Szobotka hősei sokat adnak a látszatra, de emiatt sosem lehetnek igazán boldogok

Szobotka hősei sokat adnak a látszatra, de emiatt sosem lehetnek igazán boldogok

Zsúfolt budai társbérletek, elfojtott vágyak és félelmek, bonyolult emberi kapcsolatok, szövevényes szerelmek tárulnak elénk Szobotka Tibor klasszikussá vált, 1956-ban játszódó regényében. Mutatunk egy részt belőle!

Könyves Magazin | 2021. március 03. |

Pándy professzort és lányát, Kornéliát már csak egy-két szép festmény, a zongora és a könyvek emlékeztetik régi életükre. Tágas lakásukat vadidegenekkel kénytelenek megosztani, akik örökös lármájukkal és kíváncsiskodásukkal folyton betolakodnak az életükbe. De vajon ők ketten ismerik-e egymást igazán? Mit tudnak a másik érzéseiről és titkolt vágyairól? Kornélia úgy érzi, hogy a kényszerű összezártság szinte megfojtja, ezért Ákos, a költő karjaiba menekül. A "bűnös" viszonyról sokáig esze ágában sincs beszámolni az apjának, aki szintén megkésve vallja be: egy budai cukrászda romantikus félhomályában megkérte a csinos énekesnő, Lilike kezét. Azt már Pándy sem tudja, hogy a szépasszony évek óta azon mesterkedik, hogy végre férjet fogjon magának, mert retteg a magánytól.

Szobotka Tibor
Züzü vendégei
Jaffa, 2021, 256 oldal
-

A titkokra azonban végzetszerűen fény derül, hiszen Ákos, Kornélia, Pándy és Lilike is tagjai annak a finom, úri társaságnak, amely hetente összegyűlik Züzü, az egykori ünnepelt színésznő szalonjában. A felszínes csacsogás, a hajdani sikerek és jólét féltve őrzött látszata ugyanis csak ideig-óráig leplezheti el az igazságot. A tétova szerelmek, kiforratlan politikai ambícióik szikráját aztán 1956 ősze lobbantja lángra. A változás szele tornádóként söpör végig Züzü áporodott levegőjű szalonján, és az ott megforduló emberek sorsa drámai fordulatot vesz. Úgy tűnik, a látszatlét véget ér, a szabadság, az egyéni boldogság lehetősége szinte felfoghatatlan ígéretként vonzza-csábítja a szereplőket. Némelyikük igazi hőssé válik, mások azonban elbuknak.

Szobotka Tibor: Züzü vendégei (részlet)

Felébredt, úgy érezte, nem aludt még semmit. Figyelt.

Csend volt, de nem teljes csend, mint ahogyan sötét volt, de nem teljes sötétség. Hallatszott az óra ketyegése, mégpedig hátborzongatóan, mintha a ketyegés hol erősöd­ne, hol meg elvékonyodna,

mintha az idő nemcsak múlna, de táncolna is, közeledve, majd távolodva, olykor lassítva, olykor szaporítva lépteinek ütemét.

Aztán látszott a sötét­ben a telefon is, amely fekete némaságában annak rettene­tes lehetőségét rejtegette, hogy egyszerre csak megszólal, és az éjszaka fülelő némaságába szörnyű hírt sikolt bele – mert ugyan mi másért szólalna meg éjjel a sunyi telefon, mint hogy a halaszthatatlan, késedelmet nem tűrő rosszat közölje, azt, amitől az életük – az övé és apáé – megváltozik, a rossz­ból még rosszabbra fordul, a fuldoklásból vergődésbe és a vergődésből halálba.

Egy-­egy roppanás – a bútoroké, könyveké – csak azért izgatta, hátha léptek alatt roppan a parkett, s valaki jön, kö­zeledik, kimeredő szemmel nézi, és a sötétben is látja őt. Összefogta mellén az ingét, mintha a sötétben közeledő ismeretlen tapogató pillantása keble hajlását keresné, s ki tudja, mit még?

De ismeretlen volt-­e az ismeretlen?

Nem, csak a sötétben feléje fordított arca volt az, s mert valahányszor ez az arc feléje fordult, mindig sötétség támadt, az ismeretlen is mindig ismeretlen maradt.

