Az 1950-es évek Amerikájában járunk, a fehérek és színesbőrűek közötti ellentétek egyre nagyobbak, a rasszizmus szinte az egész társadalmat új szabályok szerint osztotta fel. Robbie Stephens, miután elhagyták a szülei, növérével, Glóriával él együtt. A fiú, hogy megvédje a testvérét, egy nap megrúgja a város egyik legnagyobb földbirtokosának fiát. Javítóintézetbe kerül, de a hely sokkal inkább hasonlít egy börtönre. A fiúnak egyszerre kell megküzdenie az intézet szellemeivel és a bentlakó gyerekekkel, miközben nővére azon dolgozik, hogy kiszabadítsa testvérét, mielőtt túl késő lenne.
Tananarive Due történelmi regénye egyszerre tanulságos és szórakoztató olvasmány. 2024-ben elnyerte többek közt a Bram Stoker-, Shirley Jackson-, Ray Bradbury- és World Fantasy-díjakat. Olvass bele!
Tananarive Due: A javítóintézet (részlet)
Ford. Neset Adrienn
1
1950. június
Gracetown, Florida
Robert Stephens visszatartotta lélegzetét, és elszámolt háromig. Azt remélte, végre megpillanthatja a mamát.
Reggelente néha megcsiklandozta az orrát egy kis hintőpormaradvány, vagy Madame C. J. Walker Glossine hajolajának illata, és úgy érezte… valami lebeg felette, álmában lesi. Kába agya azt súgta, hogy… mama? Ha felkiáltott, vagy túl gyorsan ült fel, vagy éppen csak kitörölte a szeméből az álmot, a látomás eltűnt, akár egy délibáb. Ám időnként, amikor a júniusi napsugarak túl korán vetették rá magukat a vékony függönyökre, és eloszlatták a sötétséget, lehunyt szemhéja mögött a vörös ragyogásban megjelent egy árny, mintha valaki elhaladt volna az ágya mellett. Nem kapott gyengéd csókot a homlokára, sem simogatást. Nem hallott suttogva elmondott, bátorító, anyai szeretetről biztosító szavakat.
Semmi olyasmiben nem volt része, amit az ember elvárhat egy kísértettől, főleg egy halott anyától.
Aznap reggel türelmesen várakozott, és számolt, ahogy korábban gyakorolta – egyezeregy, egyezerkettő, egyezerhárom –, majd résnyire nyitotta a szemét.
Egy nő árnyéka lebegett el az ablak mögött; az üvegre ragasztott alufólialapok közötti résekben majdnem ki tudta venni az alakját. Fehér ruhát viselt. Talán. Gyorsan mozgott, sietett.
– Mama?
Az árnyék hátra sem pillantva tovasuhant, nem lépett be a szobába a falon át, hogy felfedje az arcát. Meghalt a remény, hogy talán mégis mond valamit a fiúnak, mielőtt az teljesen magához tér. Gyorsan eltűnt. Mint mindig.
Robert felpattant a matracról, és sietett kikukucskálni a résen, de a nőnek már nyomát sem látta. Csak a régóta üresen álló, korhadt tyúkketrecet. Az élet a megszokott mederben folyhatott tovább: a mama a mennyországban, a papa Chicagóban… bár a nap máris rosszul indult. Már győzködni sem akarta a nővérét, Gloriát, hogy a mama néha meglátogatja, bár lehet, hogy a lány csak féltékenységből kételkedett benne, mert a fiú megőrzött egy darabot az asszonyból, ő pedig nem. Egy megérinthetetlen, kézbe nem fogható, aprócska darabot.
Mivel Robert és Gloria szélirányban laktak McCormackék terpentingyűjtő munkatáborától, a reggelire sütött sonka édes illata diadalmasan járta be a kunyhó minden szegletét. A Robert gyomrát mardosó éhség elnyomta a boldogságot, amelyet a sebesen mozgó alak miatt érzett, aki a mama kísértete lehetett, bár talán mégsem az volt.
Tulajdonképpen ez a nap is pont úgy kezdődött, mint a többi: egy halovány árnyékkal és a sülő hús illatával. Robert üres szíve nyűgösködött, üres gyomra háborgott.
