Korunk nagy spanyol filmrendezője, Pedro Almodóvar interjút adott a Guardiennnek első novelláskötete apropóján – ami magyarul is megjelent Az utolsó álom címmel.
Egy levél története
Pedro Almodóvar tízéves kora óta ír történeteket, azon az Olivetti írógépen kezdte, amit az anyjától kapott ajándékba. Az egyik legfontosabb leckét is az anyjától tanulta a fikció fontosságáról.
A család nemrég költözött délre La Manchából, és Francisca Caballero azzal kereste a kenyerét, hogy analfabéta szomszédainak felolvasott és leveleket írt. A kis Almodóvar viszont rájött, hogy az anyja gyakran olyan mondatokat is „felolvas” a levelekből, amik nem voltak bennük. Például, hogy az egyik levél írója a nagymamája egészsége felől érdeklődik. Amikor Almodóvar rákérdezett az anyjánál, hogy miért talál ki ilyeneket, azt válaszolta:
“Láttad a nagymama arcát, miközben hallgatta? Olyan boldoggá tette!”
Memoár helyett novellák
A Mindent anyámról és a Volver rendezője nagy utat tett meg az agyagpadlós családi otthonból a filmipar csúcsáig. Ahogy a filmjei is reflektálnak a saját életére, a novellák is erőteljesen táplálkoznak az önéletrajzi forrásokból. Ez nem véletlen, a 74 éves rendezőnek ugyanis
nem volt türelme memoárt írni,
helyette úgy döntött, hogy sajátos túravezetést ajánl olvasóinak az emlékei és a képzelete birodalmába. A novellák között van olyan, amit nagykamaszként vagy a húszas évei elején írt, olyan, amit frissen Madridba költözve, és olyan is, ami csak pár éve született.
„Végigvonul bennünk egy életrajzi szál, még akkor is, ha némelyikük tiszta fikció. Ez egyfajta visszatekintés, amit érdekesnek találtam, mert mindegyik történetben magamra ismertem (...) Igen, a dolgok változnak, az idő múlik, a biológia változik – ez ellen nem lehet mit tenni –, de most pontosan ugyanaz az ember vagyok, mint amikor negyvenegynéhány évvel ezelőtt Madridba jöttem.”
A cikkből az is kiderül, hogy Almodóvar eredetileg író szeretett volna lenni, sőt, az első forgatókönyveit még titokban írta, miközben a madridi Telefónicánál dolgozott. „Kezdettől fogva írni akartam, és arra gondoltam, hogy az irodalomnak szentelem magam, de 18-19 éves koromtól kezdve – amikor már vettem egy Super 8-as kamerát – azonnal képekre váltottam az irodalmi ötleteimet. Azt is felfedeztem, hogy jobban mesélek képekkel, mint szavakkal.
Gyakran elkezdtem írni egy történetet, és a végén forgatókönyv lett belőle.”
Egy nagy szerző nem ír automatikusan jó forgatókönyvet
Madridba érkezése után rájött, mekkora a különbség egy novella vagy regény és egy forgatókönyv megírása között. Az utóbbinak általában nincs nagy irodalmi értéke, „mert az utasításokat, amelyeket a színészeknek, vagy egy szereplőnek, vagy az operatőrnek a világítással kapcsolatban, vagy a ruhatárosnőnek adsz, egy regényben stílusosan mesélnéd el. Ez itt nincs meg. Csak annyit mondasz: »Most jöttél be a szobába az ajtón, és leültél velem szemben. Elkezdünk beszélgetni.« Egy regényben ez szinte maga a történet, mert
a gondolatok az ajtó és a szék között születnek.
Lehetne az, amit rólam gondolsz, vagy amit én gondolok rólad. Számomra egy regény sokkal teljesebb történet, mint egy forgatókönyv”.
Bár Almodóvar úgy véli, hogy regényt írni nehezebb, az, hogy valaki nagyszerű regényíró, nem garancia a forgatókönyvírói sikerre. „Erre rengeteg példa van, az egyik Cormac McCarthy, akit nagyon szeretek. Az ember azt gondolná – vagy legalábbis én azt gondolom –, hogy ez a fickó jó filmforgatókönyvet írna, mert nagyon jó a dialógusokban, és a regényei a párbeszédekre épülnek. De írt egy forgatókönyvet, amiből Ridley Scott megrendezte A jogász című filmet, Penélope [Cruz] és Brad Pitt játszott benne. Nagyon gyenge volt, nem működött. Ez két különböző szakma.”
(Guardian)
Nyitókép: Pedro J Pacheco/Wikimedia Commons