Autó állt meg a ház – vagy a szomszéd ház – előtt, hallat­szott az ajtó csapódása, a vezető és az utas rövid párbeszéde, a motor begyújtásának, az indításnak a zaja, a csengetés a házkapun, aztán az, amint a kapu döngve bevágódik. Ki jött, kihez, miért?

Odaát, a szomszéd szobában most megreccsent az ágy, valaki türelmetlenül fordult meg benne, szinte odavágta ma­gát az oldalára, s közben egy pillanatra felgyújtotta a villanyt, a fény bekúszott a küszöb hasadékán, de épp csak hogy oda­ ért, már ki is lobbant, csend lett, szuszogás hallatszott, s az a kis nesz, amit az ágyban elvackolódó, elfészkelődő emberi test kelt. Vajon apa sem aludt­-e eddig, s most megnézte, hány óra, mennyi ideje van még a felkelésig, az indulásig? S ha nem alszik, mire gondol? Arra, hogy az éjjelben nincsen politika, hogy a csend, a csillagok, a végtelenség mindennap újra és újra elmetszik azokat a szálakat, amelyeket a nappal nyüzsgése sző, s aztán voltaképpen reggel mindig mindent elölről kell kezdeni? Vagy másra gondol, őrá, aki itt fekszik ebben a szomszédos szobában, vékony takaró fedi, és a vé­kony takaró alatt még vékonyabb ing, az ing alatt pedig ott a csupasz teste, a csoda, amivel maga sem tudott kislány ko­rában betelni, s amelyet egészen még ma sem ért? Ez a test egyszerre hirdet hazugságot és igazságot. Hazudik, ha ruhát húzunk rá, és úgy teszünk, mintha nem volna, vall, amikor csupasz, védtelen és a halál ítéletét várja az orvos rendelő­jében, vagy a megsemmisülés folytonosságát kedvesünk ágyában.

Tagjai fájdalmasan elzsibbadtak a merev tartástól, úgy érezte, egy percig sem tud tovább ebben a helyzetben marad­ni, a sötétség és a némaság ijesztő bilincsbe fogta, moccanni sem mert, míg csak azt nem érezte, felsikolt, ha ez a feszült­ség még csak egyetlen perccel is tovább tart. Akkor könynyű, gyengéd sóhajtással elengedte magát, hátrahanyatlott az ágyára, és azt várta, hogy távolabbról, a társbérlők felől fog valami zajt hallani, valami megszokott, ismerős, hétköz­napi zajt – a gyerek felsír, valaki kimegy a konyhába vízért, vagy a fürdőszobába –, de semmi se történt, semmi se hal­latszott, csak az óra ritmusa, sűrűsödő-­híguló, szaporább­ lassúbb ketyegése, s aztán egy édes, mindent feloldó hang: a zongorában pattant egy húr, egy f rezgett rezonálva, lágyan, elhalón. Akkor már becsukta a szemét, és érezte, hogy ha­marosan el fog aludni, de aztán odaát megint reccsent az ágy, valaki megint dühösen, türelmetlenül vágta magát a másik oldalára, mint aki hívja, idézi az álmot, és az álom – a leghívebb barát és a legmegátalkodottabb ellenség – nem jön, csak gubbaszt és vár. A neszezésre, az álmatlanság neszezé­sére pedig feltámadt az emlék. Ez az emlék hónapok óta nem hagyta nyugodtan és békésen aludni, összebékíthetetlenül elválasztotta az éjszakát a nappaltól, újabb külön, zárt és megközelíthetetlen világokat teremtett oda, ahol már amúgy is világok légiói sorakoztak apa emlékeiből és az ő zenei él­ményeinek kifogyhatatlan sokaságából.

Egy éjjel arra riadt fel, hogy nézik.