Később, miután az a rossz dolog megtörtént, és a bíró megkérdezte tőle, „Ugyan miért követted el azt az ostobaságot?” – valamint az azt követő napokban, amikor ugyanezzel a kérdéssel sírta titokban álomba magát –, a választ a terpentingyűjtő tábor serpenyőjében kellett volna keresni. A tábor valamivel lejjebb feküdt a kétszobás, kilencvenéves, tölgyfából és téglából emelt kunyhótól, amelyet a nagyapjuk épített azon a földdarabon, amit a gazdájától, Powelltől kapott, hogy ott haljon meg, amikor már nem veszik hasznát. Szerencsére a papa még meg tudta javítani a lyukas tetőt, mielőtt elüldözték Chicagóba. A pénz, amit minden hónap első hetében küldött, sohasem tartott ki elég ideig ahhoz, hogy a kamrát feltöltsék, így Gloria és ő csak vasárnaponként jutottak húshoz. Mise után Gloria néha meglepte egy csapdával fogott mókussal vagy nyúllal, vagy a zöldségek közé beledarabolt egy maréknyi füstölt disznóhúst, amelyet Miss Anne-től kapott, hogy a fiú a kukoricakásán és a levesen kívül más ízekre is emlékezzen. A tábor gyalogtávolságra volt a háztól, elég közel feküdt ahhoz, hogy az ételek illatát érezze, különben meg olyan messzinek tűnt, mint a hold.
Amikor ő és Gloria aznap reggel kinyitották az ajtót, már várta őket egy doboz Chicagóból, June bácsi, Miz Lottie unokahúgának a fia hagyta ott nekik, mindig ő hozta el a papa csomagjait a postáról. Az apjuk nem merte a gyerekeknek címezni a küldeményeket, félt, hogy a bosszúálló postai dolgozók megtorolják rajta a sérelmeiket, vagy éppen belenyúlnak.
Ez a doboz nagyobb volt a szokásosnál, barna papírba csomagolták, zsinórral és ragasztószalaggal zárták le, és az egyik sarka megnyomódott az úton vagy Miz Lottie ócska teherautójában.
– Mondtam én, hogy megjön! – kiáltotta Gloria.
A bakancs! Robert május óta várt új cipőre, mióta a réginek levált a sarka. Amikor meglátta a dobozt, majdnem elalélt izgalmában, az éhségről meg is feledkezett.
Letépte a zsinórt, a barna csomagolópapírt és a ragasztószalagot. Aztán nagyot nézett.
A hófehér fűzős barna bakancs hatalmasnak tűnt, teljesen megtöltötte a dobozt.
Nem gyereknek való méret. A csalódástól görcsbe rándult a gyomra.
– Ez akkora, mint a papa bakancsa, nem fogja megtartani a lábamat, Gloria!
– Persze hogy nem. Azt hiszed, a papának van elég pénze, hogy egy katalógusból kéthetente, külön neked bakancsokat küldözgessen – ráadásul Illinois-ból –, lépést tartva a lábad növekedésével?
Gloria hosszú mondataiba beleszédült. Az iskolatársai szerint a lány fehérebben beszélt a rádióműsorokban megszólaló fehéreknél.
Robert kedvenc műsorai a Dragnet, a Dimenson X és a Suspense voltak, és Gloria tényleg úgy hadart, mint a hisztérikus dámák, amikor ufót látnak vagy a fegyvercsőbe bámulnak.
Robert belebújtatta meztelen lábát a bakancsba. Lötyögött a lábujjainál. Körbetotyogott a verandán a hatalmas lábbeliben.
– Fel sem tudom venni rendesen!
– Majd bebugyoláljuk a lábadat – felelte Gloria.
– Úgy nem tudok futni!
– Minek akarsz te bakancsban futni?
– Mert a papa azt mondta, ne fussak mezítláb.
– Akkor egyáltalán ne fuss! – tanácsolta Gloria.
Mondhatta volna azt is, hogy Ne lélegezz! Állítsd meg a szívverésed!. Mostanában minden öröm eltűnt. Nincs a mama. Nincs a papa. Nincs édesség. Legtöbbször hús sincs. Most akkor ne is fusson?
Kibuggyantak szeméből a sós könnyek. Gloria mindig azt mondta neki, hogy ne rohanjon – A mama is mindig erre figyelmeztetett! –, de annak a mamának, aki az emlékeiben élt, mosolygós arca, madárcsicsergésre emlékeztető hangja, és szelíd érintése volt.
Arra a mamára, akit Gloria folyton emlegetett – aki korholta és szigorú szabályokat hozott –, ő egyáltalán nem emlékezett.
Gloria megdörgölte a kisfiú állát.
– Majd télre belenősz – mondta.
