Helena Henschen regénye félig tényfeltáró mű, a korabeli dokumentumok, fényképek és családi beszélgetések alapján egyéni nézőpontból ugyan, de megkísérli rekonstruálni az eseményeket, a 20. századi Svédország leghírhedtebb bűnügyének hátterét. Apró részletekből épül fel nagybátyja, Fredrik von Sydow és felesége, Sofie története, egy fokozatosan széthulló, elidegenített és hazugságokkal teli családi élet. Ám az írónő számára ugyanilyen fontos rögzíteni magának a szembenézés vállalásának lelki következményeit is, és megértenie kapcsolatát az emlékek súlya alatt zárkózottá vált édesanyjával, a gyilkos húgával.
Helena Henshen (1940–2011) svéd író, formatervező és gyermekkönyv-illusztrátor. Szépírói karrierjét 64 évesen kezdte az Egy bűntény árnyékában című regényével, amely a kritikusok és az olvasók elismerése mellett 2009-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Könyvét a világ számos nyelvére lefordították.
Helena Henschen: Egy bűntény árnyékában
A kábítószer mindennél erősebb, és mindig győz. Édesanyám és más érintett személyek is mesélték, hogy nemcsak Ruth, hanem Fredrik és nővére, Emmy is használt morfiumot. Valószínűleg Hjalmar bármit is mondott, barátságos, megértő vagy dühös volt, vagy bármilyen intézkedést is tett, ezzel szemben mégis tehetetlen volt. Akkoriban nem létezett említésre méltó kezelési program a függőségre. Nem volt hova fordulnia, mert nem létezett segítség.
Korlátozott mennyiségben már az 1920-as években felbukkant a kokain Svédországban. Erika és Klaus Mannról készített életrajzában Andrea Weiss leírja, hogyan használták Berlin radikális kultúrköreiben, és úgy tűnik, akkoriban Berlin volt a kokain európai fővárosa. Több barátjuk kábítószer-túladagolásban halt meg, vagy öngyilkos lett (mint például maga Klaus Mann is 1949-ben). Erika is kábítószerfüggő volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy harcoljon a nácizmus ellen a II. világháború előtt Németországban, a háború alatt az Amerikai Egyesült Államokban és Angliában, majd a nürnbergi per során akkreditált újságíróként.
Sigmund Freud is dicsőítette a kokain boldogságérzést növelő hatását, s használta páciensein és saját magán is, de Svédországban sem morfiumot, sem kokaint nem lehetett recept nélkül legálisan vásárolni.
A költő Olof Lagercrantz a Min första krets (Első köreim) című könyvében leírja, milyen a morfium okozta boldogságérzés: „Lefeküdtünk az ágyra, majd Anne először nekem, majd magának is beadott egy [morfium]adagot. Soha életemben nem éltem meg ilyen mennyei érzést. Olyan volt, mintha a misztikum fényben úszó pillanata jött volna el hozzám, hogy örökre itt ragadjon. Fantáziám könnyedén szállt. Álmok formálódtak bennem. Csak úgy, a semmiből bukkantak fel szavak és képek, de nem éreztem szükségét, hogy lejegyezzem őket, hiszen eluralkodott rajtam az az érzés, hogy ez már örökké így lesz. Nyugodtan lehettem adakozó és bőkezű…” A morfium okozta mámor rövid ideig tart, és a megvonással hallucináció jár. Lagercrantz első és egyetlen hallucinációját is leírja az 1930-as évek elejéről: „Teljesen éber voltam, és láttam, hogy a kovácsoltvas ágyvégem villogó szemű macskává változik. Én ott feküdtem az ágyon, az állat felém fordította a fejét, ekkor megláttam, hogy valójában ördögarca van, és arra készül, hogy karmait mellkasomba mélyessze. Kivert a hideg veríték…”
Lagercrantz számára a morfium egyszeri, fiatalkori élmény volt, de Ruth, Fredrik és Emmy számára egy szörnyűséges katasztrófa kezdetét jelentette.
1924 nyarán kiderül, hogy Emmy gyermeket vár. Hjalmar és a család többi tagja között kiéleződik a helyzet. Akkor még önmagában véve botrányosnak számított, ha valaki házasságon kívül esett teherbe, de Emmy már húszéves, és van egy vőlegénye is.
Kis jóakarattal és a szülők anyagi segítségével tisztességes módon meg lehetett volna oldani a helyzetet. De semmi ilyesmi nem történt.
