Szereted a macskákat? Lehetnek világcsavargó kalandorok, titkok tudói vagy álmatag házikedvencek, kétségkívül lenyűgöző teremtmények. Less bele titokzatos világukba: a macskairodalom színe-javát, negyven macskás kalandot kínálunk ebben a pompásan illusztrált kötetben!
És ha még nem vagy macskarajongó? Olvasd el ezt a könyvet, és majd az leszel!
Arany János, Bálint Ágnes, Bella István, Berg Judit, Borsi Bálint, Borsos J. Gyöngyi, Charles Perrault, Csepregi János, Csoóri Sándor, Csukás István, Ecsédi Orsolya, Edward Lear, Gimesi Dóra, Harold Monro, Kertész Erzsi, Lackfi János, Lázár Ervin, Lewis Carroll, Luis Sepulveda, Majoros Nóra, May Szilvia, Mészöly Ágnes, Molnár Krisztina Rita, Móricz Zsigmond, Mosonyi Aliz, Nemes Nagy Ágnes, Rudyard Kipling, Somfai Anna, Szabó Imola Julianna, Szabó Lőrinc, Szabó T. Anna, T. S. Eliot, Tóth Krisztina, Várfalvy Emőke, Varró Dániel, Weöres Sándor, Zalán Tibor
Macskák mesés könyve (szerk. Lovász Andrea) - Szabó Imola Julianna illusztrációival (részlet)
Lackfi János
Macska több példányban
Macska itt és macska ott,
mondd, macsek, te kis mocsok,
hány példányban létezel?
Van belőled kétezer?
Macska itt és macska ott,
előbb még tetőn futott,
most meg, mint egy sokezer
éves szobor, itt hever.
Rigót kerget, lomb zörög,
prüszköl virágok között,
ki-be ugrál ablakon,
fürge, mint egy kanmajom.
Alszik lépcsőn lefele,
legalul lóg a feje,
egy fokkal feljebb hasa,
legfelül a feneke.
Szvingel meredek tetőn,
szétcsap madáretetőn,
egyensúlyoz hanyagon
csibecsontnyi gallyakon.
Alszik bárhol bármiképp:
lavórban vagy fűben épp,
ágról lóg, mint rongybaba,.
ágya illatos kuka.
Villanypóznán felfelé
gyorsabban fut, mint a fény,
szedren, szögesdrótokon
kényes lábbal átoson.
Össze-vissza keveri
alvás közben tagjait,
lába ott és farka itt,
s mindez összetartozik.
Ennivalót kunyerál,
mégis finnyás ugyebár,
dorombol vagy énekel:
egy és mégis több ezer.
Borsos J. Gyöngyi
Hogyan talált magára a macska?
Egyszer régen, az idők kezdetén mendegélt az úton egy valami. Négy kis tipetupa, két kis hegyes gombja, hátul hosszú rúd. Nem volt víg, kicsit elveszetten és határozatlanul eregélt, mint aki nemigen tudja, honnan jött, merre tart. Tekintve, hogy ez a szegény valami egészen friss jövevény volt a világon, és sejtelme sem volt arról, vajon ki és mi ő, ez nem is csoda.
Egyszer csak zajos társaságot látott közelegni, mindenféle fura szerzetekkel. Kicsik és nagyok, tollasok és bundások, cammogók és lopakodók, ugrálók és röpködők, szuszmákolók, csácsogók és kaffogók. Mindőjük közt elöl megyen médula, keze-lába korcsolya, szőr maga, szőr nadrágja, szilágyi bársony szakálla.
‒ Hát te ki vagy? ‒ szólította meg a médula a valamit, ahogy odaérnek.
Mit mondjon erre a szegény valami? Már az is elég kellemetlen, ha az ember nem tudja magáról, ki fia-borja, az még kellemetlenebb, ha ezt be is kell vallani. De bátor valami volt, bevallotta.
‒ Nem tudom ‒ kurrogta bánatosan. ‒ Kérlek, mindenféle fura szerzetek, nem tudjátok véletlenül, hogy mi lehetek?
‒ Hát medve nem vagy, mert az én vagyok ‒ mondta a médula ‒, és te csöppet se hasonlítasz rám.