Ugyanilyen sötét volt akkor is, vagy ugyanilyen világos, és ébredésének első per­cében nem tudta, vajon be van­-e takarva, vagy lehányta­-e magáról takaróját, mint gyakran szokta nyugtalan álmában. De a nézés, annak nézése, aki ott állt, szemben az ágyával, oly átható volt, hogy csaknem közömbösnek tűnt fel, van­-e takaró rajta vagy nincs, az úgyis mindent lát, mert mindent akar látni. Akkor vált először egy pillanat alatt oly éberré, mint azóta minden éjszaka, valahányszor felébred, akkor kapta először össze keblén az inget, akkor merevedtek elő­ször mozdíthatatlan zsibbadásba a tagjai, akkor tudta meg, hogy az éjszaka bilincs és verem, és azt is, hogy aki éjjel nem alszik, vagy kopó vagy űzött vad, de alig­-alig ember.

Az apja állt az ágyával átellenben, és nézte mereven.

Egyikük sem szólt.

– Mi az? – kérdezte ő végül – Mi tetszik?

Az apja nem válaszolt. Pizsamában volt, az egyik kezét a pizsamakabát zsebébe dugta. Az, hogy milyen a tekintete, nem látszott, csak az, hogy néz.

– Mi tetszik? – kérdezte újra a lány, és most végre az apja is megszólalt:

– Semmi, szívem, csak látni akartam, jól alszol­-e, nem kell-­e, hogy betakargassalak.

Aztán mindjárt meg is fordult, hogy kimenjen, át a maga szobájába. A léptei nesztelenek voltak, nem volt rajta papucs, hogy az se klaffogjon, szőnyegeken járt, egyedül a parkett csikordult halkan, amerre lépett. Némán tette be maga mö­gött az ajtót.

Ennyi volt az emlék, csak éppen nem lehetett elfelejteni. Apa soha többet nem jött a szobájába, biztos, hogy nem jött át akkor sem, amikor aludt, mert a pillantására felébredt volna, viszont ha ébren volt, mindig ezt a nyugtalan hányko­lódást hallhatta odaátról, pillanatnyi villanygyújtásoktól kí­sérve, amelyek mintha a múló időt kívánták volna gyorsabb mozgásra ösztökélni, hogy az időben rejtőző végzet vagy végzetes elmúljék, hogy helyreálljon valami a világban, ami soha nem is volt benne – a béke és a nyugalom.

Így feküdtek mindketten kimeredő szemmel, feszülten figyelve a két szomszédos szobában, és boldogok voltak, ha a társbérlőéknél köhögött valaki, az öregasszony kitotyo­gott a WC-­re, vagy valami más, természetes, a nappalt idéző zaj porlasztotta az éjszaka falát. Hogy apa mit gondolt ilyen­kor, ő nem tudta, nem merte tudni, hiszen apa nem tett sem­mi rosszat, semmi olyat, apa gyengéd és jó ember volt, miért lett volna elképzelhetetlen, hogy csakugyan azt akarta látni, alszik-­e a lánya, be van­-e takarva, és ha nincs, minden mel­lékgondolat nélkül betakargassa?

Talán csak neki, egyedül neki van mellékgondolata, apának soha nem is volt.

Aztán kétségbeesetten érezte, hogy áltatja önmagát, hogy valami olyat akar elhitetni magával, amit egy pillana­tig se hisz, hogy ösztöne, idegei, érzékei pontosan közlik vele az igazságot, mint amilyen pontosan közlik olyankor, amikor idegenek közt van, férfiak közt, sőt még nők közt is, és az ér­zékek, ösztönök nyújtózkodva vagy berzenkedve válaszol­nak is a közlésre, a láthatatlan üzenet tapintható testi közel­séggé válik valakinek az ágyában, vagy pedig nem lesz belőle semmi, mert elzárkózik előle, nem kívánja, nem érdekli.

De mi legyen ezzel az üzenettel, amelyet éppoly hiány­talanul fogott fel, mint a többit, mint minden őt kívánó üze­netet? Mondja meg nyíltan, mire gondol, mikor talán mégis csak ő gondol erre, s az apja elborzadna, ha megtudná, mi ju­tott eszébe? S ha tettetné is ezt a borzadást, mennyivel volna a helyzet könnyebb, áttekinthetőbb? Nem, nincs más vá­lasztás, mint így élni tovább, együtt az emlékkel, és figyelni, lesni, várni, mi történik, történik­-e valami, ki lesz az, aki megnyomja a rugóra járó doboz fedelének a gombját, hogy kiugorjék belőle a csúf, nyelvét öltögető ördög.

