Grecsó Krisztián: Nem volt értelme nem gyilkosan lefúrni

Grecsó Krisztián: Nem volt értelme nem gyilkosan lefúrni

A versek kíméletlenül őszinte alanyisága az elmúlt két év hozadéka – mondja Grecsó Krisztián, akinek új verseskötete márciusban jelent meg a Magvető Kiadónál. Bár azt megszokhattuk tőle, hogy a könyveiben előfordulnak önéletrajzi elemek, a Magamról többet sokkal személyesebb, vallomásosabb szövegeket tartalmaz, mint korábban bármelyik kötete. A szélsőséges élethelyzetek mélyére fúró versek kapcsán a betegség költői hagyományáról, a kimondhatóság határairól és az apaszerep átalakulásáról beszélgettünk vele, de azt is elárulta, hogyan segítette át a versekben megtalált hang a némaság időszakán.

Forgách Kinga | 2020. május 05. |

A pályád verseskötetekkel indult, de ezek nem hoztak számodra akkora sikert, mint amit reméltél tőlük, sőt, el is bizonytalanítottak abban, hogy folytasd-e. Utána viszont prózaírásba kezdtél, megjelent a Pletykaanyu és nagy sebességgel épülni kezdett a karriered. Befutott szerzőként milyen volt verseskötettel visszatérni több mint húsz év után?

Volt benne egyfajta Találkozás egy fiatalemberrel-effektus, különösen a szerkesztés fázisában. Eszembe jutott, ahogy egykor a szegedi Eötvös Kollégiumban ültem, és rakosgattam össze a verseket. Éppen kiment a bokám és nagyon fájt. Már volt internetünk, de még hatalmas dolognak számított, ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kollégiumban mindenki a mi szobánkban lógott. De már interneten keresztül küldtem el a kötetet Nagy Gabinak, aki akkor a JAK-füzetek sorozatszerkesztője volt, most pedig a Litera főszerkesztője. Emlékszem, milyen boldog voltam, hogy összeraktam, olyan volt, mintha valami nem létező valóság lenne. Ezeket a hangulatokat, képeket előhozta ez a verseskötet. Akkor még eleve rutintalan voltam, gyakoroltam a szerkesztgetést. Mostanra megint az vagyok mert, huszonhárom év alatt, teljesen elfelejtettem, hogyan kell csinálni.

Grecsó Krisztián
Magamról többet
Magvető Könyvkiadó, 2020, 147 oldal

Bár verseket írtál a korábbi években is, például a Rájátszás miatt, ezek nem álltak össze kötetté. Most viszont egy nagyon személyes, az elmúlt időszak történéseit a legnagyobb mélységekig bemutató verseskötettel álltál az olvasók elé, amelyben szó van betegségről, gyógyulásról, apaságról, és a „celluxos ifjúság” elmúlásáról is. A betegség által kikényszerített befelé figyelés hozta el ezt a kitárulkozó alanyiságot?

A Rájátszás, azon kívül, hogy remek embereket ismertem meg, azért volt jó, mert a zene tökéletes médiuma a verseknek. Szenzációs motiváció volt. Elemi lendületet hozott, de alapvetően ennek a kötetnek a gerincét, az elmúlt két évben írtam, ez a szerkezetén és a tematikáján is meglátszik. A versek kíméletlenül őszinte alanyisága is az elmúlt két év hozadéka. Nem volt értelme mellébeszélni. Olyan szélsőséges élethelyzeteket éltem meg, melyekben az álságosságnak már nem volt tétje, ez hozta ezt a radikális alanyi megszólalást. Többen kérdezték, hogy szánt szándékkal akartam-e szembemenni a mostanában divatos tárgyias megszólalásmóddal. Semmi efféle tudatosság nem volt bennem.

Fotó: Valuska Gábor

Prózát nem is írtál a betegséged alatt?

Nagyon keveset. Most van egy sorozatom az Indexen, a Pillangószány-hatás, ami éppen úgy próbálja meg prózai módon megírni ezt a traumát, hogy közben tágas rendszerbe helyezi. A verseknél viszont tényleg az történt, hogy egyik pillanatról a másikra kikerültem a valóságból. Olyan volt, mintha semmi közöm nem lenne a korábbi életemhez. Mintha én egyedül lettem volna karanténban. Nyilván kerestem olyan kapaszkodókat, amik ezt a helyzetet próbálták velem megértetni, és ennek a lírai hagyománya, például Babits, kézenfekvő volt. A legkülönösebb, hogy a Balázsolás című versét korábban olyan nagyon nem is szerettem. Éppen a rémült könyörgését nem értettem, hogy hogyan lehet azt mondani, hogy odadobok minden méltóságot, mindent, és tényleg könyörgök.

