Fel lehet épülni az ennyire súlyos traumából? Amber Smith regényének főhőse Eden, aki a legszívesebben visszamenne az időben. Arra a bizonyos napra. Hogy mindent másképp csináljon: ne nevessen a srác poénjain, kerülje a pillantásait az este folyamán, és mindenképpen zárja be a hálószobája ajtaját.
A szóban forgó éjszakán ugyanis Edent a bátyja legjobb barátja megerőszakolta, a lány világa pedig összeomlott. Ami egykor egyszerű volt, most komplikálttá válik. Amit Eden egykor szeretett - akit egykor szeretett -, most gyűlöli. Amit egykor igaznak vélt, abból most hazugság lett. Már semminek sincs értelme, és bár Eden tudja, hogy el kellene mondania valakinek a történteket, nem képes rá. Ezért inkább eltemeti. Azzal az emberrel együtt, aki valaha volt.
A regényről cikkünkben azt írtuk, „az Amilyen akkor voltam egy, a szexuális erőszak következményeit bátran feltáró regény, aminek bizony vannak hibái. A karaktereiből és leírásaiból sokszor hiányzik a mélység – ez azonban nem vesz el abból, hogy a könyv egy nagyon nehéz, tabukkal terhelt témáról ír figyelemre méltó pontossággal és mély együttérzéssel.”
Amber Smith: Amilyen akkor voltam (részlet)
Fordította Kéri Andrea
Neked.
Mindenkinek, aki valaha is átélte az érzést, hogy új útra kell térnie.
Első rész
Elsőévesen
Sok mindent nem tudok. Nem tudom, miért nem hallottam az ajtó csukódását. Egyáltalán mi a francért nem zártam be az átkozott ajtót. Miért nem fogtam fel, hogy valami nincs rendjén – rohadtul nincs rendjén –, amikor megéreztem a matrac süppedését a súlya alatt. Miért nem sikítottam, amikor kinyitottam a szemem, és megpillantottam, ahogy bemászik a takaróm alá. Miért nem próbáltam küzdeni ellene, amikor még volt rá esélyem.
Nem tudom, meddig feküdtem ott utána azt mondogatva magamnak: szorosan hunyd le a szemed, és próbáld meg, könyörgöm, csak próbáld meg elfelejteni. Próbálj meg kizárni minden rosszat, mindent, amiről úgy érzed, soha többé nem gyógyulhatsz fel belőle. Ne törődj az ízzel, amit a szádban hagyott, a lepedő ragacsos nedvességével, a combodba sugárzó tűzzel, a gyomorforgató fájdalommal; ezzel a golyóval, ami átszakított, és valahogy a gyomrodba fúródott. Nem, nem sírhatsz. Mert nincs miért sírnod. Hiszen ez csupán egy álom volt, egy rossz álom – egy rémálom. Nem történt meg. Nem történt meg. Nem történt meg. Folyton ez jár a fejemben: NemTörténtMegNemTörténtMegNemTörténtMeg. Ismételd, ismételd, ismételd! Akár egy mantrát.
Akár egy imát.
Akkor még nem tudtam, hogy ezek az elmémben felvillanó képek – egy film valaki másról, valahol máshol – soha nem tűnnek el, folyamatosan pörögnek majd a fejemben, örökre kísérteni fognak. Újra lehunyom a szemem, de csak azt látom, azt érzem, azt hallom: a bőrét, a karját, a lábát, a kezét, ami túl erősen markol, a leheletét magamon, ahogy izmok feszülnek, csontok ropognak, a testem megtörik, én pedig egyre gyengülök, elhalványulok. Ezek az érzések… nincs más, csak ez.
Fogalmam sincs, hány óra telik el, mire a szokásos vasárnap reggeli lármára riadok: a tűzhelyen csörömpölő edények és serpenyők hangjára. Az ajtó alatt ételszag kúszik be: szalonna, palacsinta, anya kávéja. A tévé hangjai: napközben hidegfront vonul át felettünk, viharok várhatók; apa időjárás-jelentése. A mosogatógép morajlása. A kerge kutya az utca túloldalán csahol, mint mindig, valószínűleg a semmire. Aztán ott a kosárlabda szinte észrevehetetlen, ütemes pattogása a harmatos aszfalton, lábak csoszogása és cipők nyikorgása a felhajtón. A mi szerencsétlen, álmos külvárosunk, mint minden más szerencsétlen, álmos külváros lassan, kótyagosan ébred, saját jelentéktelenségéről mit sem sejtve, csak még egy szombatot kívánva, rettegve a házimunkától, a templomtól, az elintéznivalóktól és a hétfő reggeltől. Az élet zajlik, csak úgy megtörténik, megy tovább, mint mindig. Normálisan. És nem tudok szabadulni a tudattól: akár felébredek, akár nem, minden folytatódik.
Elborzaszt ez a normalitás.
Amikor kényszeredetten kinyitom a szemem, még nem tudom, hogy a hazugságok máris mozgásba lendültek. Nyelni próbálok. De a torkom kiszáradt. Mintha torokgyulladás lenne, mondom magamnak. Biztos megbetegedtem, ennyi az egész. Valószínűleg belázasodtam. Félrebeszélek. Nem tudok tisztán gondolkodni. Megérintem az ajkamat. Sajog. És a nyelvemen a vér ízét érzem. Nem, ez nem lehet. Nem történt meg. Ahogy a plafont bámulom, elgondolkodom: komoly problémáim lehetnek, ha ilyeneket álmodom. Efféle szörnyűségeket. Kevinről. Hiszen ő Kevin. A bátyám legjobb barátja, gyakorlatilag a testvérem. A szüleim is szeretik, mint mindenki, én is, és ő aztán… nem lenne képes. Az lehetetlenség. Megpróbálom megmozdítani a lábamat, hogy talpra állhassak. Annyira fáj, mintha eltört volna. Az állkapcsom meg… mintha csupa rossz fogam lenne.