Hjalmar von Sydow gondos és figyelmes szülőként jelenik meg valamennyi fennmaradt leírásban. Egy kedves édesapa, aki rengeteg munkája ellenére is érdeklődik a gyermekei iránt. Hjalmar szemet huny afelett, ha időnként eltűnik néhány üveg ital a borospincéből, ugyan dühös lesz és tiltakozik, amikor Fredrik kilengéseinek számlái az asztalára kerülnek, de végül elintézi fia adósságait és banki váltóit. Úgy tűnik, habár kelletlenül, de mindent el lehet fogadni, kivéve azt, hogy valaki a házassága előtt állapotos legyen. Itt húzódik a határvonal, és ezt Emmy is tudja. Amikor rádöbben, hogy terhes, a szó valódi értelmében megbénul, nem tud járni, és minden fájdalma sajgó lábaiba összpontosul. Pontosan tudja, mi vár rá. El kell utaznia, titokban kell megszülnie a gyermekét, akit aztán elvesznek tőle, és soha többé nem láthatja viszont.
1924 augusztusában Ruth és Emmy együtt elutaznak, először Marienlystbe, Dániába, majd egy innsbrucki elmegyógyintézetbe. Fennmaradtak azok a levelek, amelyeket anyai nagyanyám onnan írt. Szegény, kicsi Emmynek annyira fáj a lába, írja, de egyetlen szót sem ejt a fájdalom valódi okáról. Az innsbrucki tartózkodás mindkettejükben mély pszichés nyomot hagy. „Szerdán költöztünk be, és bár szép, nagy szobát kaptunk, de jaj, milyen komor. Velünk szemben vannak a szegény, idegbeteg férfiak termei, a legtöbbjük félidióta, vagy egész testében rázkódik a háború okozta sokk miatt. Látjuk, ahogy hosszú, szürke kabátjukban sétálnak, vagy az ablakokban ülnek, és minket bámulnak. A másik oldalon három ablak van, de olyan magasan, hogy azon át csak lucfenyőket látunk, így sem a nappali világosság, sem a napfény nem jut be hozzánk.”
Szobájuk leginkább börtönre hasonlít, és ott vannak hónapokon át.
Kérik, hadd jöhessenek haza, de Hjalmar hajthatatlan. Ruth aggódik az otthon maradt gyerekek, főleg Fredrik miatt, aki akkor épp tengeren szolgál, és nem hallat magáról. Vigasztalan létüknek két fénypontja van, az egyik a hazulról érkező levelek, a másik, amikor Emmy este megkapja a fájdalomcsillapítóját.
„A nap legkedvesebb órája, amikor már ágyban vagyok, és Emmy megkapta a morfiuminjekciót. Mindketten egész nap erre várunk. Ilyenkor néhány órát fekszünk, és kötögetünk úgy éjjel tizenegy-tizenkettőig, majd ismét jön az orvos, és ha még mindig nagyon fáj Emmy lába, akkor kap még egy injekciót. Emmyben megvan a fiatalság öröme, és olyan kedves az ő kis anyácskájához, amikor levert és bánatos vagyok, pedig ennek épp fordítva kéne lennie, nekem kéne felvidítanom őt, amikor kezdődik a kínzó fájdalom a lábában.” (Családi levelek, 1924. november 2.)
Emmy leánygyermeket szül, aki néhány nap múlva eltűnik. Meghalt vagy örökbe adták, senki sem tudja.
Ezt követően hazautaznak. Emmy ettől kezdve tolókocsiban ül, nincs már talaj a lába alatt. Nagyanyám sem tud soha többé régi önmaga lenni, és 1926 tavaszán meghal.
Emmy az első gyermek, akire lesújt Hjalmar hajthatatlansága. Néhány évvel később megismétlődik ugyanez, amikor Fredrik és Sofie várnak gyermeket. Mindketten közel voltak a nagykorúsághoz, tehát mire ez a szigor? Oly kedves és gondos apjuk most más oldaláról mutatkozik, ami mérhetetlen szenvedést okoz Ruthnak, Emmynek, később Fredriknek és Sofie-nak is. Mi következhet ebből? Bűntudat. Az az érzés, hogy semmit sem érek. Bosszúvágy, hogy eljön még az idő, amikor visszavághatok.
