1976 szilveszterén járunk. Az Amerikai Egyesült Államok csapatai néhány éve vonultak ki Vietnámból, de a hidegháborús nyomás és atomfenyegetés súlya egyre maradandóbb nyomot hagy az amerikai kultúrán. A hippimozgalom, a békés egymás mellett élés és szeretet korszaka lassan átadja a helyét az anarchia önpusztítóbb és erőszakosabb formáinak. A fiatalok már a Ramones, Patti Smith, Lou Reed koncertjeire próbálnak belógni a CBGB klubba, ahol a hetvenes évek közepén megszületett a punkzene.
Garth Risk Hallberg: Ég a város
Fordította: Bart István, Európa Könyvkiadó, 2019, 1048 oldal, 5999 HUF
Ezen az éjszakán a zsidó családba örökbefogadott Charlie is egy klubba igyekszik, hogy együtt bulizza át az év utolsó napját Sammel, aki zenei fanzinokat gyárt, de ezen kívül fogalma sincs, hogy mit kezdjen az életével. Az Ex Post Facto zenekar fog fellépni, akiket most már Ex Nihilonak hívnak, miután a frontemberük, William, alias Háromlábú Billy összeveszett a többiekkel és kiszállt a buliból. Samnek azonban titokzatos találkozója van valakivel, így nem töltik együtt az éjfélt, ahogy a homoszexuális kapcsolatban élő William is elszakad szerelmétől, a déli farmervilágból a nagyvárosba menekülő Mercertől. Mercer végül William nővérénél, Ragennél köt ki a dúsgazdag családi vállalat irodaházában, amelyet a fiútestvér már egy évtizede maga mögött hagyott. A Central Park mellett vagyunk, ahol nem sokkal később két lövéssel a fejében, a fal mellett eldobált használt fecskendők és műanyag poharak között megtalálják a haldokló Samet.
Az 1977-es New York-i áramszünet sokak életét megváltoztatta
New York City, 1976 Ismerjék meg Regant és Williamet, a város talán legszerencsésebb figuráit; Keitht és Mercert, akik jóban-rosszban szeretik őket; a két külvárosi tizenévest, Charlie-t és Samanthát, akiket leginkább csak a belvárosi punkszcéna csábít; Richardot, a rögeszmés magazinriportert, és az idealista szomszédját, Jennyt - és végül a nyomozót, aki megpróbálja kitalálni, hogy ezeknek az embereknek mi közük van a Central Parkban történt szilveszteri lövöldözéshez.
Garth Risk Hallberg első regénye, az Ég a város 2015-ben jelent meg. A kicsivel több, mint ezer oldalas könyvön a szerző öt évig dolgozott, és kiadója 2 millió dollárért vásárolta meg a kéziratot, amelyet az eddigi legnagyobb összegnek tartanak, amit ismeretlen szerző első kötetéért valaha fizettek. A magyar kiadást Bart István fordításában olvashatjuk, aki Jonathan Franzen fordítójaként belülről ismeri az amerikai nagyregényt, és olvasmányosan tárja elénk az amúgy is gördülékeny, órák után is továbbolvasásra késztető szöveget.
A történet egyik húzóereje az a számos cselekményszál, melyeket a szerző a múltban és a jövőben is találkoztat, és amelyekhez újabb és újabb mellékszálakat sző. A szereplők tudtukon kívül ugyanabba a pszichiátriai rendelőbe járnak, ugyanabban a lemezboltban vásárolnak néhány perc eltéréssel, és a mindannyiuk számára mást jelentő New York felhőkarcolói és az eget uraló madarai alatt ugyanolyan kicsinek, mulandónak és bűnösnek érzik magukat. Egészen addig, amíg 1977. július 13-án, az egész várost a valóságban is elborító és polgárháborús állapotokba taszító áramszünet alatt ténylegesen találkoznak. A sötétség eluralkodásával a felszínre tör a mélyben forrongó feszültség, és az álmok városa, az irigyelt New York, „egy csokor acélliliom”, megmutatja az addig csak sejtett igazi arcát.
„Képtelenségnek tűnt, hogy szabad akaratából költözött erre az éghajlatra, ahol a tavasz csak a tél szemantikai variációja, ahol az utcák szigorú geometriájában csak egy görög vagy egy börtönépítész lelhette örömét, egy olyan városba, amely akkor érzi jól magát, ha esik. Szakadatlanul özönlöttek a taxik az alagút felé, mint az elkárhozottak Boschnál a Pokol tornáca felé. Ordibáló emberek dülöngélnek az ablak alatt. Képtelenség, hogy most már egyedül fizeti az egész lakbért, havi kétszázat, azért a kiváltságért, hogy az ablaküveghez szoríthassa az arcát, miközben hol marad az a lélegzetelállító nagyvárosi panoráma?”
Az utcákon vonuló tömeg, a napról napra élő munkások, az alacsonyabbra sorolt színesbőrűek, a szüleiket látva Amerikából már most kiábrándultan kallódó tinédzserek lángba borítják az épületeket, hogy elpusztítsák minden bajuk szimbólumát. Ekkor élesedik az Ex Post Facto új énekes-gitárosa, Nicky Chaos nagy terve is, aki önkényes lakásfoglalóként Manhattan szívében egy Poszthumanista Falanx nevű már-már vallási közösség vezetője is, akik furgonjukkal éjszakánként rejtélyes utakra indulnak, hogy ráébresszék az embereket a világ menthetetlen rothadására. Mindehhez természetesen az olasz bevándorlócsaládból származó Samnek és tűzijátékok készítésével foglalkozó apjának is köze van. Talán nem véletlen, ha ebben egy kis Harcosok klubja-utánérzést vélünk felfedezni:
„Csütörtök délutánokon rabelais-i jelenetek játszódtak le a Union Square-en: már fényes nappal be volt lőve mindenki: egy fa alatt a padon ült egy hosszú hajú fiú meg egy lapos mellű lány, vagy fordítva, egymás szájába dugva a nyelvüket, lehunyt szemmel, mintha aludnának. Kissé arrébb egy diák a megafonjával szabadságot követelt Kambodzsának. Bármerre nézett, egyszerre mindenhol ezeket a gyerekeket látta, akik már egyáltalán nem hittek a haladásban. És miért is hittek volna? Hiszen mi más volt a haladás, mint a Watergate és az atomháború? A haladás egykedvűen végignézte, ahogy lángtenger borítja el az őserdőt és a zsúpfedeles kunyhókat. Könyörtelenül lemészárolta a My Lai-i parasztokat, és szuronyhegyre tűzte a csecsemőket. Mit lehetett kezdeni ezzel az egésszel? Ezzel a tébollyal, amit maga után hagyott, és egyáltalán mit csináljon az ember, amikor a megszokott Rand McNally világtérkép, amit egész életében használt, egyszer csak fogja magát, és fölpöndörödik a plafonig?”
Mégis, az akkor tizenhárom éves Will, Ragen fia – aki később nagybátyja naplójegyzeteit, fennmaradt festményeit és írásait feldolgozza a kétezres évekből visszatekintve, amikor a városrehabilitáció szlogenje alatt „a tőke cunamija” mindenhol csillogó, új felületeket és mindig eggyel több emeletet hagy maga után –, úgy érzi, hogy azon az éjszakán és abban a korban az életnek valami olyan intenzitása volt megtapasztalható, amelyet ma már nem érezhetünk. Talán csak az olyan könyveket olvasva, mint ez is, miközben Patti Smith Gloria című száma szól a fülünkben.
Szerző: Monostori Andrea