Később, amikor az átélt borzalmak miatt Gloria különös érzékenységgel fordult a fiú felé, bevallotta, hogy ő kérte a papától a két számmal nagyobb cipőt. De azon a napon megszidta Robertet az önzőségéért, hiszen sok gyerek egyáltalán nem kap cipőt. Megígértette vele, hogy köszönőlevelet ír a papának.
Robert két pár gyapjúzokniban és a túl nagy bakancsban boldogtalanul követte Gloriát, amikor kiléptek a baromfikerítés kapuján, amelyet most is bezártak, bár csirkét már régen nem tartottak. Korgó gyomra és izzadó lába miatt rosszkedvűen kaptatott fel a dombra az erdőn át, hogy elérjék a kunyhójuktól egy kőhajításra lévő, városba vezető, agyagporos utat. Az ösvény mentén még ott húzódott a régi disznókarám rozsdás szögesdrót kerítése.
– Minek az iskolában cipő? – kérdezte Robert, de az iskolára már nem mert panaszkodni. Egy hét volt hátra a nyári szünetig. A fél osztály máris gyapotot szedett Quincyben, de Gloria megmondta, hogy Robert az éhhalál szélén sem fog egy fehér ember ültetvényén gürcölni. A papa így akarja. Gloria abbahagyta az iskolát, amikor a papa elment, és Robert gyakran azon kapta, hogy elmorzsol egy könnycseppet, mielőtt elindul Miss Anne Powellhez takarítani. Gloria szemében az iskola a templomnál is szentebb. Robert szerette lerúgni magáról a cipőt a pad alatt, de Gloria megmondta Mr. Harrisnek, hogy nyugodtan csapkodja meg a kezét vonalzóval, ha egyszer is mezítláb találja. A papa megírta az egyik levelében, hogy Chicagóban az égvilágon senki sem jár mezítláb, és a lány azt remélte, leszoktathatja Robertet a vidéki szokásokról, mielőtt ők is a városba költöznek.
Mert egy nap igenis csatlakozni fognak a papához Chicagóban. Gloria megígérte neki.
A földút a 166-os útra, vagyis a McCormack útra vezetett, amely átszelte az egész megyét, és többnyire fűrésztelepek között kanyargott. Gloria és ő éppen Gracetown határán kívül éltek, ezért majdnem öt kilométer gyaloglás várt rájuk a színes bőrűek részére fenntartott Frederick Douglas Iskolába Lower Spruce-on. Télen a nap még fel sem kelt, amikor elindultak. Ha Robert elkésik, Mr. Harris elnáspángolja. Eddig csak egyszer késett el, és ez az egy alkalom egy életre elégnek bizonyult. Az éles fájdalommal járó náspángolás nem bántotta annyira, mint az osztálytársak tekintete és a sutyorgás: Robert Stephens fiát elfenekelik! Szinte hallotta, hogyan számolnak majd be róla a szüleiknek. Ahogy a papa megmondta: nem mindig áldás, ha mindenki ismeri a nevedet.
Amikor elmentek McCormackék kerítése mellett, Robert hathetes kismalacok röfögését hallotta az út mellől. Négyen voltak, már vágósúlyban. A kismalacok látványára a fiú hasa megint megkordult. Azt kívánta, bár átnyúlhatna a deszkák közötti résen és elemelhetne egyet! Még csak nem is lenne lopás, amennyi pénzt McCormackék összeharácsoltak rabszolgatartóként. A kismalacok anyukáján kívül senki sem venné észre. De Robert lépkedett tovább, csak a hasa panaszkodott hangosan, miközben ő a tízparancsolatot motyogta magában: Ne lopj! Ne! Lopj!
Megígérte a mamának, hogy Istennek tetsző életet fog élni. A mama azt állította, hogy Istenen kívül nem tud neki mást adni. Pedig sokkal többet adott Robertnek: egyszer majdnem megszerezte neki Miss Anne régi zongoráját, csak nem talált senkit, aki elcipelte volna az erdőbe hozzájuk, és egyébként sem fért volna be a házba. De amikor a zongoraóráik alatt a mama játszott, Robert hallotta, hogy arról énekelt, mennyire szereti őt, bár zongorát nem tudott szerezni.
Robert emlékezett a mama beesett arcára és tágra nyílt, halott szemére, mielőtt megérkezett Mr. Kendrick, aki a halottaskocsival kivitte a holttestet a színes bőrűek temetőjébe. Akárhányszor Gloria kimondta a mama szót, vagy valaki más emlegette, Robert ezt a halott arcot látta, nem a mosolygósat, amit korábbról ismert. Akkor is erre gondolt, amikor a vékony floridai fenyők közül kiszólt egy hang.
