Kilenc novella, kilenc női sors: házasságról, családról, elszalasztott esélyekről, megalkuvásról és sorsfordító döntésekről. Dora Čechova a Margó Könyvek sorozatban megjelent novelláskötete hétköznapi nőkről szól, akik néha a véletlen szerencsének köszönhetően, máskor saját elhatározásukból kerülnek közelebb a boldogsághoz - vagy mégsem. A hozzájuk tartozó férfiaktól olykor váratlan nagylelkűségüket, máskor közönséges durvaságot kapnak. A kötethez Kemény Zsófi írt utószót, most ezt mutatjuk meg!
A könyv apropóján podcastot is készítettünk: a Szentesi Évával készült beszélgetésünket itt hallgathatod meg.
Kemény Zsófi: Házasságon innen, házasságon túl
Dora Čechova cseh írónak ez a második könyve magyarul. Az elsőn, a Nem akartam Lenin lenni című novellásköteten többjelentésű játékként Csehovaként van írva a neve. Merthogy Dora Čechova félig orosz, félig cseh származású. De mivel azoknak a novelláknak a hősei alapjáraton oroszok, a magyar kiadó (a Noran Libro, az „Európa női szemmel” című sorozatában, 2017-ben) úgy döntött, hogy úgy tesz, mintha egy cirillbetűs nevet írna át magyarra, szépen, szabályosan. Semmi Tchaikovsky vagy Dostoevsky vagy Chekhov. Simán csak Csehova. Ez a novelláskötet azonban nem az orosz lélekről szól, mint az első. Hanem a csehről.
Kevés helyen éreztem magam annyira otthon, mint Csehországban. Prágában, Brnóban vagy Ostravában. A kulcs nyilván a hasonló múltban és az ironikus nyelviségben van. Ha tehát általában egy ilyen címet olvasnék, nem feltétlenül az jutna eszembe, hogy semmiképpen sem olyan nőkről fogok olvasni, akiknek férfi kell. Sokkal inkább számítanék rá, hogy lesznek itt akár olyan nők is, akiknek nem férfi kell. De ha egy cseh címet olvasok, egyből tudom, hogy a helyzet bonyolultabb és egyszerűbb egyszerre. És tényleg, Dora Čechova könyvében emberek vannak, nem férfiak és nők, emberek, akik néha még akár úgy is tűnhetnek egy pillanatra, mintha nem utasítanának vissza egy jó kis férfit, de aztán mégiscsak oda keveredünk, hogy férfival vagy nélküle, de az élet bizony ilyen is, meg olyan is.
Egy dolog talán mégis közös a novellák szereplőiben: hogy szerelmesek, vagy szerelmesek voltak, vagy éppen nem szerelmesek, de bárcsak azok lennének.
Mert hát gyakran elkövetik azt a szokásos hibát, hogy feltételezik: a házasságnak köze van a szerelemhez. Ezek a novellák nem töredékek, nem finom rezdülésekből szőtt sűrű szövetek, nem csonka abszurdok, hanem rendes történetek. Van elejük, közepük, végük. Elannyira, hogy az időtlenség, amiben játszódnak, néha átveszi az uralmat a cselekmény fölött is. A máról szólnak, de egy olyan tájban, ami nincs a térképen, és egy olyan nyelven, ami nem a ma nyelve, de nem is a tegnapé.
A novellák tétjét az adja, hogy a meghozott döntés életre szól. De milyen minőségű életre? Több történetben is előfordul, hogy a házasságot nem azzal kötik, akivel kéne. Ilyenkor az embernek felszalad a szemöldöke, és arra gondol, hogy na, ő biztosan nem követné el ezt a végzetes hibát.
Amikor ezt az utószót elkezdtem írni, még nem voltam házas, amikor befejezem, már az vagyok.
A két állapot között az átjáró egy hatalmas buli, és mi lehet nagyobb buli annál, mint hogy az ember lemond arról, hogy kétségei legyenek? A kétségek az esküvő előtt vannak, utána nincsenek, és majd – a könyv tanúsága szerint is – visszatérnek egy olyan ponton, amikor a legkevésbé ideális, hogy minden erejükkel megtámadjanak minket. Amikor visszanézünk. A visszanézés nosztalgiája csöpög a novellákból, és a nosztalgia néha jobban kínoz, mint maguk az elszenvedett fájdalmak vagy boldogságok.
A cím alapján azt hinnénk, hogy nők a főszereplők, de a főszereplők nem feltétlenül nők.