A reggel szelíd volt, nyájasan őszi. Szűk utcában laktak, nagy, szecessziós bérházak között, amelyeknek szürke díszeit el­mállasztotta a háború meg az idő. Némelyik ház első és má­sodik emelete között aranyozott hullámvonal futott végig, némelyiknek az erkélyén kobaltkék kövek voltak a cirádák, de legfőbb, legegységesebb díszük mégiscsak a golyónyom volt, mely főleg a harmadik-­negyedik emelet, a tetők környé­kének vakolatát pattogtatta le, és helyenként megmutatta a csupasz téglát, olyan irgalmatlanul, mintha a házak lenné­nek a háború utolsó döggé vált és temetetlenül maradt áldo­zatai. Némelyik ablak el volt falazva, majdnem mindegyik­nek a redőnye rossz volt, foghíjas, ferde, s e lógó redőnyök alatt az emberek ablakot tártak, párnákat, dunyhákat raktak ki szellőzésre, reggeliztek, és a rádiót bömböltették, amely csodálatosan színes, változatos dallamokat játszott, koreai, kínai zenét, lengyel néptáncot, prágai rézfúvósok recsegő muzsikáját.

Náluk a nappalt a társbérlők kezdték. „Dezső bácsi!” – kiabálta az asszony, a társbérlő felesége, és a lány meg­ rezzent, mert tudta, mennyire ki nem állhatja az apja, ha „bácsi”­nak szólítják, és méghozzá éppen ezek, akikkel a békesség kedvéért megférnek, még tessék-­lássék barátkoznak is, de akiket apa persze végtelenül lenéz. A férfinak, aki a Fővárosi Villamosvasút Vállalatnál dolgozik – „műszaki em­ber vagyok”, szokta magáról mondani –, nyilvánvalóan négy polgárija sincs, az asszony meg, aki „Dezső bácsi”­nak szó­lítja, nála is egyszerűbb teremtés, csomagoló egy édesség­gyárban. Korán kelnek, ők mennek először a fürdőszobába, aztán vagy a férfi vagy a nő elviszi a gyereket a napközibe, a „mutter”, a férfi anyja, egyedül marad. (Ezt az utálatos „mutter”-­t is úgy használják, mintha a magyar nyelvben nem lenne ilyen szó, hogy „édesanya”.) A „mutter” aztán bevásárolni megy, néha fél napig elmarad, ezek a ház legbékésebb órái, ilyenkor a lány nyugodtan, felszabadultan zongoráz­hat („Felszabadultan, a saját lakásunkban!” – mondja apa), majd amikor megjön teli kosarával, befészkelődik a konyhá­ba, dünnyög, szöszmötöl, krumplit pucol, répát aprít, habot ver, ők nem sokat tudnak róla, amíg a kalauz­egyenruhás ember és az asszony haza nem térnek a gyermekkel együtt. Akkor övék a ház, nyolcig­-kilencig, de szerencsére korán fekszenek, és nekik, apának és neki marad még este is egy­-két órájuk olvasásra, csendes beszélgetésre, néha-­néha ven­dégfogadásra.

Mikorra reggelihez ültek, már béke volt a házban. A fürdőszobát minden reggel a lány hozta rendbe, utálkozva és csak azért, ha az apja kimegy, ne lelje nyomát se annak, hogy előtte ezek használták, akik hiába mosdanak, úgyse lesznek egészen tiszták soha. Egyébként nem beszéltek a társbérlőkről,

„nem téma”, mondta az apja,

és csakugyan, mi értelme lett volna akár szidni, akár a pokolba kívánni őket?

