“Azt látták maguk körül, hogy mindent az idősebbek tartanak ellenőrzésük alatt - a képmutatók, akiknek feltett szándékuk a korábbi állapot fenntartása, mintha a II. világháború meg sem történt volna” - magyarázza a brit Barry Miles, a londoni ellenkultúra tagja, később újságíró-író a magyarul is megjelent Hippik című könyve előszavában. Igaz, Amerikában ezt nehezen feledhették, legalábbis a fiatalok, akik a háború után született első nemzedékként igazi örvényben találták magukat. 1965-ben megduplázták a behívott hadkötelesek számát (bár a Vietnámban harcoló amerikai katonák kétharmada önkéntes volt), közben zajlottak a polgárjogi mozgalmak, új erőre ébredt a rockzene, a hippik pedig elutasították az intézményesült társadalmi normákat az álszentség és a nyárspolgárság miatt, a béke és a szabad szerelem jegyében.
Amikor 1967-ben bemutatták a Hair című musicalt Gerome Ragni és James Rado dalszövegével, valamint Galt MacDermot zenéjével, a hippikorszak csúcsán jártunk: abban az évben Allen Ginsberg hívására mintegy százezer hippi érkezett San Franciscóba, ez volt a szerelem nyara. Majd amikor egy bő évtizeddel később Miloš Forman elkészítette a maga feldolgozását, a virággyerekek aranykora sokkal távolibbnak tűnt, mint tíz év. A hetvenes évek a kiábrándulás időszaka lett olyan hívószavakkal, mint Nixon, az olajválság, a vietnámi kudarc, a szektás tömeges öngyilkosságok.
A Hair-film amerikai bemutatója 1979. március 14-én volt, Magyarországon 1980. január 17-től vetítették a mozik,
a kritikusok egy része nagyon szerette, mások vitathatatlan elégedettséggel mutattak rá a deviáns fiatalok kultúrájának bukására és a szükségszerű betagozódásra a társadalomba.
Forman a cseh újhullám nagy rendezőjeként emigrált az Egyesült Államokba a prágai tavasz eltiprását követően, majd az Elszakadás és a Száll a kakukk fészkére után készítette el harmadik amerikai filmjét, a Hairt.
A Filmvilág már 1979-ben a Le Monde interjújából közölt részleteket, amiből kiderült, hogy a producerek eleinte nagyon fáztak attól, hogy Forman kvázi eredeti forgatókönyvet akar a filmnek, amiben átvariálja a musical addigra ikonikus szövegeit és a gyakorlatilag nem létező cselekményét. A rendező viszont azzal érvelt, hogy a színház és a film máshogy működik, és az utóbbinak szüksége van egy koherensebb cselekményre (így a musicalhez képest változás az, hogy Claude Bukowski helyett az ő ellentétpárja és a másik főszereplő, Berger hal meg Vietnámban). A Treat Williams alakította Berger a filmben egy játékos, önfeledt és önazonos, nagyon karizmatikus figura, a New York-i kis hippicsapat kvázi vezetője, aki összebarátkozik az unalmas Oklahomából származó Claude-dal, és a bevonulása előtti napokban bevezeti a hippiknek a fojtogató társadalmi normákat, így a katonai szolgálatot is megkérdőjelező világába.
Forman Bergerről azt nyilatkozta a Le Monde-nak: “Az életben is szeretem, hogy a fiatalok lázadnak, s hogy lázadásuk nem feltétlenül követel megtorlást. Amikor Berger a fogadáson az asztal tetején kezd táncolni, nem pusztít el semmit. S mégis sokkal élesebben leplezi le az establishment képmutatását, mintha minden összetört volna. Ha valaki úgy mondja meg nekem az – ellenem szóló – igazságot, hogy közben nem sért meg, nem vág pofon, akkor az elgondolkodtat. Természetes, hogy az ifjúság igen szenvedélyes, igen durva, de éppannyira nemes is, sőt jobban képzett, mint egy művelt diplomata, miért feledkezünk meg erről?” Arról, hogy a Hair bonyolultabb annál, minthogy jó és rossz választásokat tárna a néző elé, a rendező azt mondta: “A Hair szereplőinek is megvannak a maguk ellentmondásai. Berger felelőtlen, játszik az emberekkel. Claude elfogadja azt, amit a társadalom követel tőle, s mint egy marha, belép a hadseregbe, elmegy a háborúba. Én nem ítélkezni akartam felettük, hanem
a humor örömével megmutatni, hogy az ellentmondások megoldásának lehetséges nemesebb, civilizáltabb módja is.”
