Keresztury Tibor új regénye letaglózó önéletrajzi visszatekintés. A testi-lelki megpróbáltatásokon és a különböző kórtermeken keresztül jutunk el a születés pillanatáig és a gyerekkor moccanatlan, valamint az ifjúkor mozgalmas időszakán át a keserű jelenig. A fejezetekben az elbeszélő kíméletlen őszinteséggel vall függőségeiről, betegségeiről, gyógyulásairól és mostani állapotáról. Közben - mint szellemek vagy kísértetek - meglátogatják őt a valós személyekből, rokonokból összegyúrt, egykoron megalkotott figurái, majd a végén maga indul el Szindbádként, hogy találkozzon velük.
A Kereszturyra jellemző erős atmoszférateremtés és önirónia, valamint a groteszk véres valósága itt erősebb, mint valaha. Ahogy írja: "Én a halállal elvileg tegező viszonyban vagyok: hogy mást ne mondjak, a szülészetről a pathológiára vittek haza az ideihez képest felhőtlenül boldog hatvankettes békeévben a szüleim, ki sem kellett lépniük a debreceni klinika kapuján."
Keresztury Tibor: Hűlt helyem (részlet)
Jól kinézünk. Megint a témánál vagyunk ezen a véget érni nem akaró, infernális éjjelen. De ne rémüldözz: nyugi. Minden jel szerint ebben a fejezetben végre megvalósul vágyaidnak netovábbja. A pszichiátria. Gratulálok – fordult önmagához hősünk: nagy siker. Méretes ambíció. Perspektivikus. Valóságos Széchenyi-terv. Testre szabott. Nagy ívű pályázat, támogatásra való. Merjünk nagyok lenni, mi? Nesze. Nagy vagy.
Mások céget, bétét, tanszéket, egyházat, hazát, családot, polgári kört, hívó szóra váró alvó sejtet vagy legalább egy nyomorult Facebook-csoportot alapítanak, te meg álmodsz egy merészet, s egy megváltó zárt osztályról ábrándozol, ahol majd kellemesen leszedálva a takarót a fejedre húzhatod.
Megint sikerült az idők szavát meghallanod. Még sokra viszed, testvér, ha ekkora elánnal dolgozol meg érte, még bérelt helyed, állandó ágyad is lehet. A nővérek a neveden szólítanak, az első csengetésre hozzák a kacsát, protekciós alapon. Kiismerik a szokásaidat, s úgy mozoghatsz a folyosón, mint a a bennfentesek. A profi betegek. Igen, mondta, noha nem kérdezte senki, az kéne most – de már nem csupán úgy tessék-lássék, ambulanter –, az kéne már sürgősséggel, az.
A pszichiátria.
Remegő gyomorral, kalapáló szívvel kezdi mindenki, aki maga megy, saját lábakon. „Önként és dalolva” – lehetne mondani, de ezt sajnos nem lehet. Az utolsó pillanatban, több hónapos tusa után, a legutolsó erejéből kerül oda mind. Az akarat maradéka, a kétségbeesés irányítja lépteit. Más választása ekkorra már nem marad. Akit visznek, annak könnyű: legfeljebb lefogják, megkötik, oszt’ gyavesz. De rávenni magadat, hogy betapogass: na, az feladat. A hősömnek három évbe tellett, mire elszánta magát, hogy különösebb külső kényszer nélkül, saját elhatározásából kartonja legyen – mentségére csupán annyit, hogy hangyányit nehezebb ez a döntés, mint hogy este a közértben milyen típusú sört veszel. Mert hát, mégis, ugyebár, ne bassza meg, vagyok valaki, meg minden ilyenek. Igaz, esetenként taknyom-nyálam összefolyik, ráadásul alig vannak órák, amikor nem kínkeserves, izomból megoldandó, koncentrált, nagy, megfeszített meló a létezés, de másfelől, kérem szépen, mégiscsak tények vannak, könyvek, szakmai eredmények, esszék, tanulmányok, kritikák hada, adatok. Barom. Dolgozik az elfuserált, néhány soros lexikonszócikkbe kapaszkodó, felhorgadó, teljességgel nevetséges öntudat. Mikorra megdöglesz, tíz-tizenkét sorod is lehet. És akkor mi van. Aztán egyszer nincs tovább. Nincs büszkeség, nincs apelláta. Eldöntetett és bevégeztetett.
