Hamarosan megjelenik Lana Bastašić Tejfogak című novelláskötete (olvass bele), mely a Margó Könyvek, vagyis a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon Kiadó közös sorozatának idei ötödik darabja. Történetei a gyerekkorról szólnak, de nem a felnőttektől megszokott nosztalgiával. A többnyire minimalista, gyakran csak egy-egy hétköznapi jelenetet felvillantó novellákban a bosnyák író mesteri módon bújik a gyerekek és kiskamaszok bőrébe, hogy a nézőpontjukból ábrázolja az őket körülvevő szeretet nélküli, lelki és fizikai agresszióval teli, mérgező családi kapcsolatokkal és traumákkal átszőtt világot.
Ezúttal Láng Orsolya költő utószavát tesszük közzé, melyben arról ír, hogyan alkalmazkodnak, élnek túl, és mi ellen lázadnak időnként ezek a kiskorú karakterek.
Láng Orsolya: Adok neked csontfogat, hozzál nekem vasfogat
Lana Bastašić novelláskötete nem könnyű olvasmány. Pedig gyerekekről szól. A könyv címe: Tejfogak. Ezeket a fogakat akkor hullatjuk el, amikor iskolába megyünk, vagyis amikor megkezdjük utunkat a felnőtté válás felé. Amíg tejfogaink vannak, gyerekek vagyunk, ártatlanok, mintha még az anyatej szaga is érződne rajtunk. Egy ideális gyerekkorban ez az átmenet nem jelent radikális változást, a szülők igyekeznek fájdalommentessé tenni a határátlépést – például a Fogtündér meséjével. És valami hibádzik, amikor a gyerek azt érzékeli, hogy
a valóság és a mese nem fedi egymást, amikor az ágya szélén ülő tündérnek nagy és hideg keze van,
és jobb lenne, ha inkább nem jönne, mert túl jelenvaló, vaskos valóság. A volt Jugoszláviában született írónő novelláskötetének utolsó darabja egy háborúból hazatérő apa balladája. Az apa hazahoz magával egy csótányt, amit a család megpróbál úgy kivégezni, hogy az apa ne is szerezzen róla tudomást, nehogy megszégyenüljön. Hiszen ez egy tiszta ház. A háború végével látszólag visszaáll a rend, viszont a traumákat nem lehet elhallgattatni: ha szavakban nem is, utat törnek maguknak másként. A mottó („Mindennek az elején egy gyerek áll, akit belöktek a pincébe.”) és a kötetet záró Apu hazajön vasmarokkal tartják a szerkezetet, amelyben különböző hangok szólalnak meg ugyan, de mind ugyanazt mondja: nagyon fáj. Akár úgy is, hogy erről nem tud.
A tabusítás és a megszégyenítés, a frusztráció és a komplexus, az indulat és a katatónia, a szánalom és a kegyetlenség mozgatják ezeket a történeteket. A szereplők ki nem mondott sejtések vagy megrögzött előítéletek alapján próbálnak eligazodni az életben, tévképzetekkel bástyázva körül magukat. A felnőttek egymásért vannak oda, ostobán és elvakultan, egymást is felemésztve, vagy éppenséggel beleromolva egy közös rutinba. Ez már egy másik szint, ide a gyereknek nincs bejárása, titkos világ, tele beazonosíthatatlan jelzésekkel és érthetetlen motivációkkal. Hogy mit miért tesznek, az a gyerekek számára megkérdőjelezhető ugyan, de nem megválaszolható.
A gyerek kiszolgáltatott, mindig és minden körülmények között a felnőtt önkényuralom áldozata.
