai örökzöld”, „Az aleppói örökzöld”, „A zöld-foki-szigeteki örökzöld”, „Kansas City örökzöldje”, sőt: „A kazincbarcikai örökzöld”. Örökzöldek mindenütt, a napok végén a bolygó minden még létező és valaha létezett városának, dűlőjének, mezőjének, tarlójának, fjordjának, szavannájának, kakasülőjének és medvebarlangjának meglesz a saját örökzöldje, múzeumba való az ilyesmi, gránitba kellene vájni a kulcspozíciók diagramjait, hogy amikor feledékeny angyalaik rájuk találnak, tudják, hogy egykor ők is bíztak, reméltek és szárnyaltak, nem sokkal a talaj fölött, de igenis szárnyaltak, és gyönyörűségtől remegve pillantották meg a hétlépéses mattot.
A játékosok, ezek a bátor versenyzők több száz néma metronóm zajától kábultan, idegrendszerük épségét kockáztatva rakosgatják bábuikat.
Van köztük, aki éhes, van, aki gyomorbántalmakkal küzd, de arra jut, hogy a végjátékig már nem megy ki a mosdóba – ilyenkor, ellenkező színű futóknál? –, van, aki beteg, és tud róla, van, aki beteg, de még nem tud róla – mintha egy felvizesedett szivacs nyomná az oldalát azon a tájékon, ahol korábban még soha, ki kellene vizsgáltatni –, ő például mit gondoljon, a pozíciós minőségáldozathoz, à la Petroszján, nem kell konkrét változatokat számolgatni, elég, ha a megérzéseire hagyatkozik? Aztán van, aki felnőtt létére még nem bújt össze senkivel, nem húzta végig a kezét egy másik test kanyarulatain olyasféle szabad, mégis precíz eleganciával, amellyel a reneszánsz mesterek alkották meg páratlan anatómiai ábrázolásaikat, ő mit kockáztat, mit veszíthet? Van, akit álmatlanság gyötör, vagy azért, mert fél az álmoktól, és nem mer elaludni, vagy pedig túlságosan is vágyik rájuk. Van, aki túl sokat alszik, akinek megbillent a hormonháztartása, aki inzulinhiányos, aki marékra kapkodja a gyógyszereket a magas vérnyomásra, aki krónikus szorongással küzd, és, szinte hihetetlen, de akadnak olyanok is, akik ki vannak békülve önmagukkal, és helyesen mérik fel lehetőségeiket és helyzetüket: egy halandó a sakkversenyen, nem több és talán nem is kevesebb. Erről a sokféleségről pontos tanulmányok készíthetők ebben az állapotukban, ebben a megható kitettségben.
Pillanatokon belül kiderül, hogy milyen különbözőek, még a színeket is másképp látják talán, de közös bennük, hogy ész nélkül játszanak.
Sok minden részt vesz a játékban, a szem, a kéz, a bőr, az üléshez préselődő fenék, százmilliónyi idegdúc, szinapszisok őrületes galaxisai, emlékek tömkelege, de az ész bizony kevéssé, a verseny az ész vasárnapja, mondogatta Capablanca, ehhez a játékhoz nincs szükség észre, rengeteg minden szükségeltetik hozzá, de ész biztosan nem. Megy persze a ravaszkodás, még szép, de amikor például a legutóbbi kandidátusi győztesét, az azóta visszavonult Klosterhafent megkérdezték, hogy melyik a kedvenc filmje, azt felelte, „Nem jut eszembe a címe, de egy elefánt volt benne, aki repülni tudott a nagy füleivel”. Itt van tehát ez a sok-sok sakkozó, bájosak így együtt, ahogy komolykodnak ezen a Berwick nevezetű helyen, ha nem is egészen az isten háta mögött, de valahol isten látóterének peremén, itt vannak ebben a kisvárosban, amit a többségük most lát először, és soha többé nem is tervez ide visszatérni, itt vannak, kőhajításnyira a tengertől, és elmélyülten végzik tennivalójukat, győzelemre törnek, pontot akarnak szerezni, egy felet mindenképpen, a kenyértörés mindig jó, a döntetlent meg kell becsülni, a döntetlen az élet. Itt vannak, és mindent megtesznek, ami tőlük telik, de vajon reménykedhetnek-e abban, hogy a város első nemzetközi versenyén máris megszületik „A berwicki örökzöld”?
Néhányan már tudni vélik, hogy erre csakis egyiküknek lehet esélye.
Valakinek, akiről egyre több szó esik mostanában a szaksajtóban mint a világelit pillanatokon belül legújabb tagjáról.
Valaki, akinek egyre gyarapodó rajongótáborából olykor máris elhangzik a meggyőződés, a kívánság, a vágy: „Az egyetlen, aki legyőzheti Karsont!”. Valaki, aki kétségkívül félelmetes gyorsasággal és kis túlzással a semmiből emelkedett a 2700 feletti Élő-pontszám már-már sztratoszférikus magasságába.
Valaki, akinek mindeközben a gondolatai korántsem a sakk körül forognak.
Fotó: Valuska Gábor / Litera
