Hat évvel azt követően, hogy Bodor Ádám Szamosújvárról szabadult, és tizenhéttel azután, hogy Nicolae Ceaușescu Zsilvásárhelyen Gheorghe Gheorghiu-Dej cellatársa lett, A nyom fikciója szerint történt a nagyenyedi büntetés-végrehajtási intézetben egy különös eset. 1960. november 18-án, „[r]eggel öt óra előtt öt perccel az őrségváltásra siető egyik börtönőr az éjszaka hullott friss havon bakancsnyomokat vett észre, amelyek a szögesdrótos fal felől az elítéltek épületei felé vezettek”. A költőként és publicistaként is jelentős Adrian Alui Gheorghe prózakötetének már a felütését olvasva a szabadság viszonylagosságáról kezdünk töprengeni, hiszen azt vetik fel a hajnali börtönudvaron lelt léptek maradványai,
hogy valaki önként az elzárást választotta a szigorúan őrzött objektumon túli világ helyett.
A Bookart és a Kalligram gondozásában megjelent, Koszta Gabriella által fordított A nyom kíméletlen precizitással és vérfagyasztó humorral mutatja be, ahogy a diktatúra relativizálja a megmagyarázhatatlan eseteket. Megtudjuk például, hogy korábban, egy adminisztrációs hiba miatt a nagyenyedi börtönbe teherautónyi ló- és marhahús érkezett, amit az elítéltek élelmezésére kellett volna fordítani. Ehelyett egymás között osztották szét a szállítmányt a smasszerek, így aztán, amikor másnap odaértek a Szekuritáté szigorú tekintetű munkatársai, hogy az eredetileg az ő állomáshelyüknek szánt ellátmányt átvegyék, a leltár már meglehetősen foghíjasnak mutatkozott. Mit tehettek volna tehát? Letartóztatták a transzportot meglovasító börtönőröket. A tájékozott narrátor szerint egy részük éppen Nagyenyedre került, ahol tetten érése előtt szolgálatot teljesített. Még ha természetesen a szeku állt is az eset mögött, a diktatúra működtetőinek logikája szerint a hallatlan szabotázst nem szervezhette más mint odabentről a rabok. Hisz amennyiben az ítélet készen áll, minden apró részletre akad indok is.
„De hát itt ki a bűnös?” ‒ kopogja a falba a költőinek szánt kérdést az egyik elítélt. Ezt éppenséggel ‒ tanítja Adrian Alui Gheorghe kötete ‒ nem lehet tudni soha. Ahogy azt sem, vajon tényleg földöntúliak-e a hóban hagyott nyomok, vagy a rendszer fenntartói a foglárok tettrekészségét és éberségét tesztelik általuk. Persze, amint a kisregény rámutat, a nemtudással párosuló éberség további bonyodalmakhoz,
a hibáktól való rettegés pedig óhatatlanul hibák elkövetéséhez vezet.
A nyom fejezeteiben mindenki csak amiatt követi a szolgálati utat, hogy megússza a kreativitásból adódó esetleges mellékhatásokat és elkerülje a felelősséggel járó kockázatot. Mivel a gondolkodásnak nem kedvez az efféle ügymenet, nem ritka, hogy a bolhából elefánt lesz, és magától értetődik az is, hogy pár órával a felfedezésük után húsz fegyveres őriz a börtönudvaron néhány elmosódott nyomot. Mindebből továbbá egyenesen következik, hogy a diktatúra működtetője akkor lehet csak nyugodt, ha feszült helyzettel kell szembenéznie. Mert furcsamód nagyobb galibát jelentene, ha feleslegesen riadóztatná a feletteseit valami semmiség miatt.
„[E]zekben az időkben nagyon keskeny volt a határ a kötelességteljesítés és a bűnelkövetés között” – jellemzi a Gheorghiu-Dej korszakot a kötet. És érzékletesen mutatja be, hogy a hierarchiában bárhol van is a helye, egy kollaboránsnak mindenkor csapdától kell tartani, miközben paradox módon éppen a kelepcék elhárításán kell szüntelen mesterkednie. Míg Daniel Bănulescu Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! című regénye a Ceaușescu-éra végnapjairól szól, amikor a regnáló rezsim a saját állításaiban sem hitt már igazán, addig Alui Gheorghe azt világítja meg, hogy az önkényuralmi rendszereket voltaképp az ellenük irányuló (valós vagy kreált) támadások tartják éberen. A kiszolgálóik pedig kizárólag a folyamatos megmérettetés alatt érezhetik valamennyire hasznosnak magukat.
Az elnyomó rezsim – érteti meg velünk A nyom ‒ megállás nélkül döntésekre kényszeríti a működtetésén dolgozót, még ha tetteinek mozgatója csakis az önigazolás lehet. Ezért a feljebbvalótól függ, egy reakció büntetendő-e vagy dicséretet érdemel, az erkölcsi mérce helyett ugyanis pusztán az elvek számítanak. „[E]gy bizonyos szint fölött már nagyban mennek a dolgok, eszmékkel dolgoznak, ott egy olyan forradalomnak a nevében beszélnek, amelynek még nincs vége, még zajlik” – fogalmazza meg a börtönparancsnok. Az viszont bárki számára belátható, hogy a hibáknak következménye van. Egy ponton ezért ugyanő a beosztottaira rivall:
„ha nem meresztitek a szemeteket, oda jutunk, hogy ezek mind megszöknek, forradalmat csinálnak, és titeket dugnak a dutyiba”.
