Miloš Forman & Jan Novák: Fordulatok - Emlékirataim, Kalligram, 2008
Jack Nicholson és a hatalmas indián gazfickó
Amikor szereplőket válogatok egy-egy filmhez, más szemmel nézem a világot. Nem tudok úgy bemenni a postára egy levéllel, hogy az üvegfal mögött ülő tisztviselőt ne képzeljem bele valamelyik szerepbe. Figyelem az embereket az utcán, a színészeket a filmekben, a színpadon, és gondolatban szerepeket osztok. A filmmel kapcsolatos munkálatok további fázisaiban ez a kényszeres keresgélési inger alábbhagy, de teljesen sosem szabadulok tőle.
Pályafutásom során a Száll a kakukk-ban nyílt először lehetőségem valamennyi fő- és mellékszerepet hivatásos színészekre osztani, akik nem saját magukat játszották. Úgy döntöttem, ennek kompenzálására a többi szerepre amatőröket válogatok. A filmben megjelenő páciensek, a nővérek és kórházi alkalmazottak többsége a valóságban is az, ami.
Minél többet gondolkodtam a filmről, annál biztosabb voltam benne, hogy McMurphy szerepét neves színésznek kell játszania. Ez a film ugyanis kimozdítja a nézőket megszokott környezetükből, és egy idegen, ijesztő, nyers világba rántja őket. Úgy gondoltam, könnyebb az utazás, ha idegenvezetőjük egy jól ismert arc. Felhoztam az ötletet a producereknek, ők pedig megkérdezték, kire gondolok konkrétan.
Elsőként Jack Nicholson ugrott be, aki akkor már első vonalbeli sztárnak számított Hollywoodban, olyan filmekkel a háta mögött, mint a Szelíd motorosok, a Testi kapcsolatok, vagy az Öt könnyű darab. Tetszett nekem a Kínai negyedben is, de talán annál is nagyobbat alakított Az utolsó szolgálat című erőteljes, emotív filmben. Nicholson sokat lendítene a Száll a kakukk-on, szerződtetése viszont jelentősen emelné a költségeket. Nem csak az ő honoráriumáról van szó, egy sztár jelenléte ugyanis a többi színész ázsióját is növeli, azaz senki nem hajlandó minimálbérért dolgozni, a szakszervezet pedig visszavonja a „kis költségvetésű film” számára kiharcolt engedményeket.
Saul és Michael sokáig osztottak és szoroztak, végül szóltak, hogy vegyem fel a kapcsolatot Jack Nicholsonnal.
Jacket Buck Henry mutatta be nekem Cannes-ban, ahová az Elszakadással utaztunk. Régi barátok voltak, ezért később még néhányszor összefutottam vele Los Angelesben, sőt egyszer meghívott a házába is, de sosem tudtam igazán elengedni magam a társaságában. Barátságosan viselkedett, de olyan színes szlenget használt, amihez az én szerény angoltudásom kevés volt. A felét sem értettem annak, amit beszélt, ezért mindig egy kissé kirekesztettnek éreztem magam, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy untatom őt. Utólag már tudom, hogy csupán a kívülállóságom miatt kifejlődött üldözési mánia dolgozott bennem, ám ez sosem befolyásolta Jack, a színész iránti elismerésemet. Egyszerűen el sem tudtam képzelni mást McMurphy szerepére.
– A francba, Miloš! Tudod, hogy meg akartam venni a kibaszott Száll a kakukk filmes jogait? Csak hát Douglas papa megelőzött – mondta Jack, amikor felkínáltam neki a szerepet.
Ahogy azt sejtettük, Nicholson szerződtetése miatt négy millió dollárra ugrott a költségvetés, ami még mindig csak töredéke a mai áraknak, a Terminátor 2 stábjának élelmezése kerülhetett ennyibe. Akkoriban viszont ez sok pénz volt egy független produkció számára. Zaentz igyekezett rávenni a nagy stúdiókat, hogy szálljanak be a filmbe, de még Nicholson szépen csengő neve is kevés volt ahhoz, hogy ráharapjanak. Végül Zaents saját cégét, a Fantasy Recordsot bízta meg a finanszírozással.
Jack becserkészése könnyű feladatnak bizonyult a többi szereplő felkutatásához képest. Ezernél is több jelentkezőt végignéztem, ami azóta átlagos mennyiségnek számít nálam. Úgy saccolom, a megfelelő emberek kiválasztása esetemben a színészekkel való munka hetven százalékát teszi ki, a továbbiakban már csak abban segítek nekik, hogy magukra találjanak a szerepben. Igyekszem belőlük kihozni azt az energiát, amit a meghallgatáson éreztem, és ami alapján kiszemeltem őket az adott szerepre.