Ott áll, egy matt, faszínű, üveges ajtó előtt, amire az van kiírva, hogy csengessenek.
Ez az a pillanat, ahol eldől minden, persze csak elvileg.
A vonatkozó szakirodalom szerint. Mert – noha itt, az én mesémben nem hátráltak, becsengettek – a legnagyobb bánatomra nem ígérhetek kedvező végkifejletet. Nem, hiszen akkor a hős nem keresné most, hogy ez a perc élesen és kristálytisztán eszébe jutott, kétségbeesetten a távkapcsolót, hogy átkapcsoljon a HírTv-re, s a képernyőre tapadt szemmel meghallgassa Csintalan Sándor telefonos műsorát – inkább, mint hogy fel kelljen idéznie a jelenetet. Azt, amikor ott áll, szűkölő ebként, s úgy érzi, hogy összemegy. Elolvassa a feliratot, igen, aztán újra, az áll ott, hogy csengessenek, igen. Elindul a keze, aztán mégse, aztán megint, aztán mégse: mit keresek én itt, Jézusom. Mit, mit, mit, mit: visszafogad, baszd meg, a városod. Húsz év után hazatértél, gyermekem. Na látod, hogy nem eresztelek. Az Avas aljáról indultál, oszt’ ide térsz meg, csak egy kicsit arrébb, a Szentpéteri kapuba. Gyere. Igaz, ez most nem könyvtár és nem sportcsarnok, nem borospince és nem galéria, nem a régi helyszínek valamelyike: ez a pszichiátria. Keblemre, te elbitangolt, hűtlen és hálátlan gyerek. Csengessél be: készen állok, hogy magamhoz öleljelek. Újra miskolci lehetsz.
Csak most nem ember: páciens.
A kéz elindul a csengő irányába, aztán lecsüng a comb mellé, majd újfent bemozdul, de nem bírja felemelni az izom – segíts, Csintalan Sanyi, mindegy, hogy mit, csak beszélj hozzám, lökd a szöveget. Beszélj, beszélj, hogy ne kelljen látnom azt az arcot, aki a valahogy mégis csak keresztülvitt, rendkívül halovány, tétova csengetésre elsőként megjelenik. Úgy jön, mint a koncra – kiéhezett farkas a friss húsra –, teljesen. Néz, néz – nézése matt, hideg, üres, kifejezéstelen. Aztán lassan, nagyon lassan, szakaszosan, fokról fokra – mint aki kezdi már érteni – elvigyorodik. Esernyős pizsama, fűzőtlen félcipő, a nadrágban nincs gumi; bal kezével tartja, borostás arc, szájából nyál folyik. Végigmér, mintha ő volna a kivégzőosztagom. Nézése eszelős, ámde szakszerű. Tökéletesen érti a helyzetet. Innentől hiú vágy, hogy magamat látogatónak álcázhatom. Igen, bólint. Hát megjöttél. Igen. Az ítéletet kihirdetem. A jobb kezét felemeli, hófehér, véreres ökléből a mutatóujj a plafon irányába kiemelkedik. Kakálnom kell, de nagyon. Szorult helyzetemben megfeszített farizommal, elkent tekintettel állom a tekintetét. Tetőtől talpig leizzadok. Ha bemegyek, én is így fogok kinézni. Én is ilyen leszek. Ütemesen behajlítja a plafon felé bökött ujjat, széles mosollyal rám vigyorog. Gyere, kicsi. Gyere be. Köztünk leszel. Tárt karokkal várunk.
Ez itt a pszichiátria. Az új otthonod.