Úgy kell elfogadnia mindent, ahogy van, benyelnie azt a maszlagot, amivel a felnőttek etetik, esetenként pont az ő rosszul felfogott érdekében. Ám a gyerekben van önérzet, van ébredő öntudat, ezért lázad. Lázad gondolatban, és lázad cselekedetben. Lázad úgy, hogy ellentmond, és lázad úgy, hogy engedelmeskedik. Lázad nyíltan, és lázad titokban. Irgalommal lázad a kíméletlenség ellen. Kárt tesz, mert jobbítani akar, ki akar törni az adott keretek közül. Mefisztó úgy mutatkozik be Faustnak mint „az erő része, mely / örökké rosszra tör, s örökké jót mível”. A gyerek ennek a fordítottja: olykor megpróbál változtatni a fennálló renden (jobban mondva: rendetlenségen), máskor megadó kis függvénynek tűnik a büntetés-jutalmazás koordinátarendszerében, de gondolatban elvágyódik, vagy a nemkívánatos szülőt transzportálja a számára elképzelhető legtávolabbi pontba. Persze, a szülő is jót akar. A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve – tartja a mondás. A rettenetes szülők nem gonoszak, csak gondatlanok, elhanyagolók, túlféltők, mérgezők. Egy zongoratanárnő arra biztatja a tanítványát, hogy több érzelmet vigyen az előadásmódjába. Az érzelmileg sivár közegből érkező kislány hallgatólagos megállapodásban van Beethovennel és Bachhal, hogy nem csinál hülyét sem belőlük, sem magából. A romantikus érzelmek távol maradnak, mert a csalódottság és a szorongás uralják a terepet. Az anya nem megy el az audícióra, mert alkoholista és depressziós. Valószínűleg szégyell emberek előtt mutatkozni, és noha a gyerekének kell nyilvánosság elé állnia, számára nagyobb próbatétel kilépni. És nem vállalja. Bastašić felnőtt hősei sokszor nem vállalják.
A gyerekek veszik át az irányítást, mert a felnőttek túl gyávák és elkeseredettek ahhoz, hogy kilépjenek a megszokott rosszból.
Olyan, mintha reménykednének, miközben már rég feladták. A legtöbb történet alapmotívuma a várakozás. Mintha megváltásra várnának, egy külső erőre, amely kiragadja őket a bénultságból. Próbálnak nagyon magabiztosnak tűnni, de a gyerekek átlátnak rajtuk. Ezek a kis szörnyetegek olyan éleslátással rendelkeznek, ami áthatol a nevelési elvek betokosodott rétegein. A közösség is gyilkos erővel bír, a kirekesztettségtől való félelem viszi rá a kislányt arra, hogy megölje az apját, aki az erdőbe jár maszturbálni. Nem az egyén beteg, hanem a társadalom.
De milyen típusú nevelési elveket is látunk Bastašić szülőmodelljeiben? Egy agresszív apa időről időre megveri a gyerekét, ok nélkül, pusztán azért, mert már elmúltak a korábbi verés nyomai. Tehát a fiú megérett a verésre. Ha sírva fakad, lánynak gúnyolja. Ha a fiú válaszol a verés közben feltett kérdéseire, az dühítő szemtelenségnek számít. Jobb némán tűrni az ütlegeket, és várni, amíg elfárad vagy ráun. Az anya titokban ad vacsorát, mert nem mer konfrontálódni. A fizikailag gyengébbek megadják magukat a természeti erőnek, elfogadják a megmásíthatatlant, csak a gyermeki képzelet szintjén van kiút, felülemelkedni a körülményeken. Az elhanyagoló anya alkoholért küldi el a kiskorú gyerekét. Felszívódik, pedig csak betétért ment le a boltba először menstruáló lányának. Egy tekintélyelvű apa porig alázza hízásra hajlamos fiát, a nyilvános megszégyenítéstől sem tántorodik el, miközben pedofil indíttatású megjegyzéseket tesz a fiúval egykorú fürdőruhás lányokra.
Nem törődik a gyerek személyiségével, egyetlen célja, hogy manipulálja, és ezt szégyen- és bűntudatkeltéssel éri el.
Nem hisz a fülének, amikor a fiú végre a sarkára áll, és ki meri mondani: nem kéri a maradék limonádét. Csakhogy ehhez az kellett, hogy a fiú találkozzék szuperhősével a mosdóban. Mert mi lehetne annál felemelőbb egy táplálkozási problémákkal küzdő kiskamasz vágyvezérelt gondolkodásában, mint hogy Spiderman nyújtja át neki a vécépapírt? A túlféltő szülők a külvilág vélt veszélyeivel tartják sakkban a gyereket, bezárnak ajtót, ablakot, és megtiltják, hogy a szomszéddal barátkozzon. Nem mellesleg ezek a szülők hithű keresztények, akik azzal intézik el a szomszédban élő holokauszttúlélő asszonyt, hogy ő is azok közé tartozott, akik megölték Jézust. A gyerek végül felfedezi magának a másik világot, és szembesül azzal, hogy a szülők világképe nem abszolút és totális, hanem egy limitált mozgásterű buborék.