– Hé, Robbie!
Lyle McCormack hangja két év alatt elmélyült, de Robert ismerte annyira, hogy megálljon, és mosolyogva a hang forrása felé lessen.
A papa megtanította neki, hogy ha egy McCormack – vagy bárki más fehér, de főleg egy McCormack – megszólít, az ember úgy mosolyog, mintha Normandiában eltűnt családtagját látná viszont. Vagy mintha a karácsony reggel öltött volna emberi alakot a szeme láttára.
– Aztán miért nem jártok már a kis tóra? – kérdezte Lyle.
Lyle McCormack tizennégy évesen még ott pancsolt Roberttel és az unokatestvéreivel a mocsár melletti kis tóban, amely a folyóból öblösödött ki McCormackék kerítése mögött. Két évvel később, tizenhat évesen, már ütötte a száznyolcvan centit, a mellkasa kiszélesedett, és vöröses arcát foltokban szakáll borította. Robert sohasem gondolt rá barátként, és mivel a másik lassan férfivá érett, játszótársak sem lehettek. Akkor meg minek kérdezősködik?
– Nem tudom – felelte. Megvonta a vállát, amit a nővére utált. Kapott is a hátába egy csendes, figyelmeztető bökést.
Nem hozta fel, hogy lefoglalja az iskola. Hat hónappal korábban az olvasókönyvével a hóna alatt sétált, amikor egy ismeretlen fehér férfi kilökte a könyvet a karja alól, és a kocsiútra rúgta. „Egy ilyen erős fiú ne a tanulásra, a dohányra gondoljon!” – mondta. Robert annyira megdöbbent, hogy mosolyogni is elfelejtett. Tátott szájjal állt, miközben az idegen végigmérte. Megkérdezte, mennyi idős. Egészen mérges lett, amikor Robert megmondta, hogy tizenkét éves. Erősködött, hogy a magasságából ítélve tizennégy is lehetne. A kibuggyanó könnyek győzték meg a fiú koráról, tovább is állt, Robertnek meg reszketett a lába.
Gloria később azt magyarázta, hogy biztosan az ültetvényesek egyik ügynöke lehetett, aki gyapotszedőket keresett, és valószínűleg McCormackék bízták meg. Azok a férfiak, akik nem állnak be a szedők közé, börtönbe kerülnek, és a seriff kiküldi őket az erdőbe, vagy a földekre.
Robert azóta nem mutogatta az olvasókönyvét a városban, eldugta a táskájába. Sőt, be sem ment a városba.
Mindenki tudta, hogy jobb, ha a négerek elkerülik a Fő utcát, és nem tévednek az Upper Spruce-t Lower Spruce-tól elválasztó sínek mögé. A McCormack úton még nem érte utol ez a félelem, egészen eddig. Lyle McCormack a kis tó felől érdeklődött, de Robertet emberszámba sem vette, tehát valami mást akart. Kitalálni egy fehér gondolatait veszélyes játszma.
– Nincs időnk pancsolni – bökte ki.
Azt várta, hogy Lyle majd azt mondja, „Őszinte részvétem az édesanyád miatt, és tudom, hogy a papád is hiányzik.”, de semmi ilyesmi nem hangzott el. A fiú Gloriát bámulta.
Két évvel ezelőttig, Gloria minden este elvitte Robertet és az unokatestvéreiket a kis tóhoz, ahol vacsora után együtt viháncoltak a Lyle felügyeletére bízott McCormack ikrekkel. Fehérek és négerek közösen versenyeztek a lapos, fényes kövekért, amiket Lyle McCormack hajigált be nekik a vízbe, kihúzogatták egymás hajából a hínárt, ami úgy lebegett a vízen, mint a siklók. A ruháikat a folyó partján hagyták, később panaszkodtak is a sárfoltok miatt. Fehérek és négerek együtt feküdtek a puha földön, ujjaikat párnaként kulcsolták össze a fejük alatt, és az öreg tölgyfa ágairól lógó hínárfüzérekben gyönyörködve azt találgatták, vajon laknak-e kísértetek a korhadó fa törzsében, és a biztonság kedvéért hínárt hajigáltak a vízbe, hátha akkor a kísértetek beleakadnak és megfulladnak. Azok a pancsolós esték voltak az utolsó jó idők: a nap későn ment le, a mama élt, lélegzett, és a papa minden este hazajött.
