Senka Marić önéletrajzi ihletésű regénye a kincugit kiterjeszti az emberi testre is: egy nő rendkívül meghitt vallomása a mellrák elleni küzdelméről. Ebben a könyvben a szerző teljesen kitárulkozik, szembenéz saját halandóságával és a kezelésének teljes folyamatával. Mindezek ellenére egyáltalán nem önsegítő kézikönyv a rákkal diagnosztizáltak számára, hanem egy nagyon mély irodalmi alkotás. A sokkolóan személyes élményeket őszintén, kompromisszumok nélkül tárja elénk, ám mindezt olyan ügyesen teszi, hogy soha ne szánalmat érezzünk a főhősnő iránt, sokkal inkább tiszteletet.
Senka Marić: Test kincugi (részlet)
Fordította: Rajsli Emese
Tíz órára kaptál időpontot a vizsgálatra. Örülsz. A varok már kezdenek leválni. Alóluk áttetszik a két mellbimbó rózsaszínje. Magadban ünnepled a győzelmet. Várod, hogy végre bemenj az orvos rendelőjébe és elmeséld a tökéletes tervedet, hogy ivással mentetted meg a két mellbimbódat. Még mielőtt bármit érdemben mondhatnál, észreveszed, hogy a tekintete elkalandozik. Nagyot sóhajt. Benned reked a szó. Azt mondja, hogy volt egy harmadik is. Egy újabb kéz szeletelte föl a húsod, a levágott melledet valaki a mikroszkóp kidülledő szeme alatt vizsgálgatta, egyiket a másik után, és ráakadt egy újabb csomóra. Az egészen apró és láthatatlanul megbúvó harmadik daganatra, amelyet nem észlelt egy gép se, amellyel eddig megpróbálták megvizsgálni a benned lakozó sötétséget. Nem nagyobb két milliméternél. A jobb mellbimbó alatt húzódott meg. Annak most mennie kell. A mellbimbónak is és a körülötte levő szövetnek is. Már aznap műtenek is, este nyolckor.
Nem lesz elég hely arra, hogy a protézist visszategyék. Nem emlékszel, mi mindenről beszéltek ekkor. Csak azt tudod, hogy nem akarsz lemondani a fél melledről. Nem akarod azt a nagy sebhelyet a lapos mellkasodon. Hogy a rák döntse el, milyen legyen a tested. Összeszorítod a fogad, egymásnak feszül a két állkapcsod. Szavakkal oldod a görcsöt, aprózod föl a merevséget. Azt kéred, ültessenek be expandert, egy félig üres protézist, rajta szeleppel, amelyet lassanként fognak feltölteni, amíg el nem éri a bal melled méretét. Akkor majd eltávolítják a szelepet, a protézis pedig marad. Még a bimbórekonstrukció is elvégezhető, később, amikor mindez véget ér. Ezt az orvos mondja, vigasztalásképp. A háta mögötti ablak becsukott zsaluin át beszűrődik a halvány novemberi napfény. A kép erősebb a hangnál.
A nap hátralevő részében a zágrábi utcákat rójátok. Boltokba tértek be. Két fekete ruhát vesztek és egy piros csizmát. Anyád veszi meg ezt neked, ő választ mindent, rávesz, hogy próbáld föl, nézd meg magad a tükörben. Csak akkor látod, hogy a szemed zavaros és nedves. Hosszú, esős utcákon gyalogolva juttok el a parókaboltig. Interneten találtátok. Anyád parókát akar neked venni. Hogy készen állj. Hogy készen állj mindenre. Hogy kitöltse mindazokat a lyukakat, ahol beszivároghat a fájdalom. Nem is tudod, mit gondolsz, mit gondolj minderről. Talán egy részed valóban hiszi, hogy szükséged van rá. Hogy ezt így kell. Kellenek ezek a katonás előkészületek. Ez a harckészültség. A sok érkező rossz dolog értelmetlen megelőzése.
Két elárusítónő van a boltban.
Nem érinti meg őket a fájdalmad és anyád eltorzult arca, se a te bánatodtól fátyolos tekintete.