Hátrahőköl, reflexből lelép egy lépcsőfokot. Akaratból visszatáncol, mert eszébe jutnak az eddig elvezető, meghátrálás esetén elölről kezdődő évek, hónapok. Megint le, és megint vissza: barátja mosolyog. Hátrafordul, visszapillant a bal válla fölött. Gyere, integet portársa, gyere. Mit cirkuszolsz. Minek ez. Nem érünk rá. Ne gyerekeskedj. Ne rendezz itt jelenetet. Én csengettem, he? – azt üzeni sok más egyéb mellett a mostanra már másvilági, baljósan izzó fényt árasztó tekintete. A pantomimre szépen lassan felfigyelnek odabent a betegek. A mutogatós köré gyűlik a Muppet Show teljes véglényállománya, testületileg. Jön mingyá’ a nővér, oszt’ kinyissa – mondja egy egyfolytában vakaródzó, vérző karmolásnyomokkal borított, félmeztelen, félholt ember biztatólag –, jön mingyá’, oszt’ beereszt. Csak épp etet.
Az üvegajtó túloldala egy emberként bólogat.
Hősöm eleddig a végzetesen baljós, tiszta szívből megbánt, megalázó pillanatig csak egészen ritkán képzelte el a nővéreket – hogy úgy mondja, nem volt a napi életterve része, hogy kórházi nővérek ábrázatán gondolkozzon –, ám ettől még a megérkező nővér pontosan olyan volt, mint ahogy az ember a nővéreket elképzeli. Előbb csak a hangja úszott be a szituációba, odakintről nem látszott a fizikai valósága, ám nem is kellett ahhoz a bejárati ajtó üvegablaka által kimetszett képkeretbe beállnia, hogy a jelenet főalakja legyen a másodperc törtrésze alatt, s hogy a folyosón abban a szúrásban rend legyen. Mi van itten, fiúk-lányok, mi ez a kupleráj – dörrent rájuk érkezőben, s a hangjától vezényszóra balra fordultak a hősömre szegezett fejek. Színház ez vagy kórház. Mentek azon nyomban a rácsos ágyba befele. Leszíjazzam valamelyiket? A betegtársak arcán szavainak hatására azon nyomban kiült a bárgyú tekintetet jégcsákánnyal strukturáló jeges rémület: láthatóan volt fogalmuk arról, hogy ami fel lett itt most vetve, milyen. Egy lépést – de egyszerre, mint a hadseregben – hátralépett az egész kompánia, hogy utat engedjen neki, miközben a legbátrabbak kísérletet tettek arra, hogy megmagyarázzák neki a helyzetet addig is, míg a folyosó végéről döngő lépteivel megérkezik.
A legijesztőbb kollégának továbbra is szünet nélkül folyt a nyála, ekképpen a lába elé beszéd közben egy kéttenyérnyi tócsát engedett, ám a hősöm irányába mindeddig képviselt – egy csöppet sem hatástalan – fenyegető bátorságból a nővér látványára egy jó adagnyit visszavett. Jön, jön, jön, jön – lihegte és sisteregte –, be akarna jönni, Margit nővér, valaki. Jobb kezével gesztikulált, míg a ballal heves izgalmában magyarázatképpen az ajtóra bökött, miáltal a bokájára hullott a micimackós pizsamagatya. Az akkorra teljesen elgyengült, rogyadozó térdű, félig beszart várakozó meglepődve konstatálta, az égvilágon senkit nem érdekel, hogy premier plánban látszik a fasza. Egy dadogós, vékonybélű, jelenésszerű árnyalak úgy érezte, azonnal pontosítania kell az imént elhangzott mondatot: e-e-eeeegy új, M-M-M-M-Margit nővér, e-e-e-egy ú-ú-ú-új pá-pápá-pá-páciens. Áldozat, mondta a hős, hasonlóképp csupán a tények kedvéért, persze csak úgy hangok nélkül, odabent, mert ekkorra teljesen világos volt, hogy hova, mibe keveredett, s ezáltal balgaság lett volna többet várni tőle, s esetleg azt képzelni, hogy akár a legrövidebb, értelemmel bíró verbális közlésre is alkalmas lehet. Nem, nem volt már az események ezen pontján tőle az azonnali elájulás elkerülésén túl egyáltalán semmi egyéb elvárható.
Nem volt neki vágya semmi, csak hogy még időben elérje a budit: már orvos sem kellett, épp eleget látott, azt kívánta, maradjon minden ugyanúgy.