Grecsó: Nagy tétekről csak álarc nélkül lehet beszélni - Összekötve - Könyves magazin

A kortárs magyar irodalom egyik legnépszerűbb prózaírójáról, Grecsó Krisztiánról viszonylag kevesen tudják, hogy költőként indult. Ismertségét a Pletykaanyu alapozta meg, a legnagyobb szakmai sikere a Mellettem elférsz című regényért kapott Aegon Irodalmi Díj volt, könyveit nagy példányszámban szeretik az olvasók. A Libri irodalmi díjra jelölt Vera című regénye után idén februárban Magamról többet címmel jelentetett meg a Magvető Kiadónál verseskötetet.

Több olyan költőnk is volt, aki rákkal küzdött, Babits mellett például Kosztolányi és Karinthy is. Az ő verseik támogatást nyújtottak neked a betegséged alatt? Mennyire építkeztél az irodalmi hagyományból, amikor megpróbáltad megragadni, min mész keresztül?

Mennyire fontos téma lett ez mostanában! Elég csak Szilasi László regényére gondolni, a Luther kutyáira, ami Karinthyhoz (Utazás a koponyám körül – a szerk.) nyúlt vissza.  De én elkezdtem olyan szövegeket is olvasni, amik sokkal direktebben tematizálják ezt, például interjúkat. Érdekes, miket nyilatkozott Kosztolányi a sugárkezeléséről, miután hazajött Stockholmból. Akkor még nem volt szégyen betegnek lenni. A nyelv gyönyörű aljas áruló. Azt szoktam mondani, hogy átalakítottam a felfogásomat és nem szégyen a betegség, a nyelv, amit használok, mégis mást mutat. Ha az ebbéli nyilatkozataimat elemeznénk, akkor a fordulataim elárulnának. Igenis magyarázkodom, megpróbálom pozícionálni a helyzetet. Amikor viszont Kosztolányi beszélt a betegségéről, őt nem árulta el a nyelv, mert tényleg nem volt benne szégyenérzet. Szerintem szép kultúrtörténeti feladat lenne feldolgozni, hogy mikor lett a halál és a betegség tabu. Mert, ha ezekről nem lehet beszélni, akkor a valóság kikopik a nyelv mögül. Akkor az elesett embereknek nem tudunk segíteni, nem tudunk velük beszélni, nem tudjuk őket kérdezni. Utóbbi, mondjuk, elemien így is van. Ennek a magárahagyottságnak volt ez a költészete, a némaságomnak, ami egyszerre lehetett metaforikus és a lehető legvalóságosabb ügy.

Feltűnt, hogy a versekben rengeteg hasonlatot használtál, ezerféle módon jártad körbe azt a tapasztalatot, amit a betegség jelentett számodra. Mi a megélésed, kifejezhető, átadható szavakkal, ami veled történt?

Nyilván nem, a fájdalomra például nem lehet emlékezni.  Úgy működik a test és a testhez kapcsolódó emlékezet, hogy nem akar tudni a fájdalomról. Tovább kell élned, ezért nem őrzöd a szenvedésemlékeket. Megdöbbentően gyorsan feldolgozzuk a fájdalmat. Egy sértést hetekig viszel magadban, ezt meg egyszerűen kitörli a tudat. Emiatt a nyelvvel sem adható át a szenvedésnek ez a része. Ennek ellenére az, hogy legalább a némasággal és az elszigeteltségemmel megpróbáltam szembenézni, számomra fontos kísérlet.

A hang elvesztésének motívuma megjelenik több versedben is. A kezelések alatt több hónapig nem volt hangod, Babitsot követve te is beszélgetőfüzetekkel tudtál kommunikálni ebben az időszakban. Mit jelentett számodra az a hang, amit mindeközben a versekben megtaláltál?

Emlékszem a pillanatra, amikor a műtét után a Mint akinek hagyaték elindult a fejemben. Természetesen először az a sor jött, hogy „Mint akinek hagyaték az árnyéka”. Iparkodnom kellett, mert „ment az adás”, szaladni leírni. A kötet számomra fontosabb darabjai érzelmi sokkban születtek, közel voltak hozzám az események. Korábban általában úgy volt, hogy a tárgytól kicsit el kellett távolodnom ahhoz, hogy írni tudjak róla. Nagyon szeretem a feleségemet, félreértés ne essék, de csak öt év után kezdtem el szerelmes verseket írni hozzá, amikor már értettem, ki ő. Itt meg mindig a dolgok közvetlen közelében születtek a versek. Számomra is meglepő volt, hogy meglett egy nyelv, egy hang, ami radikálisan különbözik a prózai megszólalásaimtól. Biztosan volt szerepe benne a némaságnak.