A tapasztalatom szerint az apukasorsok ritkábban kapnak reflektorfényt, mint megérdemelnék, itt viszont vastagon meg vagyunk velük kenve. Rossz apákról sokat hallunk, de jó apákról, szerető apákról, apákról, akik pusztán önnön balfaszságuk miatt rontják el, de nem gonoszságból vagy nemtörődömségből, keveset. Vladimírnak Down-szindrómás kislánya születik, de a felesége azt mondja neki, hogy egyáltalán nem született kislánya. Vladimírnak egyedül kell kinyomoznia, hogy mégis van kislány, el kell fogadnia, hogy a felesége nem vesz tudomást a kislány létezéséről, utólag kivágva a terhesség hónapjait is az idővonalból, és egyedül kell feldolgoznia a helyzetet, miközben titokban látogatja a kislányt annak rövid, intézeti díszletek közé rendezett életében. A tragédia az elvileg közös terhek magányos cipelése. Mi van, ha a másik fizetés nélkül kicsekkol a közös hotelszobából? És ha ez nem lenne elég, Čechova még megfejeli a történteket azzal a tanulsággal is, hogy a féldöntés talán még nagyobb hiba, mint a rossz döntés: Vladimír, bár látogatja a kislányt, kevésszer, titokban és álnéven, a kislány közvetetten az ő hibájából hal meg még tinédzserként. Ragaszkodni tehát egy önző döntéshez kevésbé káros, mint behódolni, de mégse, szeretni is, meg mégse, cselekedni is, meg mégse, dönteni vagy mégse?
Bohumil és Jaša történetében a házasság igazából csak egy mesés megismerkedéstörténeti pillanat kiterjesztése egy élethosszra. Minden további pillanat már tocsog az unalomban. Két duzzadt pár lábfej egy nagy lavór langyos vízben. És ez jó így, ezzel semmi baj nincs, úgy is mondhatnánk, hogy a két elhízott kispolgár egyenletesen szuszogó, nyugalmas, békés házasságáról irigykedve olvasok. Csakhogy egyszer felborul a lavór. Megint kiderül, hogy serdülőkorban nagyjából eldőlnek a dolgok, az identitás és a személyiség kifejlődik, a sorsdöntő traumák általános változatai megtörténnek, és az ebben a korban elszenvedett bullying olyan menthetetlen károkat okoz a lélekben, hogy tragédiák sorát indítja el, ha egyszer utánunk nyúl, hogy a lábfejekkel együtt kemény betonra loccsintsa ki a lábvizet. Ha egyszer lehetőséget kapunk visszavágni a sérelmekért, a bosszúnak még csak nem is kell direktnek lennie, mégis szét fog zúzni mindent.
A kötetben a bosszúházasság is egy fogalom.
Érdekes dolog a magyarokat leíró sztereotípiákat olvasni, és a könyvben nem is egy ilyen van: „Ő pedig nemet mondott a vad, zabolátlan magyarnak, mert hitte, hogy a fiú szerelme van annyira erős, hogy meghunyászkodik a kedvéért, és vele marad az országban, ahova született. Csakhogy tévedett. Zoltán ereiben vad magyar vér zúgott, úgyhogy az elutasítás hallatán felüvöltött, mint egy sebzett állat, bedobálta a holmiját két bőröndbe, és eltűnt. Irena koleszos barátnője hozta a hírt, hogy egy diáktársuk látta felszállni egy Budapest felé tartó vonatra.” Vad, vad, vad. Mintha Ady-versekből tájékozódna a magyarokról az író. Egyébként örülök neki, szeretem magam a vágy titokzatos tárgyának érezni, vadnak, szabadnak, zabolátlannak. Ettől függetlenül furcsa ez a szerep. Az elrontott döntés, a nő, aki magyar karba vágyik vissza, Magyarországra gondol egy életen át.
Nemigen tudnék olyan kurrens, kétezer-húszas éveket érintő témát mondani, amire Čechova ne gondolt volna a novellák összeválogatásakor. Egy kis ez, egy kis az.
Ez a mindenre kiterjedő programszerűség akár idegesítő is lehetne, de az első bosszankodás után szöget üt a fejünkbe: mi a túróról írjunk, ha nem ezekről?
A transz nő ragaszkodása a műtét előtt elvett feleségéhez, a szerelem átívelése, a babonás vendégmunkás önbeteljesítő jóslatként működő családi átka, a gyerekek, akik nem foganhatnak meg, de ha tudnának beszélni, lenne mit mesélniük, az elvágyódás, a visszavágyódás, a nyugatra költözött gyerekek, a nyugatra költözött felnőttek mind-mind olyan fontos, élő és magukat elhallgattatni nem hagyó témák, szereplők és fordulatok, amikre a vad, zabolátlan, üvöltő, sebzett magyar lelkem vágyik.
A tanulság tulajdonképpen tehát az, hogy az életet soha nem késő elrontani. Viszont vannak szép pillanatok is, amikért érdemes… Hogy mit érdemes, azt nem tudom, még az út elején vagyok, bizonyos szempontból legalábbis, de állok elébe a megpróbáltatásoknak, mint Čechova szereplői.
Nyitókép forrása: Kováts Zsófi
