- A szerzők között közös pont Móricz Zsigmond munkássága, ami kapcsán mindketten a hitelességét emelték ki. Bereményi nagyon korán kezdett Móriczot olvasni, mert kordokumentumként az iskolai tananyagnál is hitelesebbnek találta. Grecsó viszont viszonylag későn találkozott Móriczcal, akinek a szinte szociografikus leírásaiból ő is próbált íróként tanulni, azt “hatékonyan ellopni”.
- Bereményi szerint Grecsó és ő más irányból indultak a hitelesség felé a díjazott köteteikben. Ő kirostálta az érdektelen emlékeket és csak az emlékezeteseket írta meg. Az lett ugyanis a rögeszméje, hogy ha ennyire emlékszik rájuk, akkor azokban kellett, hogy legyen valami. Ez az elmékfelhő viszont a felhők alakváltozásai szerint sohasem ismétli önmagát, múlékony - ugyanakkor azt is hozzátette, hogy az élete első 18 évét nem tudta volna máshogyan elmesélni, mint így.
- Grecsó a verssel egy a pályáján 20 évvel azelőtti kifejezési módhoz nyúlt, hogy beszéljen a betegsége traumájáról. Ezzel kapcsolatban a szerző elmondta, hogy amikor ezek a szövegek születtek (a kezelések után), olyan mélyponton volt, hogy az nem volt narratív módon elmesélhető, ezért maradt számára a metaforikus nyelv, a versnyelv.
- Az apakereső verseivel kapcsolatban Grecsó elmondta, hogy a gyerekvállalással sok minden változott benne is, sokféle szembesülést tapasztalt meg, és előtört belőle a saját gyerekkori énje is, “a kis Grecsó”.
- Bereményit meglepte, amikor Valuska őt is az apakeresésről kérdezte, pontosabban, hogy ez számára egzisztenciális kérdés-e, mert ő ezt az apakereső vágyat nem tudasította magában. A vér szerinti apját 15 évesen megismerte, és “rögtön tudta, milyen ember”, viszont például az anyai nagyapját nagyon jól tudta használni az életrajzban.
- Bereményi úgy vélte, a titkokkiadás mindig “kéjes”, és nincsenek nagy lebukások. Grecsó szerint viszont egy verseskötet máshogy működik, mint a regény, mert a történeteket szeretjük, az olyan önkiadást, amikor viszont nekünk is magunkba kell néznünk, azt nem feltétlenül. Ha a titokkiadás egy önismereti leltár, akkor az olvasó nem is a versíró, hanem a saját ügyeit kezdi vizsgálni. A Balázsolás-ciklus szerinte nem a betegségről szól, hanem arról, hogy mi történik, amikor valaki elveszíti a sorsát, ami lehet egy válás, egy költözés, bármilyen trauma. Grecsó szerint egy nagy elhallgatási térben vagyunk, ami a traumákat is érinti, hiszen például tabu a halál, emiatt stigmatizálódott a betegség. Szerinte egy ilyen helyzetben az a fontos, hogy meg tudunk-e bocsátani magunknak és elengedni a gyűlöletet.
- Mindketten írtak már dalszöveget is, így felmerült, hol van a vers és a dalszöveg határa. Bereményi a slágerekkel találkozott először, utána a verssel. Szerinte a költőknek először a ritmus van meg, az hozza elő a szavakat. A zenészeket ő viszont arra kéri, hogy dallamot játszanak neki előre, és az hozza elő a szöveget.
- Grecsó zeneszerzőktől hallott Bereményi legendás képességéről, hogy másokkal ellentétben, akik a zenét hetekig hallgatják, aztán elkezdik írni a szöveget, Bereményi azonnal írni tud, amikor először hallotta a dallamot. Bereményi szerint ez egy legenda.
- A Libri-díj kapcsán Bereményi megkönnyebbült, azt gondolta, szerencséje van, és egy másik zsűri mást választott volna. Viszont időnként beleolvasott a könyvbe, és megpróbálta a díj szempontjából olvasni, a rossz részeknél pedig arra gondolt, hogy ezt nem veszik észre? Grecsó meglepődött, hiszen tavaly a Verával nyert közönségdíjat. Neki már az hatalmas megtiszteltetés volt, hogy egyedüli verseskötetként bekerült a tíz közé az övé, már ezt nyerésként élte meg. Aztán húsz percig beszéltették a kötetről, mielőtt megmondták neki, hogy ő nyert, akkor párhuzamos volt benne a meglepetés, az öröm és a rémület.