Borzasztó, hogy egy professzor, aki az egyetemen jogfilozófiát tanított, aki testes munkát írt Grotius népjogelméletének továbbfejlesztéséről, aki országgyűlési képviselő volt, s akit egy ízben nem minden alap híján emlegettek mint jövendő igazságügyi államtitkárt, most ne legyen a maga valamikor szerénynek számító négyszobás lakásának az ura, le­hetetlenül alacsony nyugdíjat kapjon, és kénytelen legyen könyöradományként elfogadni azt is, hogy valami akadémiai szótárszerkesztésben cédulázhat. Ezt a sok borzasztóságot nem lehetett részleteiben megoldani, se a nyugdíjat, se a társbérlőket, itt valami radikális dolognak kellett történnie, s úgy látszik, erre a radikális megoldásra most okkal­-joggal számíthattak. Pándy Dezsőt, a hajdani professzort nem sokat érdekelte a kommunisták kongresszusa, de ami erről a februáriról Moszkvában kiszivárgott, az mégis elgondolkoztató volt, arra bírta, hogy ő is felkapja a fejét, valahányszor ezt a kifejezést hallja: „a XX. kongresszus”. A XX. kongresszus, és ami azóta történt – utazások, kibékülések, barátkozások és még további utazások kilátásai – roppant figyelemreméltóvá tették a helyzetet annak ellenére, hogy idehaza, Magyarországon a változásnak látszólag még kevés nyoma volt. De csak látszólag, mert tulajdonképpen minden forrt, pezsgett, egyre merészebb bíráló hangok hallatszottak, kommunisták suttogva számoltak be a taggyűléseken elhangzott felszólalásokról, ezeket a suttogásokat továbbsuttogták, egyesek szó szerint idézték, mit mondott Csepelen a párttitkár – „ezért, barátom, tavaly még elvitte volna őt az ÁVO”, tették hozzá, majd: „Ezért? Ennek a feléért is.”

Nyitókép: Szobotka Tibor és felesége, Szabó Magda

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

Alárendelni egy életet Szabó Magdának

...
Beleolvasó

Szobotka Tibor naplóiban Szabó Magda kitörölhetetlenül jelen van

...
Általános cikkek

Erdős Virág kapta a Szabó Magda-Szobotka Tibor-emlékdíjat

Hírek
...
Hírek

Rendeld meg a 100 oldalas Esterházy-különszámot és az Ottlik-másolatot!

...
Nagy

Versterápia: „Hosszú nyár volt vagy rövid volt, a juss,/ egy kandallóban ég a július.”

...
Hírek

Járd végig Charles Dickens otthonát szobáról szobára!

...
Nagy

A szépirodalom olvasása szociálisabbá tesz és segíti a szociális érzékenyítést

...
Beleolvasó

A Nobel-díjas Mario Vargas Llosa megírta a guatemalai katonai puccs ördögi részleteit

...
Hírek

Nézz bele a Frida Kahlo műveit összegyűjtő gyönyörű albumba!

...
Hírek

Csak női írók könyveit árusítja egy skót könyvesbolt

...
Hírek

Kazuo Ishiguro és Rachel Cusk is esélyes a 2021-es Booker-díjra

...
Hírek

Dexter 8 év után álnéven tér vissza, de a bűntudat és a gyilkolási vágy a régi

...

Tolkien egy nyelvi ötlettel Atlantiszhoz kötötte A Gyűrűk Ura világát [podcast]

...

A Büszkeség és balítélet nem lányregény, hanem az előítéletesség kritikája[Az Austen-projekt]

...

A rendszer vesztesei: szolgálólányok és hívők [10 perc Könyves]

...

Miért húz be minket még mindig A Szolgálólány meséje? [podcast]

...
Nagy

Mérő László: Egy 58 éves emberre azt mondani, hogy tehetséges, nyílt sértés

A dörzsölt szélkakas című új kötetét áthatja a közéleti fókusz, de nemcsak erről beszélgettünk Mérő Lászlóval. Mesterséges intelligencia és sci-fi, sakk és a Fradi B-Közép is szóba került. Interjú.

Szerzőink

...
Sándor Anna

A gyilkos viharra először csak a bolondok figyelnek fel

...
Finy Petra

Finy Petra: Kék fal [Olimpia]

...
Ruff Orsolya

Csányi Vilmos: Az emberiség magába révedt, de ez el fog múlni gyorsan

Olvass!
...
Beleolvasó

A Nobel-díjas Mario Vargas Llosa megírta a guatemalai katonai puccs ördögi részleteit

A Nobel-díjas Mario Vargas Llosa új regénye, a Vad idők megmutatja, hogyan döntötték meg Guatemalában 1954-ben az Egyesült Államok segítségével a megválasztott kormányt? Olvass bele!

