Daniel Bănulescu: Csókolom a segged, szeretett vezérünk!, fordította:Demény Péter

Scolar, 2014, 240 oldal, 3450 HUF

A

Fotó: Claudiu Isopescul

„Bár több száz kollégát ismer, akik sokkal tehetségesebb, mint ő maga, a szerény és mogorva író csak három nagy lehetőséget lát a román irodalom számára: a költő Daniel Bănulescut, a regényíró Daniel Bănulescut és a drámaíró Daniel Bănulescut.” – nyilatkozta magáról viccesen a Csókolom a segged, szeretett vezérünk! szerzője, ám a viccet félretéve elmesélte, hogy leginkább a második eposzi jelzővel azonosítja magát. Drámája csak egy van, a lefordított verseknek pedig úgy véli, nincs elég hatásuk. Húsz évvel ezelőtt főleg Salinger hatott rá, később viszont rájött, hogy olyan történetmesélő szeretne lenni, mint Tolsztoj és Hemingway. Minden nap máshová helyezi magát az irodalomban, néha egy beadványt sem képes helyesen megfogalmazni, a beszélgetés idején viszont éppen jó kedve volt, ezért a legjobb élő írónak tartotta magát. Három síkon bonyolódó regényét, mely egy trilógia első könyve is, nem csak azért érdemes elolvasni, mert rettentően szórakoztató figyelni az utastársak arcát, amikor az ember előrántja a merész címet a villamoson. A túlzás, a groteszk humor és a mágia történetbe emelése ellenére az egészet átlengi egy ismerős nosztalgia,  Margarita és a Mester ad randevút Esterházy Péternek, ám macskák helyett itt labradorok beszélnek. Bukarest legjobb betörői keverednek önjelölt prófétákkal és szuicid hajlamú barátnőkkel, és sorra kísérlik meg a merényleteket a Szeretett Vezér ellen. Ám a kisember kreálta történelem valahogy mindig a rossz irányba halad, Nicolae Ceausescut pedig az égvilágon semmi nem zavarja meg abban, hogy jobb kezében a román néppel tovább vakargassa a seggét. Daniel Banulescuval a Könyvfesztivál forgatagában beszélgettünk betörésben asszisztáló egyetemi professzorokról, idealizált múltról, és Ceaușescuról, aki szerinte épp olyan volt, mint egy alkoholista apa.

Ön öt évvel Ceaușescu hatalomra kerülése előtt született, és huszonkilenc éves koráig nem is ismerhetett meg másik vezetőt. Milyen emlékeket őriz ebből az időszakból, hogyan hatott önre és a családjára a politika?

Ahhoz, hogy ezt el tudjam mesélni, el kellene mesélnem az egész életemet.

Szívesen meghallgatom.

Mindenki, aki erről a periódusról beszél, belátja, hogy nem hitte, hogy Ceaușescu valaha is megbukik, és magával rántja az egész rendszert. Ez az időszak teljesen normális, természetes volt nekünk.

Lázadó kamaszként egyszer sem jutott eszébe, hogy valami nincs rendben?

Amennyire kötelességem volt, hogy lázadjak, annyira lázadtam is. Két jellemző dolog jut eszembe a diktatúra időszakáról. Az egyik, hogy kívülről nézve nagyon durvának, sőt aszketikusnak tűnt, ám személyes kapcsolatokban, a családokon belül senki sem vette komolyan a Szeretett Vezért, sokakat nem félemlített meg. A kommunisták már kézben tartották a hatalmat, neki tehát nem kellett százezreket eltennie láb alól ahhoz, hogy a székében tudjon maradni. Ion George Maurer megtanította arra, hogy csinálhat, amit akar, a lényeg, hogy ne folyjon emberi vér, mert az az egyedüli, amit nem javíthatott ki senki. A másik pedig, hogy Ceaușescu egyfajta új vallást hozott létre, ami kívülről jött és nagyon erősen hatott a társadalomra. Mindenhol kint volt a portréja, az újságcikkekben kötelező volt háromszor-négyszer őt idézni, a kétórás tévéprogram pedig két tévéhíradót is tartalmazott, amikben csak róla volt szó. Egyszer azt mondta valakinek, hogy a román nép meg sem érdemli őt, mert hozzáfogható ember ötszáz évente csak egyszer születik. Úgy is viselkedett, mintha ez igaz is lett volna.