‒ Nem is mókus, nem is nyúl.
‒ Sündisznónak nem sündisznó.
‒ A legkevésbé sem bagoly.
‒ Béka se, róka se ‒ szuszmákoltak, csácsogtak, kaffogtak a többiek.
‒ Te róka, egészen biztos, hogy ez nem egy másik róka? Vörösnek elég vörös ‒ dörmögte a medve bársonyszakállába.
‒ Nézzenek oda ‒ így a róka ‒, tán csak tudom, hogy néz ki egy magamfajta!
Először is egy töpörtyű hozzám képest, ráadásul csíkos
‒ micsoda összevissza csíkok, cöh! Egészen más a farka is. Nem mondom, a maga módján meglehetősen, khm... farkincaszerű, de azért nem az a szép lompos, mint az enyém. Aztán a pofája se csinosan hosszúkás, hanem kerek, mint a vadalma, és az orra, hát… az meg olyan pöckölni való! Bár a bajsza, meg kell hagyni, határozottan kackiás.
Valóban, állapították meg a mindenféle szerzetek, igaza lehet a rókának, ez a valami másvalami. Nézték tovább, körbejárták, tapogatták, szagolgatták. Cöcögtek.
‒ Nincs neki tolla.
‒ Nincs neki tüskéje.
‒ Nincs neki csőre.
‒ Nincs neki finom, síkos bőre.
Kérdezgették, mit szeret enni, sorolták a sok finomat. Mindenre csak a fejét rázta.
‒ Te, ez nem eszi a répát.
‒ Nem eszi a mézet.
‒ Nem eszi a kukacot.
‒ Nem eszi a fenyőmagot.
‒ Nem eszi a makkot.
‒ Nem eszi a szúnyogot.
A sok fura szerzet összedugta a fejét, sutyuráltak egy ideig.
‒ Hát, pajtás, nem sokra jutottunk. Mindenesetre állat vagy. De hogy miféle, azt nem tudjuk. Sose találkoztunk még senkivel, akinek egyszerre lett volna ilyen rőt, csíkos bundája, villogó szeme, puha mancsa, pöckölni való orra, kackiás bajusza, daliás farkincája. Jobb, ha továbbmész, hátha találsz nálunk okosabbat, aki eligazít. Minden jót, bajuszka! ‒ azzal a társaság elcsörtetett.
Szóval állat vagyok, gondolta a valami, és egy kicsit máris otthonosabban érezte magát a bőrében.
Leült egy tócsa mellé, hogy alaposabban szemügyre vegye a külsejét.
Mi tagadás, igencsak kedvére való volt, amit látott. Elegánsnak találta a rőt, csíkos bundáját, izgalmasnak a villogó szemét, kecsesnek a párnás mancsát, cukinak a pöckölni való orrát, csábítónak a kackiás bajuszát. A daliás farkincájával meg egyenesen nem tudott betelni. Milyen hajlékony és erős és praktikus és kifejező! Igazán kitűnő tartozék, minden bizonnyal ritkaságszámba megy.
Kunkorgatta egy kicsit erre, egy kicsit arra, hadd lássa, milyen kunsztokat tud, gondosan megtisztogatta néhány beleragadt szöszmösztől ‒ vétek lenne elhanyagolni egy ilyen remek holmit ‒, aztán indult, hogy mielőbb végére járjon az ő dolgának.
Ment, mendegélt tovább az ismeretlen állat. Két kis file-mile, négy kis tipi-talpa, hosszú mesterségét mindig igazgatja. Már nem volt olyan elveszett és tétova, mint korábban, de azért a farkincája még mindig kérdőjelet formázott, továbbra is kínozta ugyanis a bizonytalanság, hogy vajon miféle állat lehet ő. Lássuk be, amíg ezt valaki nem tudja magáról, nem lehet felhőtlenül vidám.
Egyszer csak mit lát? Egy emeletes teremtményt. Jön az úton vele szemben illebille, hátán viszi recefice, füle négy, szeme négy, körme pedig huszonnégy.
Ahogy közelebb ért hozzá az emeletes teremtmény, akkor látszott, hogy tulajdonképpen nem is egy, hanem kettő.