A betegség nyelvezete, illetve a kimondhatóság határai hogyan formálták a verseidet?

Jó kérdés, mert például felmerült, hogy a naturális részletek mennyire férnek bele, hogy mikortól lesz már inkább elidegenítő. Hogyha pőrén őszinte vagy,  a legmélyebb önsajnálat bugyraiba is belenézel,  akkor abból az olvasónak mennyi elviselhető.Hogy lehet adagolni? Egy időre félretettem ezeket a verseket és újra elővéve megpróbáltam a hagyományba beillesztve végiggondolni, hogy mikortól fejezik ki azt, amit éreztem. Távoli és talán merész hasonlat, de a sugárkezelésről beszélni olyan, mint egy holokausztfilm, mert sajnos az is csak mesefilm mindig. Az elképzelhetetlen valósághoz képest valószínűleg még a Saul fia is egy idilli nyaralás ábrázolása. Csak hát: mennyit bír a tudat?

A versekben egyszer sem írtad le azt a szót, hogy rák, viszont azt igen, hogy vannak, „Akik csak úgy emlegetik, / Kimondják a főnevet, és semmi”. Volt olyan szándékod, hogy a betegségedről szóló versekkel másoknak segíts?

Ott konkrétan a halál főnévre gondolok, de nyilván a rák is benne van. A betegség óta rengetegszer hívtak efféle beszélgetésekre. Ezt mindig azzal hárítottam el, hogy én egy ember vagyok, aki ezen átesett, meggyógyult, de nem lettem szakértő. Se az elviselésnek, se a túlélésnek, se a hitkeresésnek, de legfőképpen nem magának a betegségnek. Eléggé sokan ilyenkor úgy próbálják meg túlélni az abszurditást, hogy rengeteg szakirodalmat olvasnak. Mindent megtanulnak a betegségükről, képzik magukat. Én nem voltam ilyen, és nem is gondolom, hogy szakértő szerepben kellene tetszelegnem. A szenvedés mindig egyedi történet. Ha te elmondod a saját verziódat valamilyen szinten és abból valaki megláthat valamit, lehet pozitív hozadéka, de minden kinyilatkoztatás, prédikáció, ami ezen túl van, kockázatos ügy, mert nem biztos, hogy jókor éri a traumatizált embert. 

Az énkép változása is hangsúlyos téma a kötetben. Az Én arcom című versben például azt írod: „A jobb szemem elidegenedett a baltól./ Onnan egy másik ember/ Tekintete tükröződik.” Ez a kép számomra azt sugallta, mintha a beteg énedet idegennek érezted volna, vagy mintha el akartál volna távolodni tőle. Az ember identitását, az életének elbeszélhetőségét hogyan formálja egy ilyen trauma?

Mi már amerikai filmeken szocializálódtunk, amikben vannak úgynevezett karakterszínészek, akik a puszta megjelenésükkel hoznak egy jellemet,  persze sablonok mentén gondolkodva. És akkor az arcod egyik fele külsőre más lesz, mint a másik fele. Kisebb lesz a szemed, sok minden megváltozik. És ha nézegeted magad a tükörben, akkor két ember profilját látod az arcodon. Ha ezzel a logikával gondolkodsz, miszerint a külső utal a jellemre, akkor az vajon hat befelé? Ezt gondoltam végig, hogy vajon én is más leszek-e, ha megváltozik az arcom. Nyilván ez játék volt, amivel magát a traumát igyekeztem feldolgozni vagy valahogyan végiggondolni,  igazából nem érzem, hogy radikálisan más ember lennék. Sajnos nem lettem bölcsebb sem.

Az imák, illetve a liturgia mondatai, szófordulatai is határozottan ott vannak a versekben, mégis ellentmondásosan jelenik meg Isten és a hit témája. Az Érkezési oldalban azt írtad: „Szikkadt padlás a nyelv árnya/ Mintha bevarrták volna az eget”. Hogyan viszonyultál a hit kérdéséhez a betegség alatt és azóta?