Újra lehunyom a szememet. Mély levegőt veszek. Lenyúlok, és megérintem a testemet. Nincs rajtam fehérnemű. Túl hirtelen ülök fel, a csontjaim úgy jajgatnak, mint valami aggastyánnak. Félek lenézni. Akkor is ott van: a hét napjai feliratú bugyim gombócba gyűrve a padlón. Ez a keddi, bár tegnap szombat volt. Teljesen mindegy, úgysem látja senki. Épp erre gondoltam, amikor magamra kaptam. Most már biztosan tudom, hogy megtörtént. Tényleg megtörtént. És ez a fájdalom a testemben, mélyen belül, mintegy végszóra újra sanyargatni kezd. Ledobom magamról a takarót. Térdkalács formájú zúzódások éktelenkednek a karomon, a csípőmön, a combomon. És vér… a lepedőn, a paplanon, a lábamon.
Pedig átlagos vasárnapnak kellene lennie.
Amikor is felkelek, felöltözöm, és leülök reggelizni a családommal, reggeli után azonnal a hálószobámba masírozok, és befejezem a péntek este félbehagyott házi feladatokat, különös figyelmet fordítva a geometriára. Gyakorlom az új dalt, amit a zenekarral tanultunk, felhívom a legjobb barátnőmet, Marát, később esetleg át is ugrom hozzá, és még csomó más buta, értelmetlen feladatot végzek.
De ma nem ez lesz, már az ágyamban ülve tudom, hitetlenkedve bámulom a foltjaimat,
remegő kezemet a számhoz szorítom.
Két kopogás a szobám ajtaján. Felpattanok.
– Edy, ébren vagy? – harsan anyám hangja. Kinyitom a számat, de olyan érzés, mintha valaki sósavat öntött volna le a torkomon, talán soha többé nem leszek képes beszélni. Kopp, kopp, kopp. – Eden, reggeli! – Lejjebb húzom magamon a hálóinget, az is csuromvér.
– Anya! – válaszolom végül, a hangom nyers és förtelmes.
Résnyire nyitja az ajtót. Ahogy benéz, tekintete máris a vérre siklik.
– Ó, istenem! – sikkantja. Beslisszol, és sietve becsukja az ajtót.
– Anya, én… – Hogyan mondjam ki a szavakat, a legiszonyúbb szavakat, azokat, amelyekről tudom, hogy el kell hagyniuk a számat?
– Ó, Edy – sóhajtja, szomorú mosollyal fordulva felém. – Semmi baj.
– Mi…? – kezdem. Hogyne lenne már baj? Melyik világban ne lenne ez baj?
– Előfordul az ilyen, ha nem számítasz rá. – Csak úgy repked a szobámban, rendezkedik, rám alig nézve magyaráz a menstruációról, a naptárról és a számolásról. – Bárkivel megeshet. Ezért mondtam neked, hogy számon kell tartanod. Akkor nem érnek efféle… meglepetések. Fel tudsz rá készülni.
Szóval ő azt hiszi, hogy ez az.
Elég sok filmet láttam már ahhoz, hogy tudjam, el kell mondani. Kurvára el kell.
– De…
– Menj nyugodtan zuhanyozni, édesem – szakít félbe. – Majd én elintézem ezt a… ööö… – karjával széles kört ír le az ágyam fölött, a szót keresve – …ezt a galibát.
Galiba, te jó isten! Most vagy soha. Most vagy soha. Most!
– Anya… – próbálkozom ismét.
– Nem kell szégyellned magad! – mondja nevetve. – Semmi baj. Komolyan. – Mellém lép, átnyújtja a köntösömet, és magasabbnak látom, mint valaha. A lába előtt heverő, összegyűrt keddi bugyit még csak észre sem veszi.
– Anya, Kevin… – Ahogy kiejtem a nevét, elfog a hányinger.
– Ne aggódj, Edy! Odakint kosarazik Caelinnel, apád pedig szokás szerint a tévé előtt döglik. Senki sem fog meglátni. Menj csak! Vedd ezt fel!
Felpillantok rá, és egészen kicsinek érzem magam. Kevin hangja tornádóként járja át az elmémet, ahogy arcomra lehelve azt suttogja: Senki sem fog hinni neked. Ezt te is tudod. Senki. Soha.
Aztán anyám megrázza előttem a köntöst, felkínálva egy hazugságot, még csak ki sem kell találnom. Lassan megjelenik a szemében az a türelmetlen, itt vannak az ünnepek, nekem erre nincs időm tekintetet. Nyilvánvalóan ideje indulnom, hogy ő felszámolhassa a káoszt. És az is nyilvánvaló, hogy senki sem fog meghallgatni. Nem fogják rajtam észrevenni, és ezzel Kevin is tisztában volt.
Állandóan nálunk lóg, jól tudja, hogyan működnek itt a dolgok.
Próbálom kihúzni magam, hátha akkor nem látszik, hogy minden elromlott. A bugyit az ágy alá rúgom, hogy ne találja meg, ne kezdjen el gondolkodni. Elfogadom a köntöst. Elfogadom a hazugságot is. Anyámra nézek, figyelem, ahogy a karjába nyalábolja a szennyes lepedőt – a bizonyítékot –, és tudom, hogy ha most nem, akkor soha. Mert igaza volt, senki sem fog hinni nekem. Persze hogy nem. Soha.