Báron György, a magyar filmkritika mára legendás figurája az Élet és Irodalom hasábjain a film sikere kapcsán felidézte Vance Packard amerikai újságíró és társadalomkritikus megfigyelését, miszerint az amerikai középosztály jellemző képviselője az autószalonban a négyüléses, szolid színű és kivitelezésű autót veszi meg, ami megfelel a családja igényeinek – miközben az eladók egybehangzó állítása szerint a szalonba bevonzani akkor lehet őt, ha a kirakatban egy kétüléses, menő sportkocsi áll. Packard rámutatott, hogy a vágyaink és a megvalósítható életünk között feszülő szakadékot mások mellett az olyan filmek is segítenek áthidalni, mint a Hair – nem csoda, hogy akkora siker lett. A nyárspolgár titkon vágyik arra a szabadságra és idealizmusra, amit ha ideig-óráig vagy felelőtlenül is, de a hippi fiatalok mégiscsak megvalósítottak. Báron dicsérte a filmben a rockzene erejét és a “romlatlan, igazi hangulatok” ábrázolását, ahogy azt is, hogy az ízig-vérig hollywoodi filmet készítő, eredetileg cseh újhullámos Forman ellenpontként azért belopta az ábrázolásba a korai filmjei ironikus személelét is. A kritikus szerint szintén nagy erénye a filmnek, hogy pont a hetvenes évek végén Forman használhatta volna az adaptációban a korabeli technológiai csinnadratta lehetőségeit (színes szűrők, szuper-szélesvászon, kvadrofon hang), ehelyett viszont megmaradt a nagyon egyszerű és alap filmes eszközök mellett, mint a beállítások, a ritmusra vágás, az alakítás és a tánc.
Hasonlóan elismerően írt például a Szolnok Megyei Néplap, aminek újságírója szerint “úgy gyönyörű a Hair, ahogy van”. Akkor már érzékelhető volt a Hair adaptációjának haszna és értelme körüli vita, amiben a szerző egyértelmű álláspontot foglalt el: a Hair a “kialakult társadalmi közérzet mélyreható kifejezése. S nem véletlen, hogy az emberi közösségeket nyugtalanító kérdésekre éppen a fiatalok a legérzékenyebbek. Mert – ha szabad így kifejezni magunkat – elsősorban az ő bőrükre megy a »játék«. Ez történt a Hairben is.”
A veszteségnek és a személyek felcserélhetőségének univerzális és időtlen tragikumára fűzte fel gondolatait a Filmkultúra szerzője 1985-ben, abban az évben, amikor a musicalt végül Magyarországon is bemutatták. “Forman észreveszi a dolog tragikumát is, hogy (...) a személyiség nem intakt többé. Hogy egyik ember behelyettesíthető a másikkal, akár egy fantommal, de a legjobb barátjával is. Ez Svejk felismerése, ez Tetik hadnagyparanoiája Kelet-Európából. »Let's the sunshine in« (sic!) zúg a dal a New York-i Central Parkban, miközben vétlen, helyettes hősünk bemasírozik a repülőgépbe, mely a valószínű halál felé repíti majd. Áldozat és nem csupán amerikai. Nem csupán Amerikáé.
És közben nem lehet üvölteni, hogy tévedés történt, hogy nem vagyok azonos - a gép bedarál.
Az amerikai Hair a személyiség öntörvényűségéről szólt és azért lázadt. Forman Hairje a személyiség fölcserélhetőségéről, behelyettesíthetőségéről dalol-vádol. Mit érdekli őt az amerikai álom? Süssön a nap, ha tud - és ha lesz még kire! Tegnapi lázadóinkból mai halottaink lettek Forman gyönyörűszép meséjében. A fű kinő utánuk.”
Persze nem volt minden kritikus ilyen kegyes, sem értelmet kereső, többen firtatták azt, hogy mi értelme volt ezt a filmet elkészíteni azután, hogy a lázadó és dekadens hippikultúra elbukott. Talán nem véletlen, hogy ezek részben az ifjúságnak szóló lapok voltak.
Az Ifjúsági Magazin 1980-ban hosszasan ecsetelte a hippik “kifulladt lázadását”. A lap egyfelől méltatta, hogy a Hair bemutatása után a mozikban felújították a Szelíd motorosokat, és a televízió vetítette az Eper és vér című, szintén a fiatalok nemzedéki kritikáját felhangosító filmet. Az újságíró szerint viszont “mindhárom a hippikorszakot, az egész világot megfertőző észak-amerikai és nyugat-európai diáklázadásokat, az ellenkultúra kivirágzását idézi”, majd
a szerző tételesen levezeti e fertőzés elhalásának stációit, kezdve Janis Joplin és Jimi Hendrix halálától a szektákig és a hippik társadalmi betagozódásáig.
A Rock Színház előadásában, Sándor Pál rendezésében és számos külföldi/nyugati művész részvételével 1985 nyarán Magyarországon is bemutatták a Hairt, igaz, ez az előadás még a filmen alapult, a műfaja pedig a magyar alkotók szerint “amerikai törzsi, szerelmi rockmusical.” Berger szerepét Nagy Feró játszotta, Claude-ot Kaszás Attila.
A darab bemutatását a kritika fanyalogva fogadta, és mint azt a Heves megyei Népújság írta, ismét csak azt firtatták, “mi szükség van az USA 1968-as hosszúhajúira 1985 Magyarországán”. Csakhogy többek között a háborúellenesség mit sem veszített az aktualitásából, például akkor, ha még mindig öreg politikusok küldik meghalni a fiatal fiúkat (és lányokat) a háborúba - azokat, akik csak a park füvén szeretnének üldögélni a szeretteikkel és örülni az életnek.
A Hair társadalomkritikája, ha egyes elemeiben idejétmúlt is már, a markáns reflexióiban örökérvényű maradt. Berger pedig még mindig az a jól eltalált figura, aki legyen bár bukott vagy tragikus hős, valamit a legmélyebb önvalónkból szólaltat meg, akár úgy is mint a szabadság prófétája, akár, mint az erőszakot elutasító, felelőtlen gyerek. Az igazságok valójában nem lesznek kevésbé igazak akkor, ha tökéletlenül fogalmazzák meg őket.