Az innsbrucki tartózkodást követően anya és lánya megragadt a drog szorításában. A megszületett gyermek eltűnik, a rettegés viszont bennük marad, és csak a morfium csillapítja fájdalmukat. Ruthot egyik gyógyintézetből a másikba küldik, de ki törődik Emmyvel? Vajon van valaki, aki segít rajta? Sokan tanúskodtak róla, hogy különleges testvéri-baráti kapcsolatban állt Fredrikkel, és lehet, hogy azokban a nehéz időkben épp öccse volt a támasza. Minden embernek szüksége van egy bizalmasra, még az alkohol és kábítószerfüggőknek is. Az ilyen ember olyan valakit választ magának, aki nem tesz fel kérdéseket. Például egy fiatalabb testvért. Elképzelhető, hogy Emmy épp az öccsével osztja meg titkait, vele beszél bizalmasan. Ő a kiválasztott, és egy idő után nélkülözhetetlenné válik a számára. A fiú komolyan végighallgatja, de nem kritizálja, sőt segíteni is tud, kiemeli apja pénztárcájából azt a bankót, amelyre nővérének olyannyira szüksége van. Fredrik ezáltal olyan helyzetet vív ki magának a testvérek sorában, amilyenre korábban nem volt módja.
Tud valamit, amit a családban senki más, és ha anyja vagy apja kérdezik, nem árulkodik.
Ha a szülők nem veszik észre, hogy mi folyik a testvérek közt, akkor könnyen a fiú is a kábítószerfüggőség veszélyzónájába kerülhet.
Vajon így történt? Könnyen elképzelhető. 1925 tavaszán, amikor Emmy visszatér Innsbruckból, Fredrik tizenhat éves. Ez pont az a kor, mikor a fiatalok a határaikat próbálgatják.
Egy emlékkép, amit édesanyám réges-régen mesélt. Egy éjjel arra ébredt, hogy egy kétségbeesett hang segítségért kiált. A kislány, az én édesanyám, magára kapkodja a ruháit, kilopakodik a konyhaajtón, lerohan a lépcsőn, ki az utcára. Végigsiet a Hantverkargatan kövein a városközpont felé, át a hídon, el Tegelbacken háztömbje előtt. Bakancsa alatt csikorog a hó, az utcai lámpák fénye meg-megcsillan a lágy hóesésben, szinte teljesen egyedül van az utcán. A Jacob tér felé siet, ott van az Oroszlán Gyógyszertár, az egyetlen, amely éjjel is nyitva tart. Elmondja, mit akar, és a morfiumos zacskót szorosan magához ölelve szalad haza.
Kié volt az a kétségbeesett hang? Ki küldte el azt a kislányt az éjszaka kellős közepén?
Édesanyám erről semmit sem mondott, vagy csak nem emlékszem. Nem nagyon valószínű, hogy a nagymamám lett volna, hiszen az ő igényeiről orvosok gondoskodtak. Csakis Emmy vagy öccse lehetett az.
„Különösen a kokain használatával kapcsolatban ismert, hogy olyan súlyos dühkitörések léphetnek fel, hogy az illető gyakorlatilag bármit megtesz. Elképzelhető, hogy ez is közrejátszott az 1932. március 7-én bekövetkezett katasztrófában” – írta Henry Marcus professzor abban a bizonyos levélben a rendőrségnek.
Agejev Roman med kokain (Regény kokainnal) című könyvében szinte beavatottként számol be a méreg hatásáról. Hátborzongató olvasmány: „A kokain képes arra, hogy testi boldogságérzetet keltsen az emberben anélkül, hogy annak a legcsekélyebb pszichológiai kapcsolata lenne a külső eseményekkel, akár olyan eseményekkel is, amelyeknek levertséget, kétségbeesést és szomorúságot kellett volna okoznia a tudatomban – s a kokainnak pont ez a tulajdonsága volt számomra oly vonzó, amit nem tudtam és nem is akartam legyőzni, aminek nem tudtam és nem is akartam ellenállni. A kokain hatása alatt érzelmi énem olyan dimenziókba került, hogy önellenőrző énem megszűnt működni. De amint véget ért a kokain hatása, lopakodva közeledett a rémület – írja. – A rettegés órái következtek. Testemre leírhatatlan, remegő, megmagyarázhatatlan kétségbeesés nehezedett.” Agejev szemléletesen mutatja be, hogy mi történik egy kokainfüggő ember lelkében. Olyan érzések töltik el, mint a halál boldogsága, olyan fantáziaképek jelennek meg előtte, melyek ellentmondanak a józan észnek, vagy rettegés, amikor az ablak előtti függöny fegyverüket rászegező katonákká változik.