Már a válogatás elején tudom, milyen típusokra van szükségem az egyes karakterekhez, bár megtörténhet, hogy a színész egész másképp értelmezi a szerepet, és eredeti elképzelésem felülbírálására késztet. Például az Amadeusnál biztos voltam abban, hogy a császár szerepét egy brit színészre osztom. A hatalmi pozícióban lévő arisztokrata személyiségéhez szerintem hozzá tartozik a brit felsőbb osztály affektált kiejtése és tartózkodó visszafogottsága. Csakhogy az ízig-vérig amerikai Jeremy Irons több uralkodói tulajdonságot, arisztokratikus modort mutatott, mint az általam látott összes brit színész együttvéve. Olyan lenyűgöző volt, hogy azonnal elálltam eredeti tervemtől, és nem bántam meg, mert remek alakítást nyújtott.
Az első körben csak a színész fizikai adottságait, a rám gyakorolt hatást figyelem. Ez a legfontosabb, mert itt dől el, hogyan fogadják majd a nézők az adott karaktert. A második lépcső a beszélgetés. Mindössze öt-tíz percig beszélgetünk, hogy a jelentkező hanghordozásából és gesztusaiból következtetni tudjak az egyéniségére. Ha érzem, hogy ott bujkál benne a keresett karakter, olvasópróbára hívom. Mindig velük olvasok, eljátszom a nagymamát, a kisfiút, a hisztis menyasszonyt vagy a sorozatgyilkost, szóval amit a jelenet megkíván. Szeretek közvetlenül konfrontálódni a színész személyiségével, mert olyankor nyilvánul meg a kreativitása és az intelligenciája. Feltételezem, hogy más rendezők is alkalmazzák ezt a módszert, bár nem nevezhető bevett szokásnak. Egyszerűen nem akarom, hogy úgy érezzék, tisztes távolból méregeti őket egy kívülálló, ezért vetem magam eléjük. Így alkalmam nyílik bizonyítani, hogy pontos elképzeléseim vannak a jelenetről. Ha ez sikerült, rendezői hitelem növekszik, ráadásul a többszöri olvasás segít kiköszörülni a szöveg csorbáit. Azok a párbeszéd-részletek aztán a fülemben maradnak egészen az utolsó simításokig.
Természetesen ez nem aranyszabály, az ilyen szereplőválogatásnak bosszantó hátrányai is vannak. Egyszer például egy férfias fickót kerestem egy szerelmi jelenethez, és azt hittem, megtaláltam a megfelelő színészt. Amikor összeolvastuk a szöveget és én játszottam a felajzott nőt, a fiúból csak úgy sütött az állati szenvedély és szexuális vonzerő. Forgatás előtt már nem volt alkalmuk a partnernővel lepróbálni a jelenetet, de úgy gondoltam, erre nincs is szükség. Biztosra vettem, hogy a kellő pillanatban a srác leteperi a nőt, annak rendje és módja szerint. Csakhogy amikor elindult a felvétel, rá sem ismertem. Az a tüzes kiskakas egyszer csak szégyenlős fiúcskává változott. Görcsös és ideges lett, alig mert a nő szemébe nézni. Próbáltam nyugtatni és kihozni belőle azt az elragadó bujaságot, amit a próbán mutatott, de hiába.
Sosem érdekelt, hogy valaki homoszexuális-e, vagy heteroszexuális, ezért gyakran észre se veszem. Amint azt sejthetik, szóban forgó fiatalember homoszexuális volt, emiatt nem találta a helyét a jelenetben. Csak akkor tudott meggyőző lenni, ha egy másik férfihoz címezte mondandóját.
Ezért a szereposztásnál azt a szempontot is lényegesnek tartom, hogy a színészek karakterüknek megfelelően reagáljanak egymásra. Találhatok ugyan megfelelő embereket egy-egy szerepre, de döntő fontosságú, hogy néznek ki egymás mellett, hogyan reagálnak a partnerre, szimpatikusak-e egymásnak, vagy sem, megnyugtatóan hatnak-e a másikra, vagy épp ellenkezőleg, egymás idegeire mennek.
Brad Dourif-ra egy off-Broadway darabban bukkantam rá, és azonnal megláttam benne Billy Bibbitet. Sugárzó tehetsége mellett sebezhető és törékeny volt, ami kiválóan passzolt ehhez a szerephez. A zárt osztály pácienseinek szerepére viszont erős egyéniségek kellettek, hogy a csoportterápiás jelenetekben ne olvadjanak arctalan masszává.
Michael Douglas hozott egy alacsony, tömzsi színészt, Danny DeVito-nak hívták, és játszott a Száll a kakukk színpadi verziójában. Egy másik összetéveszthetetlen arc, Christopher Lloyd egy ügynökség közvetítésével érkezett. Mániákus nézésével régi New York-i barátomra, Vincent Schiavellire emlékeztet, aki egyébként szintén felbukkan a filmben.
Valamivel nehezebb volt megfelelő színésznőt találni Miss Ratched szerepére. A regényben rendmániás, műanyag mosolyú hárpiáként szerepel. Kesey egy helyütt még azt is leírja, hogy drótok állnak ki a fejéből, szóval egy kasztráló szörnyeteget kerestem. Egy napon belépett egy kedves arcú színésznő, Louise Fletcher. Csinos volt, szőke, vékony, udvarias, lebilincselő mosollyal. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem a Főnénit, de volt abban a nőben valami. Megkértem, hogy olvasson fel velem, és a bársonyos felszín alatt hirtelen észrevettem a keménységet, akaratosságot, szóval mintha rászabták volna a szerepet.