Köszönt az alsónak külön, a felsőnek külön. Az alsó udvariasan visszanyihogott, a felső, akinek majdnem olyan tetszetős bajsza volt, mint az övé, azt mondta:
‒ Adjon isten neked is, kiskoma! Mi járatban errefelé?
Az ismeretlen állat előadta az ügyét az alsónak, mert az közelebb esett. Az alsó javasolta, hogy forduljon a felsőhöz, mert ő csak egy ló, de a felső már valami, mert az egy ember.
Hanem az ember is csak tanácstalanul pödörgette majdnem-olyan-tetszetős bajszát a kérdés hallatán.
‒ Hát ez baj. Ez nagy baj. Nem is értem.
Végiggondolt minden szóba jöhető jószágot. Nézegette, körbejárta, simogatta az ismeretlen állatot. Hm, milyen jó selymes bundikája van, gondolta. Hm, milyen finom ez a simogatás, gondolta az ismeretlen állat, és odatörleszkedett az ember kezéhez. Szimpatikus kis fickó, gondolta az ember. Szimpatikus nagy fickó, gondolta az ismeretlen állat, mert most meg a füle tövét vakargatták.
‒ Hijnye! ‒ rikkantott egyszer csak az ember. ‒ Megállj csak, kiskoma! Van neked, ugyebár, farkad?
‒ Van, van, mégpedig nagyszerű ‒ lengette meg az dicsekedve.
‒ Eddig jó. Hát ide süss! Hallottam én egy régi talányt az öreganyámtól, aki még az ő öreganyjától hallotta, aki meg egy ringyes-rongyos, vénséges lapulevélen találta. Így hangzik: „Kifele megy, befele áll, befelé megy, kifele áll, felfele megy, lefele áll, lefele megy, felfele áll. Mi az?” A megfejtés pediglen:
a macska farka!
Az ismeretlen állat kicsit értetlenül nézett: ‒ No és?
‒ No és, no és, kutya legyek, ha nem rólad szól! Csak annyi a dolgunk, hogy kipróbáljuk, illik-e rád ez a rigmus. Mert ha igen... No, lássuk hamar! ‒ tüsténkedett az ember.
‒ Lássuk ‒ mondta az ismeretlen állat is, és kipróbálták.
És tényleg! Éppen úgy történt minden, ahogy az meg volt írva. Akármerre is ment, a farka mindig éppen az ellenkező irányba mutatott. Semmi kétség, a farka tanúsága szerint az ismeretlen állat egy macska volt. A világ legeslegelső macskája. Mégpedig ‒ ha hinni lehet a legendának, amit azóta nyávognak egymásnak a macskanemzedékek ‒ egy kandúr.
Módfelett örült a macska, hogy ezentúl nem egy ismeretlen állat, aki azt se tudja, honnan jött, merre tart. Illően köszönetet mondott az embernek, kellemesen eldiskuráltak még egy ideig a világ dolgairól, végül kölcsönös nagyrabecsülésükről biztosították egymást, és elbúcsúztak.
Az ember ugyan váltig hívta magához lakni, lenne koszt, kvártély, cirógatás, jó társaság, cserébe csak az orcátlan egérnépet kéne pusztítani.
‒ Még meggondolom ‒ felelte a macska, mert csábította is a dolog, meg nem is ‒, ha arra járok, mindenképpen benézek.
Ezzel váltak el, s indult ki-ki a maga útjára.
Ment tehát tovább a veres cirmos kandúr, hogy elkezdje a macskák titokzatos, kényelmes életét. De hogy ment? Nyoma sem volt már a régi tétovaságnak és bizonytalanságnak! Takarosan kimosakodva, ragyogó bundával, pendülő bajusszal vonult. Peckesen lépegetett, mellét büszkén kidüllesztette, orrát az égnek emelte, egy merő kurjantás volt az egész állat, ahogy így masírozott. Magasba tartott farka mint egy felkiáltójel a végén: íme, itt jövök én, a Macska! Menetelés közben egy kis nótát dudorászott, amit új komájától, az embertől tanult, valahogy így:
A macskának négy a lába,
ötödik a farkincája
dejjrede-redde, dejjrede-redde,
dejjrede-reddere, derejj-dedde.