– Pedig jöhetnétek, mint régen. – Lyle McCormack közelebb lépett hozzájuk, és az erdővel határos kerítésre könyökölt. Gloria közelébe. – Te is, Glo. Úszhatnánk egyet, te és én.
Gloria utálta, amikor Glónak szólították, de Robert tudta, hogy nem fog rászólni Lyle-ra. Abban a pillanatban megértette, hogy Lyle Gloria miatt állította meg őket. Izzadt lába miatt topogni kezdett.
– Robbie-nak igaza van – szólalt meg Gloria. – Mostanában nincs idő játékra, Lyle.
Robert ösztönösen hálát adott, hogy a kerítés ott áll közöttük, de Lyle átugrott rajta, hogy a közelükbe férhessen, és úgy lihegett, mintha futva érkezett volna a mezőről.
– Játékra mindenkinek van ideje – közölte. – Vasárnap?
– Megmondta, hogy nem akar – dacoskodott Robert. Megszólalt, mielőtt gondolkodott volna.
Az izmai megfeszültek, és görcsösen remegtek, mint a csörgőkígyó feje. Pont úgy beszélt, ahogy a papa tenné.
Gloria hirtelen odakapta a fejét. Tekintetében egymást váltották az érzelmek: döbbenet. Öröm. Düh.
– A saját nevemben én beszélek, Robbie – jegyezte meg illedelmesen, mint egy tanítónő. A nyomaték kedvéért odacsapott a fiú karjára. – Csitt!
– Pontosan, csitt! – ismételte meg Lyle McCormack. – Hozzád senki sem szólt.
– Te szóltál – morogta Robert. Nem Lyle hívta oda? De úgy döntött, inkább csendben marad, mert Gloria szeme szikrát hányt.
Lyle kihívón hunyorgott Robert felé.
– Mit mondtál?
– Nem mondott semmit, Lyle – szólt közbe Gloria. – Csak egy ostoba kölyök!
Robert gyomrát görcsbe rántotta az éhség, majdnem elhányta magát. Gloria hangjában már nem volt semmi tanítónős, vidéki bájjal csicsergett, édesen, mint a túlcukrozott limonádé. Tétován közelebb lépett Lyle-hoz, hogy a fiú lássa az arcát, és az ajka felhúzódott, mintha őszintén mosolyogna.
Lyle tekintete visszavándorolt a lányra.
– Akkor gyere úszni vasárnap! Templom után. Sötétedéskor. A naplemente szép a víznél.
– Az biztos, hogy szép – felelte Gloria. – De dolgozni megyek. Tudod, hogy Miss Anne-nél most én vagyok. A viszontlátásra, Mr. McCormack!
Elindult az ösvényen, Robert meg ment utána, és örült, hogy távolabb kerülhet a kínos helyzettől, bár azt nem tudta, mitől vált kínossá. Nyilván valami a kis tóval kapcsolatban, meg hogy Lyle úgy hívta Gloriát úszni, mintha udvarolt volna. Viszont egy McCormack sohasem udvarolna néger lánynak – ahogy egyetlen fehér férfi sem –, de akkor miért piszkálja Gloriát?
Lyle McCormack kifésült egy lapos, aranyszőke tincset a homlokából, és elindult Gloria mellett. Elkapta a lány karját, hogy megállítsa, és lehajolt hozzá. Robert egy pillanatra megrökönyödött, azt hitte, meg akarja csókolni Gloriát, de csak annyit suttogott neki, elég hangosan, hogy a fiú is hallja:
– Te szebb vagy, mint azok a lányok a Pixie’snél!
Gloria olyan holdkóros pillantást vetett Lyle-ra, amilyet Robert még sohasem látott: a lány arca hirtelen annyira gyerekes lett, hogy megijedt tőle.
Lyle McCormack elvigyorodott.
– Többet érsz, mint hogy padlót moss, Glo. Tudom, hogy így van.
Aztán a lányra kacsintott. Amikor a szemhéja lecsukódott vigyorgó arcán, és pimasz, kéjes pillantást vetett Gloriára, Robert megértette, amit az apja mondott, mielőtt Chicagóba menekült: soha, de soha nem szabad egy fehér lányra vagy fehér nőre kacsintania.
Az ilyen vakmerőség könnyen azzal végződhet, hogy megölik, figyelmeztette a papa.