Az összeszorított állkapcsod. A tested merevsége. Parókákat tesznek eléd. A fejedre teszed őket. Önmagad műhajjal tetszelgő különböző változatai cserélődnek a tükörben. Anyád azt szeretné, ha tetszenének neked a parókák. Azt mondja, hogy szép vagy. Hogy jól áll. Hogy hasonlít a saját hajadhoz. Fáj neki, hogy nem választasz, hogy nem folytatod a próbát, hogy nem akarod ezt a napot befoltozni a hamis hajtincsekkel, hogy azt mondod, minden oké lesz. Legyőzötten léptek ki az utcára. Sírsz. Csak ekkor kerít hatalmába valami béke, ahogy lődörögtök a kihalt utcákon, a szürke ég alatt, a bánatod iránt közönyös novemberben.
Hétkor már a klinikán vagytok. Egy órát ültök a váróteremben. Bemész az orvos rendelőjébe. A filctoll ezúttal kék színű. A vonalak a jobb melleden táncolnak, a fekete mellbimbó körül, pedig alatta ott rózsállik az élet. Később ugyanabban a szobában vagy. Az ágynemű ezúttal kék-fehér. Levetkőzöl. Fölveszed a kék köpenyt, belebújsz a kék papucsba, a kék sapkát a fejedre teszed. Ezúttal nem kell válaszolnod a kérdésekre, csak aláírsz egy papírt, amelyre valaki már ráírta a válaszaidat. Ismét fázol. Senki nem dohányzik az ablak előtti teraszon. A műtőben ismét rákötöznek az asztalra. Az altatóorvos bajlódik, nem talál a vastag tűjéhez illő vénát a bal karodon. Ismét éles a fény fölötted. Ismét hideg az asztal alattad. Ismét sírhatnékod van. Úgy tűnik, arra nincs idő. Fölösleges gesztus.
*
Bajlódsz az érintésre vágyó testeddel. Tizenhárom éves vagy. Délután van. Anya dolgozik. Apa alszik a szokásos helyén. Anyó mosogat vagy mos vagy teriget vagy vasal vagy az öcsédet macerálja, hogy tanuljon. Bezárkózol a hálószobába. Meztelenre vetkőzöl. Fölveszed anyád sárga, mély dekoltázzsal szabott ruháját. Nagy rád. Szabadon hagyja csupasz, épp bimbózni kezdő melled. A szádat kirúzsozod. Hagyod szétnyílni a szád. Megállítod a mozdulatot, alsó ajkadba harapsz. Nyakadba akasztasz egy hosszú, zöld gyöngysort. Hűvösen simul a bőrödre. Megmozdítod. Hagyod, hogy beleakadjon az izgatottan ágaskodó mellbimbódba. A szádat vizsgálgatod a tükörben. A szemedet a tükörben. A félig csukott szemhéjadat. A szempillád lassan le-föl mozog. Előrenyomod a mellkasod. Mögötted, a félig leeresztett redőnyön át tejes fény szűrődik be. Kézzel szétkened az arcodon a rúzst. A szád remeg. Szeretnél valamibe beleharapni, valakinek a bőrébe, valakinek a testébe. Harapni, amíg a vér ki nem serken, amíg a tűz benned ki nem alszik. Párnát szorítasz a lábad közé. Gyöngyözik a tarkód. A tested görcsbe rándul. Még mielőtt a csúcsra jutnál, hányinger fog el. Gyorsan leveszel magadról mindent. Kiegyengeted a párnát. Visszateszel mindent a helyére. A ruhát a vállfára. A gyöngysort a dobozkába. A rúzst a neszeszerbe. Eltüntetsz minden nyomot. Kimenekülsz. Hogy ismét gyerek legyél.
*
A jobb melled egy kis, csukott szem.
Külső szélén, ugyanott, ahol kitapintottad a kemény dudort, amely megváltoztatta az életedet, a bőröd alatt, egy szelep van. Gyakran odanyúlsz. Néha, félálomban, azt hiszed, visszatért a csomó. Hogy mindez, ami elmúlt, csak ezután következik. Szoktatod magad ahhoz a gondolathoz, hogy már nem vagy lebomló. Azt mondod, jövőbeli lény vagy. Bionikus lény. Egy szervezet, amely mesterséges alkatrészekkel működik. A test futurizmusa. Az eljövendő idő. A szerves lét határain kívüliség. Már nem teljesen ember. Már nem teljesen nő.
