Az utas főhőse Bobby Western, aki mentőbúvárként dolgozik a Mexikói-öbölben, és egy napon egy tengerbe zuhant chartergép roncsait találja meg – az addigra már halott utasok közül egynek a titokzatos táskájával együtt nyoma vész, a férfit pedig, mivel feltételezik, hogy tud valamiről, ismeretlen kormányzati szervek veszik üldözőbe. Innen akár még krimi is épülhetne a négyszáznegyven oldalon át húzódó történetből, de nem a nyomozás lesz a lényeges, hanem a menekülés. Idővel rájövünk arra is, hogy a címben megjelenített utas sem a gép roncsából eltűnt ismeretlen (ez a szál teljesen elhalványul, majd el is tűnik az események előrehaladtával), sokkal inkább Bobby, aki ugyanolyan utas a Földön, mint a többi milliárd meg milliárd, aki jár vagy valaha járt itt, és aki valami elől menekül. És senki sem kivétel, mindenki menekül, mintha épp ez lenne az emberi létezés legalapvetőbb módja. A főhős sem csak a hatóságok elől bujkál, hanem a saját emlékei elől is. Többek között apja nyomasztó örökségét igyekszik maga mögött hagyni, ő volt ugyanis a Manhattan-terv egyik fizikusa (így a most olyan nagy visszhangot kapott Oppenheimer is beúszik a képbe), aki részt vett az atombomba feltalálásában, és az ezzel kapcsolatos lelkifurdalását egész életében nem tudta csillapítani, s talán még leszármazottainak is továbbadta. A másik emlék, ami Bobbyt fojtogatja, nem más, mint húga tíz évvel korábbi öngyilkossága, és a bűntudat, hogy nem volt képes megakadályozni. A történet azonban még ennél is tragikusabb, mert már az első oldalakon kiderül, a testvéri kötődésen túl milyen érzelmek fűzték a lányhoz:
Szerelmes a húgába, aki meghalt.
– fogalmazza meg a főhősről sommásan az egyik szereplő.
Bobby az emlékeivel viaskodik, és mentőbúvárként nemcsak folyók és tengerek sötét, kiismerhetetlen medrébe merül alá, hanem bensője még sötétebb mélyére, ahol elvesznek a kontúrok és fekete masszává olvad össze minden. A fájdalmat, a magányt és a kívülállást drámai magaslatokba emelő, mindenre elszánt hős ismerős lehet McCarthy korábbi szövegeiből, és Bobby Western is efféle méltóságteljes, szenvedő figura, aki lemondott mindenről, és nem fél semmitől, mert pontosan tudja, a létező legrosszabb már megtörtént vele. Magányos útján azért felbukkannak barátok, ismerősök is, akikkel rendszeresen találkozik és beszélgetéseket folytat. Ezek az alakok is egytől egyig fura szerzetek, van köztük Vietnámot megjárt veterán, aki nem képes túljutni az emlékein, anyja által kitagadott transznemű, egy világvégi viskóba menekülő alkoholista és dörzsölt magánnyomozó is. Más-más státuszú és különböző hátterű alakok, de közös bennük a fájdalom, az, hogy más okból ugyan, de mindannyian ismerik az emberi lélek és a világ alapvető, McCarthy által folyamatosan érzékeltetett sötétjét és mélységeit. A főhős gondolatai és az ő alakja köré lazán kapcsolódó különc alakokkal folytatott párbeszédek mellett az íróra olyannyira jellemző (táj)leírások uralják még a szöveget. A tájak egyszerre mutatják a világ szépségét és azt az állandó pusztulást, mely ugyanennek a világnak a része, s melyről az amerikai író és az általa életre hívott hősök nem feledkeznek meg egy pillanatra sem:
(…) a nap utolsó vörös sugarai fellángoltak a nyugati égen, és a dagályból maradt pocsolyák kiömlött vérnek tűntek.
Megállt, hogy visszanézzen csupasz lábnyomaira. Egymás után megteltek vízzel. A zátonyok mintha lassan mozogtak volna az utolsó órákban, a nap kései színei elenyésztek, aztán súlyosan és hirtelen szállt le a sötétség, akár egy kihunyt kohóra.”
Bobby élettörténete, menekülése egy folyamatos lejtmenet, amiből nincs visszaút. A bujdosás teljesen magányossá teszi, és egy idő után már semmi mást nem csinál, csak figyel és vár, számba veszi maga körül a világot (és a múltat) és várja, hogy az egésznek vége legyen. A halott testvére képével induló regény pedig azzal zárul, hogy a főhős az emlékeiben egyre inkább elmosódó húgára gondol: „Tudta, hogy halála napján látni fogja a lány arcát, és remélhette, hogy elviszi magával azt a szépséget a sötétségbe ő, az utolsó pogány a földön, és halkan, ismeretlen nyelven énekelt a szalmazsákján.” Ekkor már tudja, hogy sem a szépség, sem a szerelem nem képes megmenteni az embert, nem tud világot gyújtani abban az állandó félhomályban, mely olyan, mint a tenger mélye, s melyet életnek nevezünk.