Lyle McCormack meg itt kacsintgat a nővérére fényes nappal, az út közepén, ahol bárki, bármelyik munkás megláthatja. Mintha száz év telt volna el az alkonyati fürdőzések óta. A ragyogó, kora reggeli napsütés, a gyomrát görcsbe rántó éhség és a mama halott arca feltüzelték Robert haragját. Lyle McCormack egy pillanatra se érintse meg, ne nézze a nővérét! Beszuszakolta magát Lyle és Gloria közé.
– Hagyd békén! – kiáltotta.
Lyle lehajtotta a fejét, és rábámult a fiúra.
– Beléd bújt a kisördög?
Gloria hátrált egy lépést, Robert viszont eltántoríthatatlanul lecövekelt.
– Indíts, Robbie! – morogta Lyle, és félrelökte a fiút, de az otromba mozdulatba annyi erőt fektetett, hogy Robert két lépést bukdácsolt tőle. A felkarja sajgott Lyle tenyerétől.
– Fejezd be! – kiáltotta neki Gloria. – Magaddal foglalkozzál!
De Robert nekifutásból fellendítette a lábát, és belerúgott a nagyobb fiú térdébe; az új bakancs orra oldalról érte Lyle térdkalácsát, belereccsent a csont. Mintha nem is ő csinálta volna: látta maga előtt, hogy csinálja.
Lyle McCormack felkiáltott a fájdalomtól.
– Te kis szarházi! – károgta. Egy lábon ugrándozott.
– Te löktél meg először! – tiltakozott Robert halkan, a szemét lesütve. A rúgás után elillant belőle a harci kedv. Azonnal rádöbbent, mit művelt.
– Nem akarattal csinálta, Lyle – békítgette a nagyobb fiút Gloria. – Buta! A mama halála óta csak én nevelem. Most már az apukája sincs itt – hadarta, mintha Lyle McCormack fegyvert tartott volna a halántékához.
Lyle McCormack arca égett, és úgy tornyosult Robert fölé, hogy kitakarta a napot. Elhúzta a száját, és gyilkos pillantást vetett a fiúra.
– Ki kellene loccsantanom az agyadat, Robbie!
– Hagyd már, Lyle! – próbálkozott Gloria szelíden. – Nincs semmi baj a térdeddel. Nem igaz?
Lyle még egyszer dühösen rámeredt Robertre, és ugrándozni kezdett körbe-körbe, a térdét próbálgatta.
– A rohadt életbe!
– Hiszen jól vagy – erősködött Gloria, szinte mintha könyörögne. – Ugye?
Robertnek nem szabadott volna rátámadnia egy McCormackre. Minden néger tudja, hogy fehér embert nem bántunk, egy McCormacket főleg nem. Robert arra számított, hogy a legjobb esetben istentelenül elverik. A legrosszabb eset a súlyossága miatt képet sem öltött előtte.
– Ha még egyszer megpróbálkozol ilyesmivel, kiverem a fogad! – fenyegetőzött Lyle, és rákoppintott Robert orrára. – Megértetted?
– Igenis, uram. Nagyon sajnálom – felelte Robert inkább hálásan, mint ijedten. Csodálkozott, hogy ennyivel megúszta. Pedig nem.
– Lyyyyle! – kiáltotta egy férfi a mező másik végéről, a kerítés mögül.
Úgy fordították arra a fejüket, mint a baglyok. Robert remélte, hogy nem Lyle McCormack apjának a hangját hallotta, akit mindenki Mister Veresnek hívott narancssárga haja miatt, de elhalt a remény, amikor a vörös fej megjelent a fenyőfák között.
Gloria megszorította Robert kezét. A legszívesebben elfutottak volna.
– Megrúgott ez a kis nigger? – kérdezte Veres McCormack. Átbújt a korlát alatt. Minél közelebb ért, annál nagyobbra nyílt a szakadék Robert lába alatt, el is nyelte.
Mr. Veres meg fog ölni, gondolta, és ennél biztosabban még nem hitt semmiben.
Lyle bocsánatkérő pillantást vetett Gloriára, amit csakis a lánynak szánt. Aztán a fájdalmat elrejtve az apjához sietett.
– Igen, megrúgott, papa – felelte. – De semmiség az egész…
Veres McCormack keze ökölbe szorult, és akkorát ütött vele Robbie jobb fülére, hogy a fiú és a nővére is felsikoltottak.
Fotó: Tananarive Due szerzői oldala