Most kell fölkészíteni a szervezetet. Jobbá tenni, erősebbé, egészségesebbé. Hogy készen várja az ütéseket. A hangod kitartóan ismételgeti: A legrosszabb már elmúlt. Alig másfél hónapon belül elvégzett három műtét után a kemoterápia már semmiség lesz. Megragadsz, magadba szippantasz mindent, amit tanácsolnak. Immunerősítő táplálékkiegészítőket. Daganatot eltüntető növényi készítményeket. A tested hisztérikusan elutasít mindent. Egy gyerek ordít benned. Nem hallgat rád. Nem akar meggyógyulni a szádon beömlesztett, legkülönbözőbb és legundorítóbb ízek folyójától. Elege van. Belőled is és a sebhelyes testedből is. Aztán egy pillanatban, mintha valami megpattanna benned. Hüvelyből is, végbélből is vérzel. Biztos vagy benne, hogy ez a vég. Az utolsó stádium. Kapitulált a test, ki akar folyni önmagából.
Bemész az ügyeletre. Az a fiatal orvos fogad, aki az első műtét után vizsgált. A látogatóba érkező barátnőid túl hangosan mondogatták, hogy milyen jóképű. Úgy tett, mintha nem hallaná. Ti jót nevettetek. Most úgy helyezkedsz, ahogy utasít – a vizsgálóasztalon térdelsz, könyöködre is támaszkodva. Nadrágodat és bugyidat már korábban letoltad. Gumikesztyűbe bújtatott ujját a végbeledbe dugja. Nem érint meg a fájdalom. Csak a szégyen.
Néhány nap múlva megismétlődik ez a vizsgálat. A tested mégse jutott el addig a végső pontig, nem kezdett el fölbomlani belülről. Csak megrepedezett a nyálkahártya a szervezetet ért traumától. Aztán a kemoterápiát megelőző vizsgálatok következnek. Nap nap után. Egy-egy újabb kis halál, gyilkos félelem, amelyet mégis mindig túlélsz. Elkezded szedni a kannabiszolajat, a javasolt adagolásban. Napi háromszor egy apró csöppnyi, egy morzsányi egy fogpiszkáló hegyén. Két hét alatt kell növelni az adagot egy rizsszemnyire. Három napja szeded. Fekszel a heverőn. Nézed a tévét. Nem gondolsz semmire. Minden gondolat, amely megpróbál a közeledbe férkőzni, fárasztóan unalmas. Minden harci kedved elmúlt. Csak egy test vagy. Fáradt test a zöld heverőn, körülötte váltakoznak a napok és az éjszakák. A harmadik éjszakán, bedrogozva és fáradtan, fölkelsz. A fiad arra kér, ne menj sehova. Mami, látod, milyen rosszul vagy, alig tudsz járni, hogy fogsz visszajönni, ha el is mész. Egy mantrát találsz ki magadnak: fuckthisshit, fuckthisshit, fuckthisshit, fuck… Felöltözöl, kisminkeled magad. Kimész a városba. Emberek közé. Beszélgetsz velük. Nem foglalkozol a lassúságod, ok nélküli nevetésed miatt zavart arckifejezésükkel. A te világodban nincs semmi más, mint az elhatározásod, hogy mindent, ami még érkezik, lábon fogod elviselni.
*
Hét lépcső vezet az épület kis előtető alatti bejáratához. Itt játszatok te és a barátnőid. Vagy csak ültök és beszélgettek. Általában akkor is itt vagytok, amikor apád hazaér a munkából. Ahogy a közeletekbe ér, elhallgattok. Lehajtod a fejed, lesütöd a tekinteted. A lépcső szürke, sok fekete és fehér pötty tarkítja. Nem nézel föl, tudod, hogy inogva közeledik, megfogja a korlátot és balra dől, hogy odahajoljon hozzátok. Még nagyobb, súlyosabb lesz a csönd. Amikor melléd ér, lassan a fejedre teszi a kezét, fölborzolja a hajad. Nehéz a keze. Lomha léptekkel tűnik el a mögöttetek sötéten ásító folyosón. Szúrós szeszszag marad utána. És ti addig hallgattok, amíg az el nem párolog. A teste általában csak enyhén inog. Mindig sikerül fél kézzel megtartania magát. Csak egyszer kapaszkodott két kézzel a korlátba, a lépcső két oldalán. Lassabban járt, ide-oda billegett. A jobb nadrágszárából valami barna csöpögött a földre. A nadrágja ülepén nagy barna folt éktelenkedett. Annak a bűzével keveredett a szesz bűze. Nem akartad beismerni magadnak, hogy tudod, minek a bűze. Ekkor a barátnőid is lesütötték a tekintetüket. Elborította őket a te szégyened.
Talán sírnod kéne? Arra gondolni, mi lesz velük, ha te…? Nem érzel semmit. Talán ez az a hely, amely megmarad neked a fájdalom után, a félelem után.