Ami hiányzik erről a palettáról, az a mérvadó szülő. A gyerek szempontjából legelőnyösebb nevelési stílus megmagyarázza az érveit, és a gyerek álláspontját is meghallgatja. Ez a meleg érzelmi légkör Bastašić majd’ mindegyik történetéből hiányzik. Elvétve találunk egy-egy támogató szülőt, de ott más felnőttek okozzák a traumát (a tizennégy éves lány esetében, aki kenyérért megy le a boltba). Még a nagy-nagynéninél tett látogatás történetében is, amelyben egy családi hagyomány örökítődik át, tekintélyelvűségről, megfelelési kényszerről és megrontásról van szó. A kimondatlanság és kimondhatatlanság, a kommunikáció problematikussága uralja ezeket a kapcsolatokat.
A gondoskodás itt inkább kontroll.
Nem esik szó az érzelmekről, pedig azok feltárása sok esetben vezetne a feloldódáshoz, sőt a feloldozáshoz. A felnőtt szereplők sokszor rögeszmésen kapaszkodnak egy érzelem emlékébe, amiből már rég kifogyott a valós töltet. A ragaszkodás romba dönti életüket, mert nem képesek lezárni a múltat és túllépni a kudarcon. Az ilyen szülő nem veszi észre, hogy ott van mellette valaki, aki az ő viselkedésén keresztül tanulja az életet. Akinek ő a modell. A gondoskodás – ha van is – látszat, nem a gyerek valós igényeit veszi figyelembe. Az a fontos, hogy ne kerüljön porszem a gépezetbe. Az anya ügyel arra, hogy a gyerekek tisztán és egészségesen várják haza apjukat a háborúból. Csakhogy így szinte elviselhetetlen a kontraszt a lesoványodott, mosdatlan és kiéhezett test, és a felcseperedett, megkímélt, egészséges testek között. Hogy aztán a kötélen lógó apa lábujja és az azt szemlélő gyerek lábujja között csak megállapítható hasonlóság legyen, azonosság ne. Azonosság ne, az isten szerelmére. Mert hiába hozza magát haza a szülő, aki addig hiányával volt jelen a várakozásban, ha jelenvalóságával inkább elvesz, mintsem ad. Egy kislánynak az is jólesik, ha az alkoholkómából felocsúdó anyja befonja a haját: hiába fáj neki, hiába feszíti a fejét egész este a két fonat, a közelség és a törődés megérik ezt a fájdalmat.
Vannak megátalkodott gyerekek is. Az egyiket pszichológushoz viszik, de hiába. Mérges gombát tesz a terapeuta teájába, csak hogy végre kipróbálhassa annak precízen író tollát. Intelligenciájára fölényesen büszke, átveri a felnőtteket, figyelmességnek álcázva az ármányt. Tehát felnőttebbnek adja magát a felnőtteknél. Egy másik hagyja megfulladni a tornatanárt az iskolaudvaron.
Nem ő a tettes, de a véletlen kialakult helyzet folytán elégtételt vesz a megaláztatásaiért.
Egy harmadik a saját kezével fojtja meg az apját, mert úgy ítéli, hogy selejtes eleme a társadalomnak. Ezek a gyerekek az elnyomó közeg termékei. Nem tesznek mást, mint reagálnak, védekeznek. Érzékelik a világot, hangok, szagok, látványok, szavak és indulatok által, és megpróbálnak tájékozódni benne. De legfőképpen túlélni. Tudjuk, hogy kamasznak lenni néha pokoli. Minden baj. Az is, ha más vagy, és kitűnsz valamivel a többiek közül, az is, ha menthetetlenül átlagos vagy, és ennek annyira tudatában vagy, mintha valamelyik végtagod hiányozna. Nem mindig a szülő a hibás. Tényleg nem. De azért torokszorító, hogy mennyire az lehet. És hogy milyen felnőttek válnak ezekből a megalázott és megszomorított gyerekekből? Depresszióval és szorongással küzdők. Lelkibetegek. Gyenge szociális készségekkel rendelkezők. Párkapcsolataikban rossz kötődési mintázataik köszönnek vissza. Függők. Ez szinte borítékolható. De bízzunk abban, hogy ha gyerekként mertek lázadni szüleik ellen, felnőttként mernek lázadni majd önmaguk, vagyis a boríték ellen is.