Ezzel vissza is kanyarodtunk ahhoz, hogy a szabadság mennyire viszonylagos. Erre erősít rá Geangu börtönparancsnok jelenete, aki a gyomrában érzi az üvöltést akkor is, amikor épp az alá tartozó tehetetlen foglárokat szúrja le, mert tudja, feletteseinek türelmetlenségével hamarosan ő is szembesülni fog. Ahogy a történet halad, egyre inkább érezzük, hogy a fogvatartók legalább annyira rettegnek, mint a zsizsikes árpakásán élő, napokon át ébren tartott rabok. A zárkák őrzőinek és lakóinak idegőrlő, véget nem érő játszmája kapcsán amúgy, a Részegh Botond Éjbeomlás című sorozatához írt és a csíkszeredai képzőművésznek ajánlott Erőtánc lapjain olvasható tárcáiban Dragomán György is hasonló következtetésre jut.
Ez a félszáz mozaikdarab segít tájékozódni az életmű útvesztőjébe tévedőknek, és megmutatja a jellegzetes prózavilág ízeit és számos tónusát. Dragománológiai szószedettel köszöntjük ötvenedik születésnapján Dragomán Györgyöt.
Tovább olvasokA fegyőröknek, fogalmaz Alui Gheorghe, „süketnéma” a lelkiismerete, de mindegyikük múltjában akad valami folt. A történelem szakot állambiztonsági szolgálatra cserélő parancsnokról kiderül, hogy a frontról szökött. A helyettese a sógorasszonyával szemben követett el nemi erőszakot a rossznyelvek szerint, az egyik őr meg feltehetően nagy mennyiségű kukoricadarát lopott. Sokuk slamasztikába keveredett tehát, mielőtt Nagyenyedre osztották volna be, és ezzel a szerző mintha azt is megpedzené, hogy
számukra az intézmény igazgatása a büntetés maga.
A fogvatartóknál megtörtebbnek, élettelenebbnek, ugyanakkor mégiscsak bölcsebbnek tűnnek a banditáknak hívott, politikai ügyekben elmarasztalt rabok, akik „egy folyóvíz által görgetett kő türelmével” várják, hogy múljon az idő. Van közöttük egyetemi tanár, pap, orvos és cirkuszi illuzionista is. Utóbbi ‒ bizonyos Gurij Lovin ‒ felhagyott a varázslattal, mióta Nagyenyeden tölti a fegyencéveit, és bár egy boszorkány, egy halott szerzetes, sőt Szűz Mária is szerepel a gyanúsítottak között, a börtönudvaron hagyott bakancsnyomokkal egy ponton az ő neve is elkerülhetetlenül összefüggésbe kerül.
Lovin kihallgatása a képtelen epizódokban dúskáló kisregény jelenetei közül a legkülönösebb. És nemcsak amiatt, mert a rab eltünteti Popoiu elvtárs nyakkendőjét, vodkává változtat hat marmonkannányi vizet, a szalmát pedig sikerül vanília ízű makarónivá varázsolnia, hanem mert a valóság megmásítására törekvő diktatúra az illuzionistában emberére akad. A börtön személyzetét elsősorban azért bűvöli el a produkció, mert Lovinéhoz nagyon hasonló az ő hivatásuk is – mindkettőnek a valóság megmásításához van köze.
A vég nélküli éberségtől kifáradó személyzet, mielőtt a vízből lett vodkától delíriumos álomba merül, álmélkodva ismeri fel a bebörtönzött mutatványosban a riválisát. Ez a hátborzongató rádöbbenés a könyv legszebb és leginkább hidegrázós pillanata. Meztelennek és tehetetlennek mutatja az önkény embereit, és láttatja, milyen az,
ha a szabályok szigorú betartása a szabályok felborulásához vezet.
A diktatúra persze szívós, rendezi sorait, a kihágásokhoz vezető rövid áramszünetért viszont sokaknak meg kell lakolnia. Gurij elkülönítőbe kerül, ahol magára hagyják a gondolataival. Érdemes szó szerint idézni azt a részt, mely során találkozik velük: „[a]mikor teljesen egyedül vagy valahol, egy barlangban vagy egy börtönzárkában, először körülvesz a csend. Körös-körül, több ezer kilométeres sugárban csend lesz. Anyagszerű, sűrű, folyékony csend, amely a füleden át behatol az agyadba. A bensőd is feloldódik benne, az utolsó repedésig megtelik vele, mint a közlekedőedények. Miután minden tele van azzal a folyékony, sűrű sötéttel, mocorogni kezdenek benne a gondolatok, kíváncsian, hogy kifürkésszék a határokat, amelyek lehetnek arasznyira, de millió kilométerre is. Ez egyesek szerint a képzelőerőtől függ, mások szerint viszont a félelemtől. De adott pillanatban a kettő összekeveredik.
Mert a képzelőerő micsoda, ha nem akut félelem és menekülés a konkrét valóságból?”
A félelem és a képzelőerő Adrian Alui Gheorghe kisregényének legfőbb motívumai. Segítségükkel a szerző olyan virtuóz módon vezet át a reáliák terepéről a totális szürreália felé, hogy minden képtelenséget, amivel szembesít, magától értetődőnek veszünk.
A börtön persze allegória, az elítéltek nevei sem valóságosak, így nemcsak a romániai kommunizmust, hanem a mindenkori önkényuralom abszurditását is bemutatják a nagyenyedi karcerban megesett hajmeresztő sztorik. A nyom ráadásul azt is színre viszi, hogy egyetlen diktatúra sem örök: egy katzenjammeres reggelen ugyanis az illúziónak szükségszerűen meg kell szűnnie.