Mindig is kereső, kétkedő viszonyom volt a hittel. Katolikus családban nőttem fel, ez a hagyomány az identitásom egyik alapköve. Mindig szerettem volna erős hívő lenni, végtelenül csodálom azt, akinek erős a hite. Sajnos az egyházam nehezen és rosszul kezeli a kétkedést. Nem értik, hogy az a hitkeresés része. Amikor az öngyűlölet elindult, azzal együtt a vádaskodás és egy végtelen nagy hitvesztés is jött, mert azt éreztem, hogy ez nekem nem járt. Egyszer-kétszer jártunk a feleségemmel Bakonybélben a monostorban és egy sajnos nem túl aktív, de annál őszintébb és jobb viszony alakult ki a testvérekkel. Az utolsó alkalommal úgy búcsúztunk el Izsák atyával, hogy gyakrabban visszatérünk. De valamiért nem mentem, nem mentünk. Aztán, amikor a legmélyén voltam, Izsák atya felhívott, hogy jön a nővéréhez Budapestre és nincs-e kedvem találkozni. Abban az időszakban végtelenül gyűlölködő és dühös voltam mindenre, még arra is, ha valaki jobbulást kívánt. És akkor két dolog történt egyszerre: egy Tamásiban élő nyugdíjas tanárnő hajtogatott nekem ezer darut, és elküldte. Utána eljött az atya. Akkor valami megrepedt, végre sikerült átlendülnöm ezzel a két érzelmi segítséggel, és utána már a kisebbeket is el tudtam fogadni.

„Az apaság mindenestül vagyok.” – írod a Magamról többet című versben. Amikor az első apaság-verseidet olvastam, azon gondolkodtam, hogy a magyar irodalomban mennyire kevés vers született erről a tapasztalatáról. Az egyik versben te is azt írod: „Öt hete tapogatózom, / De az apaságnak, /Ahogy a férfi magába szeret, /Nem lelem betűsebeit.” Kerested az előképeket ebben a műfajban, amikor megérkezett a kislányod? 

Kevés ilyen verset találtam. De ha belegondolsz, csak az elmúlt tizenöt-húsz évben változott meg ilyen drasztikusan az apaszerep Magyarországon. Néha persze még most is látok meglepődött tekinteteket, amikor sétálunk Hannával és tolom a babakocsit, de azért én már merhetem az apaságot szégyenérzet nélkül megélni. Egyfelől van egy megváltozott társadalmi közeg, másfelől őrült hosszú ideig várakoztatott minket a Jóisten, és engem nem érdekel, kit mit gondol. Sokféle folyamat létezik, ahogyan szülővé válik az ember. Próbatétel, ha lassan történik, mert olyan is van, és az az ember sem rossz szülő. Nekem, ki tudja miért, talán hogy kiegyensúlyozza a Jóisten a dolgokat, könnyű dolgom volt, „becsapott a villám”. Ennek az összes helyzetét igyekeztem feldolgozni a versekben. Például azt, ahogy egyik pillanatról a másikra vizsga előtt álltok a feleségeddel. Hirtelen átalakultok anyává és apává, és felmerül, hogy az a retorika, magatartásmód és habitus, ahogy nyúl a gyerekhez, ahogy bánik vele, az neked tetszik-e a másikban. Mert hirtelen felnyílnak az ősi tárnák, a gyerekkorod dolgai, azokat a mintákat kezded hirtelen tükrözni. Ott találod magad egy ősi időszakban, miközben te karcolsz be mély mintákat a gyerekedbe. Ezekre nem fog emlékezni, de olyan ember lesz, mint amit te most belekarcolsz. És te úgy tudod ezt megtenni, ahogy veled tették. Ezért fontos metaforikus motívum a Klasszikusan elfeledett emlék című versben, amikor eltévesztem a Dunát. Ez banalitásnak tűnhet, de ha érted, hogy mi van amögött, hogy azt bírtam mondani tizennégy év után pesti lét után, hogy „menjünk le a Tisza-partra”, megérted, hogy nem az.

Az apaság-versekben az identitás átalakulásának egy teljesen más oldala jelenik meg, mint a kötet elején. A záróversből ráadásul az is kiderül, hogy a Magamról többet cím trükkös: sokkal többet jelent, annál, mint hogy most a szokásosnál személyesebb hangvételű verseket írtál. Azt jelenti, hogy apaként már máshogy definiálódik számodra az alanyiság?

