A borítón egy lány ül. Lábát a medence vizébe mártja, hajába belekap a szél; a vízfelszín kusza fodrai egybefolynak a csillagos éggel. A kép sekélyes és vonzó: szinte halljuk a hullámok lusta csapásait – és ha nem akarjuk, hát nem kell elgondolkoznunk azon, hogy vajon mit rejt a mély. Az Amilyen akkor voltam (olvas bele) egy traumatikus esemény következményeiről számol be kérlelhetetlen egyenességgel. Amber Smith könyve őszintén ír traumáról, hallgatásról és küzdelemről, azonban nem tudja a szereplőit ezen túlmutató, többdimenziós karakterekként kezelni.
Trauma, erőszak, társadalmi igazságosság
A 2016-ban megjelent, és Kéri Andrea nagyszerű fordításában most már magyarul is olvasható Amilyen akkor voltam azonnali elismerést hozott az elsőkönyves Amber Smith-nek. Smith egy esszében írta meg, hogy mindig vonzották a nehéz témák, ami tetten érhető a későbbi munkáinál is: az Amilyen akkor voltam után megjelent könyvei gyászról, abúzusról,
valamint a transz közösség nehézségeiről beszélnek.
Miközben Smith az új regényeivel volt elfoglalva, a TikTokon felfutott Amilyen akkor voltam világszenzációvá vált. Ennek a fordulatnak köszönhető, hogy nyolc év után végre magyarul is megjelent. Valamint, hogy múlt ősszel megjelent a könyv várva várt folytatása, Amilyen most vagyok címmel – utóbbi a Könyvhétre érkezik itthon.
Ami kimondhatatlan
A könyv másodpercekkel azután kezdődik, hogy a tizenhárom éves Edent megerőszakolja a bátyja legjobb barátja, Kevin. Egy rémálom közepébe csöppenünk: mintha még hallanánk az ajtó csukódását és a kislány rémült nyöszörgését. Éjszaka van, és a legrosszabb megtörtént; nincs mit tenni és nincs hova menni.
Aztán reggel lesz, Eden anyja lép a szobába. Egy pillanatra elhisszük, hogy megjött a segítség. De az anya csak beszél, Eden pedig ül az ágyán, csendben. „Elég sok filmet láttam már ahhoz, hogy tudjam, el kell mondani” – gondolja, velünk együtt.
De hallgat.
És ezzel megszületik a könyv központi feszültsége: Eden magára marad egy szörnyű titokkal, és képtelen szabadulni. Ez a fojtogató némaság egyre mélyebbre löki, hiába kapaszkodik először a láthatatlanságba, később pedig az önmagából való kiszakadás mámorába. Ahogy múlnak a hónapok, elveszti barátait, majd szerelmét – és minél távolabb hiszi magát attól a lánytól, aki némán feküdt az őt megerőszakoló fiú alatt,
annál közelebb jár a teljes összeomláshoz.
Amber Smith lenyűgöző pontossággal írja le a trauma okozta mély sebeket: ír a szűnni nem akaró fájdalomról, az érintéstől való félelemről, valamint a kínzó kétségbeesésről, magányról és gyűlöletről. A könyv talán legszívbeszorítóbb mondatában Eden felteszi a kérdést: „Miért érzem úgy – jó ég, már a beismeréstől is a hányinger kerülget –, hogy az egyetlen ember a világon, aki ismer – igazán, őszintén ismer –, az Kevin? (…) Ő az egyetlen, aki tudja az igazságot. Nemcsak arról, ami történt, hanem rólam, arról, hogy ki és mi vagyok valójában”.
Hiányzó karakterek
Ugyanakkor a könyvből hiányzik a trauma bemutatásán túlmutató megformáltság. Bármilyen alapossággal is festi meg Smith Eden érzéseit, az őt ért traumán kívül nem sokat tudunk meg róla. Nem látjuk a lányt, ahogy nem látjuk a barátait és a családját sem.
Amber Smith provokatív bemutatkozó regénye feltárja az egyik legsúlyosabb trauma által ejtett mély sebeket, és megmutatja egy fiatal lány erejét. Olvass bele!
Tovább olvasokHasonló a helyzet a helyszínnel is: a történet egy külvárosban játszódik, de ennek semmi nem ad mélységet. Van ugyan néhány elejtett utalás a környék gyilkos normalitására, de ez szinte lustaságként hat; mintha Smith abban reménykedne, hogy ha pár mondattal megidézi az Amerika külvárosairól megírt szörnyűségeket – az egyforma családi házak végtelen sorait, a mozdulatlan délutánokat, a magányt és a látszat fenntartásának nyomását –,
neki már nem kell leírásokkal bajlódnia.
Persze felmerülhet a magyarázat, hogy ez a vázlatosság szándékolt, és a főszereplő lelkivilágát tükrözi. Hiszen tudjuk, hogy Eden képtelen a saját testére nézni: mikor egy fiú bókolni próbál, Eden félbeszakítja: „Bármit gondol rólam, nem vagyok az. És bármit gondol a testemről, az sem igaz”.
Azonban kétlem, hogy erről lenne szó. Sokkal valószínűbb, hogy az Amilyen akkor voltam egy, a szexuális erőszak következményeit bátran feltáró regény, aminek bizony vannak hibái. A karaktereiből és leírásaiból sokszor hiányzik a mélység – ez azonban nem vesz el abból, hogy a könyv egy nagyon nehéz, tabukkal terhelt témáról ír figyelemre méltó pontossággal és mély együttérzéssel.
