A világ legdühösebb embere, egy gyilkos tévéműsor – és egy tökéletesen rögzített törölköző. Stephen King A menekülő ember című, 1982-ben megjelent könyve egy disztópikus 2025-ben játszódik, ahol Amerika éles társadalmi megosztottságban él. Hősünk egyetlen esélye a boldogulásra egy tévéműsor, ahol az élete a tét. A pörgős mozi, ha nem is tudja megugrani az 1987-es, Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült első feldolgozás (ez a Netflixen elérhető) ikonikus státuszát, azért biztosít 2 óra 13 percnyi akciót – és alkalmanként némi társadalmi önreflexiót.
Kenyér nincs, csak cirkusz
Főhősünk, Ben Richards (Glen Powell) korábbi lázadó viselkedése miatt nem kap munkát, így képtelen eltartani feleségét és súlyos beteg kislányát. Utolsó lehetőségként jelentkezik a meggazdagodást kínáló tévéműsorok egyikébe. A történet egy technikailag nagyon fejlett, de társadalmilag megosztott Amerikában játszódik. A szegények alapvető ellátások és remény nélkül tengődnek a nyomornegyedekben, míg a gazdagok elkerített városokban élik tiszta és rendezett életüket.
A médiától a rendőrségen és a kormányon át minden egyetlen kézben fut össze: a Hálózat ural mindent.
A lakosságot kínzásokkal teli valóságshow-kkal, illetve a Kardashianokhoz hasonló műsorokkal tartják nyugton. A menekülő ember a legbrutálisabb a gameshow-k közül: a játékos 12 óra előnnyel menekül és bujkál 30 napig, miközben az egész ország őt keresi. Minden szabadon töltött óra vagy kiiktatott üldöző pénzjutalmat jelent, amit a csuklójukra rögzített okosóra számol. A fődíj 1 milliárd új dollár. A hajszát egy ötfős csapat, a Vadászok vezetik, élükön egy, a fején látszólag alsógatyát viselő katonával és egy Draco Malfoy-hasonmással.
Őket kis lebegő drónkamerák kísérik (amik úgy néznek ki, mint a Nehéz napok a Föld nevű bolygón című sorozat kis űrlénye). Rajtuk kívül azonban az ország teljes lakossága is részt vesz az üldözésben, amit egyfelől óriási bejelentési és vérdíjakkal ösztönöznek, másrészt pedig azzal, hogy a játékosokat ingyenélőknek állítják be, akik megvetik a becsületes munkát, és így próbálnak könnyű pénzhez jutni.
A Vadászok – A menekülő ember (Forrás: Paramount Pictures)
A műsor gondosan adagolt keveréke a valóságnak és a manipulációnak. A közönség hergelésére a játékosok háttérsztoriját és a napi bejelentkező videóikat úgy manipulálják, ahogy nekik tetszik, az erőszak azonban valódi. Ha elkapják, kivégzik őket, de ezt bármelyik civil is megteheti. A mindezek mögött álló hatalom arcot is kap a producer, Dan Killian (Josh Brolin) képében, aki a háttérből irányítja az üldözést, a játékosokat és végső soron a nézőket is.
A világ legdühösebb embere
Főhősünk legkiemelkedőbb tulajdonsága – a meneküléshez szükséges fizikum mellett – , hogy hihetetlenül dühös. Bárkinek beveri a képét, aki beszól neki, vagy aki a társadalmi igazságtalanságokra kihegyezett érzékenységét sérti. Sajnos Glen Powell ebben a filmben sem győzött meg arról, hogy ideális főszereplő-alapanyag.
Tisztességesen végigtolja a mozit, de nem emlékezetesen.
Hasonlóan Edgar Wright rendezőhöz, akinek egyébként olyan ikonikus alkotásokat köszönhetünk, mint a Haláli hullák hajnala vagy a Baby Driver. Az akciójeleneteket pöpecül megoldja, és a Scott Pilgrimből ismert humor is meg-megcsillan, az összkép azonban inkább idézi – különösen a film elején – a Trópusi vihar című szatíra legszebb perceit.