...
Beleolvasó

Lorenzo de Medici bátyját a szeme láttára szúrták halálra a firenzei dómban

A Medici család legdicsőségesebb korszaka Lorenzo il Magnifico, a Nagyszerű Lorenzo idejére esett. Olvass bele a történetébe!

...
Beleolvasó

Ki tarthatna jogos igényt az Egy Gyűrűre, ha bevezetnék Középföldén a Polgári Törvénykönyvet?

Olykor a fantáziavilágok hősei is megbontlanak polgárjogi értelemben, sőt, az is előfordul, hogy bűncselekményt követnek el. De milyen következménye lenne a tetteiknek a mi valóságunkban?

...
Beleolvasó

Vámos Miklós: Élni arany. Olvasni ezüst. Írni ötvözet

"Sokáig úgy képzeltem, az orvosi diploma volna számomra a leghasznosabb háttértudás az íráshoz." Olvass bele Vámos Miklós új könyvébe!

...
Beleolvasó

Afganisztánban egy sima rutinfeladatból is könnyen pokoli lecke lehet

Fayer Sándor új regényében egy Afganisztánban szolgáló magyar osztag egyszerű feladatot kap, de egy elektrosztatikus vihar, majd egy tálib rajtaütés mindent megváltoztat. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Ami a lélek alatt és a tudat alatt gyűl, veszélyes lehet

Egy árván maradt kisfiúról és egy állandóan menekülni kényszerülő kislányról szól Szávai Géza regénye, a Csodálatos országokba hoztalak. Olvass bele!

Polc

A fiatalság nem elég a boldogsághoz, a szégyennel és a dühvel meg kell küzdeni

...

Miért pont 999 fiatal, hajadon nőt vittek el először Auschwitzba?

...

Marina Abramović átment a falon, mi pedig beleshetünk a fal mögé

...

Miért csodálkozunk még mindig a hétköznapok abszurditásán?

...
Még több olvasnivaló
...
Nagy

Göncz Árpád így emlékezett meg A Gyűrűk Ura másik fordítójáról

A Gyűrűk Urát eredetileg Réz Ádám kezdte fordítani, viszont befejezni már nem tudta, halála után Göncz Árpád vette át tőle. 1986-ban, amikor Réz 60 éves lett volna, Göncz Árpád így emlékezett meg róla. Cikkünk az Arcanum Digitális Könyvtár segítségével készült el.

...
Nagy

A preraffaeliták nélkül Keats talán ma is ismeretlen lenne

A preraffaeliták művészete nem ért véget a festészettel, hiszen szenvedélyes és intenzív kapcsolatuk volt az irodalommal: inspirálta őket és írták is. Sőt, még a világ legszebb könyveihez is hozzátettek párat.

...
Nagy

Csányi Vilmos: Az emberiség magába révedt, de ez el fog múlni gyorsan

Az emberiségnek fontos lenne, hogy találjon egy nagy közös pozitív célt – vallja Csányi Vilmos. A Széchenyi-díjas etológussal a hiedelmek pozitív szerepéről, a járványt övező információhiányról és az érzelmi alapú döntésekről beszélgettünk.

...
Nagy

Hamisított tündérregény: így írtak Tolkienről a kádári Magyarországon

Negyven éve jelent meg magyarul A Gyűrűk Ura, ennek alkalmából az Arcanumon válogattunk, hogyan írtak a szocializmusban Tolkienről, a fantasyről, és ki volt, aki az írót védelmébe vette.

...
Nagy

Füst Milán az élete minden értelmének nevezte A feleségem történetét

Cannes-ban ma mutatják be Enyedi Ildikó A feleségem története című filmjét, amely Füst Milán azonos című regényén alapul. De mit tartott a korabeli kritika a könyvről és hogyan emlékezett vissza az író az alkotás éveire? Utánajártunk.

...
Kritika

Miért pont 999 fiatal, hajadon nőt vittek el először Auschwitzba?

Az első tömeges, regisztrált transzporttal 999 fiatal, férjezetlen lányt hurcoltak el Auschwitzba 1942-ben, hogy velük építtessék fel a tábort, amelyben aztán százezrek haltak meg. Heather Dune Macadam megrázó könyve, a 999 fogoly ezeknek a nőknek, gyerekeknek állít emléket.