Az apaságról azért nagyon nehéz beszélni, mert a boldogságretorikák a költészetben eleve szűken vannak mérve. Az élményhelyzetek elbeszélve olyan közhelyesek, hogy nem nagyon tudunk mit mondani. Az igazán nagy dolgokról még beszélni sem tudunk, nemhogy írni. Jellemző dolog, hogy minden alkalommal azt kérdezzük az olyan családoktól, ahol újszülött van, hogy „alszotok-e”. Megtörténik a legnagyobb dolog az életükben, érzelmi sokkban vannak, hihetetlen dolgok történnek velük, és az a kérdés, hogy alszanak-e? Hát, vagy igen, vagy nem. De kit érdekel? Ez nem feltétlenül felszínesség, egyszerűen ilyen mély témákra nincsenek fordulataink. Arra jöttem rá, és ez már az első versben kimondatik, hogy az apaság, hogy van gyereked, nem csak akkor változtat meg, amikor vele vagy. Megváltozik minden rendszered: az aggódás technikáid, a világról való gondolkodásod, de az is, hogy a híreket hogyan fogod fel. Ezért fogalmaztam így: „Magamról, tőle teljesen függetlenül, / Többet nincs mit mondanom”.

Kapcsolódó cikkek
...
Összekötve

Grecsó: Nagy tétekről csak álarc nélkül lehet beszélni - Összekötve

 A költői visszatérésről, a Libri irodalmi díjra jelölt Vera című regényéről, most kibontakozó gyermekverseiről és jövőbeli terveiről is beszélt az Összekötve keddi műsorában.

...
Gyerekirodalom

Grecsó Krisztián gyerekverseket ír a karantén alatt

Mit csinálnak az írók a karantén alatt, mit olvasnak, és min dolgoznak éppen? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Nyáry Krisztián új beszélgetéssorozata, amelynek Grecsó Krisztián volt az első vendége.

...
Hírek

Amikor Grecsóék forgattak, még karanténban volt a karantén

Beck Zoltán és Grecsó Krisztián a Vattacukor dallal üzenik, hogy „ne legyetek rosszak”.

Olvass!
...
Könyves Advent

A kamasz lányokhoz szólnak Takács Zsuzsa versei

"Mert ami volt egyszer, örökké létezik!/ Ha megszületünk – örök életre születünk." A Spirálfüzet versei kamaszokhoz, főként kamasz lányokhoz szólnak. Testvérféltékenység, út- és kiútkeresés, szorongás és játékosság izgalmas keveréke a Takács Zsuzsa költészetéből ismerős fanyar, precíz, ironikus nyelven. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Mi volt a magyar irodalom legbunkóbb beszólása?

Vajon elszavalta-e Petőfi a Nemzeti dalt 1848. március 15-én? Honnan származik az Arany Jánosnak tulajdonított mondás, hogy „gondolta a fene”? A Margó-díjas irodalomtörténész, Milbacher Róbert új könyvének célja népszerűsíteni az irodalomtörténeti szakma megállapításait, legújabb eredményeit egy-egy rejtélyen keresztül. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Kísérjük el Horthy Miklóst Szellő nevű lován a Gellért Szállóhoz!

A Hosszúlépés Budapesten című könyv négy, fotelből és valóságban is lesétálható séta segítségével mutatja be a Fővárost. 

...
Beleolvasó

Gabriel García Márquez Macondójában sosem akar elállni az eső

A világ legszebb vízihullája Gabriel García Márquez novelláiból válogat, történeteiben pedig különcök és átlagemberek végtelenül szomorú, teljesen hihetetlen és nagyon ismerős történeteit követhetjük nyomon.

...
Beleolvasó

Esterházy Miklós mesés történetei kalauzolnak el az Öreghegyen

Mintha Lázár Ervin varázslatos világát idézné Esterházy Miklós történetfüzére: meséi gyerekeknek és olyan felnőtteknek szólnak, akik nem felejtették el teljesen, hogy ők is voltak gyerekek. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Knausgard a tetűről, a magányról és Van Gogh-ról is ír új könyvében

A magyar olvasók idén vehették kezükbe Karl Ove Knausgard nagyszabású Harcom című sorozatának záró darabját, most pedig egy újabb KOK-széria indul, ez az Évszakok. Olvassatok bele az Őszbe!

A hét könyve
Kritika
A rózsák sem gyógyítják meg a lelket és a farkat
...
Alkotótárs

Czakó Zsófia: HolyWin [Mastercard® – Alkotótárs]

Czakó Zsófia és André Ferenc nyerte az első alkalommal átadott Mastercard® – Alkotótárs ösztöndíjat. Levelezésbe kezdtek, aminek ötödik darabját olvashatjátók most, mégpedig Czakó Zsófiától.