Ben Richards (Glen Powell) – A menekülő ember – (Forrás: Paramount Pictures)
Ben már első megjelenésekor hihetetlenül dühös és férfias: arról beszél, hogy mindent megtenne a családjáért, miközben munkáért könyörög, karjában egy színesbőrű kisgyerekkel. Egy későbbi jelenetben mindössze egy dereka köré tekert aprócska törölközőben menekül a Vadászok elől egy épület oldalán függeszkedve. A mindent mindig gondosan takaró frottír csak akkor kerül le, amikor Bennek szüksége van rá egy ablak betöréséhez...
A játék kezdetéig elvezető (sajnos kissé túl hosszú) rész ilyen „fullban tolt” momentumokkal van tele, de utána beindul a dolog.
A rendező nyilvánvalóan ott érzi magát elemében, ahol humort vihet a sztoriba: így lesz a mozi egyik csúcspontja a bunkerépítő fazon házában játszódó rész Micheal Cera alakításával.
Michael Cera – A menekülő ember – (Forrás: Paramount Pictures)
Wright ráadásul teleszórta a filmet elődei előtt tisztelegő easter eggekkel. Például a történet világában használt pénzen Arnold Schwarzenegger arcképe látható, Michael Cera karaktere pedig Maine-ben él (akárcsak Stephen King) egy Derry nevű városban (ez az AZ című King-regény helyszíne).
Menetelésből futás
Stephen King Richard Bachman álnéven publikált munkái közül idén már a második adaptáció érkezik. A menekülő ember nagyon hasonló témát pedzeget, mint A hosszú menetelés – csak más tempóban. Szó szerint. A hosszú menetelés gazdasági válságban sínylődő államában a katonai hatalom attól remél fellendülést, hogy 100 tinédzsert gyalogoltat a végkimerülésig, amíg mindössze egy marad, akinek aztán teljesítik a kívánságát, és gazdag is lesz.
Az ország lakossága pedig a tévében élőben követi, hogyan hullanak ki egymás után a kamaszok, akik nem tudják tartani a kívánt tempót.
Ahogy a filmről szóló kritikánkban is írtuk, „a rendezője Francis Lawrence, akinek a nevéhez többek között Az éhezők viadala-filmek is kötődnek, helyesen felismerte, hogy ma már teljesen más a disztópia, mint akár 10 évvel ezelőtt volt. A hosszú menetelés egy feszült, váratlan fordulatokkal teli feldolgozás lett, ami szinte olyan már, mint egy kamaradráma – lassan kibomló, de annál komplexebb karakterekből rakja össze a világát.”
Ennek a komótos tempónak tökéletes ellentéte A menekülő ember pörgős, akciódús második fele, ahol a készítők rendesen megdolgoztatták a pirotechnikusokat és a vágókat, így egy sokkal gyorsabb és szórakoztatóbb mozit raktak össze. A magja azonban mindkettőnek egy alapvetően alulról jövő kezdeményezésből kinövő, a rothadó államot felforgató lázadás. Ennek az alapja pedig az összefogás, az emberi kapcsolatok.
2025 – áthallásokkal
A menekülő ember brutális képet fest egy olyan társadalomról, ahol a jólétben élők azt hiszik, nem a körülmények, hanem saját képességeik miatt vannak ott, ahol. Ez a modern szociáldarwinista nézet fájdalmasan ismerős a saját világunk zseni- és sikerkultuszából, ahol minden azt sulykolja, hogy a szupergazdagok (Elon Musk, Jeff Bezos, Trump) tehetségük, zsenialitásuk miatt keresnek ennyit.
Ennek a másik oldalaként pedig a szegények nem dolgoznak eleget, ezért nem jutnak előbbre.
Az igazságos világba vetett hitünk olyan erős, hogy még akkor sem vagyunk hajlandóak elvetni ezt a mítoszt, ha kutatások bizonyítják, hogy a legszegényebbek akár 2-3 állásban is próbálnak boldogulni egy bizonytalan gazdasági környezetben, infláció és lakhatási válság közepette.
Fotók: Paramount Pictures