Négy évvel a Ceaușescu-házaspár kivégzése után jelentette meg a könyvet. Miért várt eddig, félt valamitől?

Semmilyen félelem nem volt bennem. A halála utáni első években az emberek gyűlölték Ceaușescut. Ha ki merted volna mondani, hogy voltak pozitív vonásai is, könnyen meglincselhettek volna. Nagyon tisztességesen szerettem volna írni róla. Ha egy bestiaként ábrázolom, aki megérdemelte, hogy lelőtték, lehetséges, hogy a fia kérdőre von, hogy miért írok így az apjáról, és ha ilyen bátor vagyok, miért nem akkor írtam róla így, amikor még élt. Próbáltam nagyon korrekt lenni.

Milyen mértékben tolerálta a humort a hatalom? Magyarországon a politikai humor egyfajta szelepként funkcionált a hetvenes, nyolcvanas években, az emberek a humorral enyhítették a feszültséget. Volt ilyen szerepe Romániában?

Úgy tűnt, hogy Ceaușescunak nincs humora. Rengeteg vicc és humoros anekdota született róla, a szegényebbek, az alsóbb rétegek között megvolt az összekacsintós cinkosság.

Könyvének egyik hőse egy nagy karriert dédelgető író, bizonyos Daniel Ceaușescu. Az írói jelenlét, az írói öntudat úgy tűnik, nagyon fontos önnek, Banulescu korábban már több verseskötetének címében is szerepelt (nyersfordításban: Daniel Banulescu balladája, Daniel Banulescu szövetségi köztársasága). Ezek alapján tekinthetjük a regényt az ön naplójának a diktatúra éveiből, vagy ez csak egészséges exhibicionizmus?

Exhibicionizmus semmiképpen, jócskán van benne önirónia. Minden szerző önmagáról is ír elsősorban, és azt, hogy ember vállalja, hogy magáról ír, nagy bátorságnak gondolom. Ez annyit jelent, hogy én kiállok, és azt mondom: itt vagyok, és válaszolok, ha megtámadtok.

A regény története három síkon mozog, meséljen kicsit ezekről a síkokról.

Minden sík négy fejezetet birtokol a könyv tizenkét fejezetéből. Az első sík a diktatúra síkja, amiről eddig is szó volt. Ceaușescu egyfajta Leonardo da Vinciként tekint magára, olyan emberként, akiben a világ összes tehetsége ott lakozik, és akit nem ért meg a saját népe. A második sík a legérdekesebb, a bukaresti tolvajok szintje. A román szlengben ’springárnak” hívják őket, ők a tolvajok elitje. Egy betörést három hónapig készítettek elő, kitanulták a lakók szokásait, nagyon jól tudták, hogy mi hol van a házban. A csapatba volt mindig egy egyetemi tanár, aki csak annyit csinált, hogy kulccsal kinyitotta az ajtót, majd visszavonult. Ezért a három másodpercnyi akcióért a bevétel ötven százalékát kapta. A betörőknek volt egy mágikus oldaluk, emellett egy olyan társadalmi réteget alkottak, akik nem voltak túlságosan megijedve Ceaușescutól. Ez a csoport radikalizálódott, aztán szélsőségesek, egyfajta városi betyárok lettek. A harmadik sík pedig a fiatal író, Daniel Banulescu síkja, és a barátnőjéé, Clipsyé.

„Figyelj csak, másként is lehet: Egy író ír egy könyvet. Ha az a könyv jó, a sugarai melegítik a világot, és ez az ő egyetlen politikája…Ha rossz, a sugarai lankadtan lógnak alá. És ez az ő egész politikája, csakhogy ezúttal nem használta sikerrel.” – véli a könyvbéli Banulescu, aki nem akar csatlakozni egyik politikai táborhoz sem. Ön sem politikai állásfoglalást fogalmaz meg a könyvében, ám azáltal, hogy megírja, mégis azzá vált.