A Stella Maris jóval rövidebb, mindössze kétszáz oldalnyi terjedelmű szövege hat héttel Az utas megjelenése után, mintegy kísérőkötetként tavaly decemberben került piacra Amerikában és több szempontból is különleges mérföldkő Cormac McCarthy lenyűgöző pályáján. Nemcsak azért, mert azóta már tudjuk, hogy az amerikai szerző utolsó regénye, hanem azért is, mert egy jól kidolgozott női karaktert állít a középpontba. „Ötven éve terveztem, hogy egy nőről írok” – mondta 2009-ben a Wall Street Journalnak az író. „Soha nem leszek elég kompetens hozzá, de egyszer meg kell próbálni.” És az életmű zárásaként meg is teszi, és nőalakjával ‒ ahogy legtöbb férfikarakterével ‒ is nagyon különleges főhőst teremt. Alicia Western húszéves lány, aki egy halom pénzzel, önként jelentkezik be egy wisconsini privát pszichiátriára, miután bátyja Európában kómába esett, ő pedig még nem tudhatja, hogy egyszer majd fel fog épülni (akik Az utast olvasták, persze már tudják, hiszen az éppen ennek a bátynak a későbbi történetét meséli el). A fiatal nő nemcsak gyönyörű és gazdag, hanem rendkívül tehetséges is, matematikai zseninek számít, mégsem tud mit kezdeni az életével, egyrészt, mert skizofréniás tüneteket mutat, másrészt pedig mert gyermekkora óta szerelmes a bátyjába, és ez akkora bűn, mellyel lehetetlen együtt élni.
A testvérszerelem a görög tragédiák hősei közé emeli a lányt,
aki ráadásul hatalmas elme, a toposzelméletet kutató matematikus, akit a legnagyobb tudósok is komolyan vesznek.
A zsenialitás és az őrület összemosódása jelenik meg a karakterében, mely rendkívül sok patológiás vonást mutat: Alicia ugyanis egyszerre szinesztéziás, skizofrén, anorexiás, nihilista, szuicid hajlamú. Szerelmes a testvérébe, lenyűgözően hegedül és képes visszafelé olvasni. Mindez mintha túl sok lenne számára, és amikor úgy érzi, elveszíti bátyját, valamint a matematikából is végleg kiábrándul, már semmi mást nem akar, csak meghalni. Ez sikerül is neki, de ez csak Az utas nyitóképében válik egyértelművé, ahol a legelső oldalon a lány fagyott holttestét jeleníti meg a narrátor: „Éjszaka szállingózott a hó, a lány fagyott haja aranyszínű volt és kristályos, szeme pedig jéghideg és kemény, mint a kő. Egyik sárga bakancs leesett és a hóban állt alatta. Kabátja halma hóval borítva hevert a földön, ahová dobta, csak egy fehér ruhát viselt és lehajtott fejjel lógott a csupasz, szürke téli fatörzsek közt, kezét kissé kifelé fordítva, mint bizonyos ökumenikus szobrok, amelyek tartásukkal azt kérik, hogy vegyék figyelembe történetüket.”
A kérés meghallgatásra talál, hiszen ez, az önmagában is teljes értékű regény ennek a furcsa lánynak a története, mely elég különleges, és McCarthy pályáján szokatlan módon íródik: kizárólag dialógusokból építkezik, melyekhez egyáltalán nem tartozik elbeszélői narratíva. A párbeszédek a lány és pszichiátere, dr. Cohen között zajló beszélgetések, heti rendszerességű találkozásaik lenyomatai. A szöveg összesen hét terápiás ülést rögzít, az ott elhangzottakon kívül semmi mást nem oszt meg az olvasóval. Ezekből a beszélgetésekből áll össze a lány élettörténete, töredékeket ismerhetünk meg a gyerekkoráról, szüleiről, bátyjához fűződő viszonyáról és elsősorban arról, mit gondol a világról, matematikáról, fizikáról és filozófiáról. A hétköznapi olvasó (aki nem filozófus, fizikus vagy matematikus) sokszor elveszítheti a fonalat,
lehetetlen ugyanis lépést tartani a hős ismeretanyagával.
Neumann, Kant, Quine, Teller, Gödel, Cantor, Gauss, Poincaré, Turing, Laplace, Minkowski, Oppenheimer, Hilbert, Wittgenstein, Platón, Husserl, Berkeley és még sokan mások is előkerülnek a fejtegetésekben, melyekben a matematika, a kvantumfizika mibenlétéről beszél, a világ létezésének lehetőségeiről értekezik, legtöbbször esszéisztikus monológok formájában. Viszonylag ismert tény, hogy McCarthy a 2000-es évek elején idejének nagy részét a Santa Fe Intézetben töltötte rezidens művészként, és itt nagyon sokat beszélt az intézmény kutatóival, megismerte eredményeiket, elméleteiket, átnézte, olvasta szövegeiket. Azt is elmondta, hogy ezeket a tudósokat sokkal érdekesebb alakoknak találta az íróknál, és ez a hatás, felélénkülő tudományos érdeklődése szivároghatott át a Stella Marisba is.
A rengeteg tudományos betét mellett nagyon fontos, hogy egy szürreálisnak ható, mégis, a valóság részeként kezelt szál is megbújik a dialógusokban, méghozzá azokban a passzusokban, melyekben a paranoid skizofréniával diagnosztizált hős vizuális és akusztikus hallucinációiról mesél. A pszichiáter szerint kivételes jelenség, hogy valaki ennyire gyakran hallucináljon, a lány azonban mindennapi társának, valósága részének tekinti a látomásaiban megjelenő fura kis törpét, akit ő csak Kontergán Kölyöknek nevez. A törpe ugyanis végtaghiányos, kezei helyén uszonyszerű kinövésekkel, mintha egy David Lynch-filmből lépett volna elő. A sötétség ebben a regényben is tanyát ver, a szépség, a zsenialitás pusztulása révén, hiszen látható, hogy a lány sorsa megállíthatatlanul halad az öngyilkosság felé. A fájdalom, a magány, a félelem ott munkál ezekben a szikrázóan okos mondatokban is, ahogyan egy ponton a lány meg is fogalmazza, miért:
Mert tudtam, amit a bátyám nem. Hogy van egy rosszul lefojtott borzalom a világ felszíne alatt, és mindig is ott volt.