Mégis meg szeretném tartatni a függetlenségemet. Ez épp olyan trükk, mint amikor a kommunisták az mondták, hogy nem akarnak politizálni, de lényegében már azzal megtették, hogy ezt kijelentették.

Bár a könyve tartalmaz mágikus realista elemeket, mégis úgy érzem, hogy a román mágikus realizmusból egyvalami hiányzik, az igazi mágia. A könyve néha Bulgakovot idézi, ám míg nála az egész valahogy nagyszabásúbban van jelen, mintha Ceaușescu Romániájában a mágiának nem lenne tere kiteljesedni.

A többi könyvemben, a trilógia többi részében azért ennél több mágia van. Van például egy szereplőm, Doru, aki gimnazista, és albérletben él az irodalom tanárnőjénél. A tanárnő minden este átvedli magát egy nagy író, költő szerelmének bőrébe, és megtanítja a fiút szexelni. (Doru a trilógia második könyvében, a Minden idő legjobb regényében szerepel. – a szerk.)

Sofi Oksanen most megjelent, Mikor eltűntek a galambok című regényének alapmotívuma, hogy a történelmet mindig a győztesek írják, és ha az a történelem valamiért nem megfelelő, vagy nem elég jó, akkor újraírják. Az ön regényében viszont a kisemberek írják a történelmet, ráadásul elég rosszul.

Igen, ezt jól látja. Épp ideillik Csou En-laj (a Kínai Népköztársaság első miniszterelnöke – a szerk.) példája, aki, mikor arról kérdezték, hogy mit gondol a francia forradalomról, csak annyit mondott, hogy még nem tudja pontosan, mert azóta csak kétszáz év telt el. (nevet)

Az IRES közvélemény-kutató cég nemrég készített egy felmérést, amely a román nép politikai berendezkedését vizsgálta. Kérdésükre nagyon sokan azt válaszolták, hogy rosszabbul élnek, mint 1989 előtt, a kutatás pedig azt is kimutatta, hogy ha Ceaușescu még élne, a legtöbben (a megkérdezettek 68 százaléka – a szerk.) ma is rá szavaznának. Ön szerint mi az oka annak, hogy ilyen sokan eszményítik a diktatúra éveit?

Az az időszak, bár tényleg nagyon durvának és aszketikusnak tűnt, igazságos volt. Ceaușescu olyan volt, mint egy alkoholista apa, aki este részegen megy haza, és felkölti a gyerekeket, hogy megfegyelmezze őket. A Ceaușescu utáni politikai gárda is olyan, mint egy alkoholista apa, aki este részegen megy haza, és felkelti a gyerekeket, csak nem megfegyelmezi, hanem megerőszakolja őket. Aztán ott vannak még az olyan közismert dolgok, mint hogy az ő ideje alatt, mindenkinek volt háza, állása, biztosított volt az orvosi ellátás, ingyenes volt az oktatás, és a nyugdíj mindenkinek járt. Ceaușescu alatt a főnökök tudták, hogy nem tehetnek meg bármit, a mostaniak pedig tudják, hogy mindent megtehetnek.

Az Európai Írótalálkozó 25 év vasfüggöny nélkül elnevezésű paneljében elmesélt egy nagyon durva történetet az egyik barátja családjáról. A történetben ez a barát egy kést örökölt az apjától azzal a felkiáltással, hogy ha valaha magyar emberrel találkozik, sose bocsásson meg neki. Az ön családjában mennyire volt téma a magyar-román ellentét?

Az anyai nagyapám családja az egyedüli román család volt, aki el tudott menekülni az utcájukból Horthyék alatt. A többieket megkínozták és megölték, a nyelvüket az asztalsarokra szögelték, baltával vágták le a fejüket. Az én felmenőim szerint a dolgok nem csak feketék vagy fehérek, mert azért a románok sem virággal várták a magyarokat.