Az a tény, hogy Miss Ratchedet a kecses, angyali Louise-ban találtam meg, eléggé meglepett, de minél többet gondolkodtam a dolgon, annál logikusabbnak tűnt. Már jóval régebben rájöttem, hogy a főszerepeket a karakterrel szembe fordulva kell kiosztani, a kisebb szerepeket játszóknál viszont fontos, hogy minél pontosabban megtestesítsék a megírt karaktert. Időtakarékossági és érthetőségi szempontból is jobb, ha a néző a mellékszereplőket hamar kiismeri, míg a főszereplőknél izgalmasabb egy első látásra könnyen tipizálható karakter mögött felfedezni egy teljesen más típust, és rádöbbenni, mennyire téves lehet az első benyomás.
Miss Rached szerepében egy házisárkány kevésbé lett volna hátborzongató, mivel a néző a külső alapján már az elején felkészült volna a legrosszabbra. Az igazi borzalom itt abban rejlik, hogy teljesen váratlanul ér minket a találkozás egy elferdült személyiséggel.
Ahogy az lenni szokott, a legkönnyebbnek tűnő feladat bizonyult a legnehezebbnek: megtalálni a tökéletes Főnököt. Kesey óriásként ábrázolta, én is egy robosztus alkatú színészt kerestem, hogy a végén, amikor az indián összezsugorodott lelke ismét kitölti a hatalmas testet, a dráma fizikailag is megjelenjen a vásznon.
Hamar rá kellett jönnöm, hogy az indiánok ritkán nőnek akkorára, mint amekkora Kesey Főnökének lennie kellett. Nem hittem el, hogy egész Amerikában nem akad egyetlen indián sem, akit beállíthatnék a kosárlabdacsapatba, ezért a gyártás fejvadászokat küldött szét az ország minden részébe, hogy találjanak nekem egy Főnököt. Intenzíven kutattunk a kanadai építkezéseken is, ahol sok indiánt alkalmaznak. Igyekezetünk azonban sokáig hiábavalónak bizonyult. Szép lassan kezdtem megbékélni egy alacsonyabb Főnök gondolatával, amikor egyszer csak megcsörrent a telefon.
– Miloš! Megtaláltam a világ legmagasabb gazfickóját!
Mel Lambert hívott, Zaentz egyik barátja, aki használtautó-kereskedést vezetett Salemben. Az apjától örökölte az üzletet, aki több indián dialektust beszélt, ezért az indiánok megbíztak Melben, és csak tőle vásároltak autót. Érkezett egy vevő a Washington állambeli Yakimából. Nagy, tágas kocsit keresett, amelyben jól elférnek a mérföldes lábai.
Találkozót beszéltem meg azzal az emberrel, és megkérdeztem Jack Nicholsont, eljönne-e velem összeolvasni a szöveget egyetlen jelöltünkkel. Látni akartam, hogyan festenek egymás mellett az indiánnal, aki feltehetően nem különleges színészi tehetség.
Jack tökéletesen átérezte a helyzetemet, így hát egy ködös reggelen ott toporogtunk a portlandi repülőtéren, és vártuk a Yakimából érkező járatot, amely az indiánunkat hozta. Zaentz, Douglas és Mel Lambert is velünk volt. Úgy egyeztünk meg, hogy a találkozót követően mindannyian beszállunk egy magánrepülőbe és Lambert elvisz minket a salemi elmegyógyintézetbe. Lambert, ez a sokoldalú fickó filmes elfoglaltságai mellett az oregoni kormányzó magánpilótája volt.
Az indián gépe késett, én pedig egyre feszültebb lettem. Nagyon elegem volt már a válogatásból, végre munkához akartam látni. Amikor az érkezési csarnok ajtaja kinyílt, mázsás kő esett le a szívemről.
A fickó akkora volt, hogy csak behúzott nyakkal fért át az ajtón. Will Sampsonnak hívták. Beszélgetni kezdtünk, és azonnal kiderült, hogy éles eszű, intelligens ember, ami amatőröknél alapvető követelmény. Fiatal korában rodeózott, de karrierje egy gerincsérülés miatt kerékbe tört, és attól kezdve tájképfestésből próbált megélni. Amikor a leszállópályára léptünk és elindultunk Mellel a gép felé, már csaknem biztos voltam benne, hogy megtaláltam a Főnököt.
Az oregoni kormányzó magángépét hatalmasnak képzeltem, Mel azonban egy rozoga kis négyüléses járműhöz kísért minket. Ha nem a filmről lett volna szó, az összes akaraterőm kevés lett volna, hogy ne essek pánikba, amikor négy emberrel és egy óriással együtt beültem abba a kamikaze-gépbe. Az út rövid volt, alig húsz perces, úgyhogy erőt vettem magamon, a pilóta melletti ülést választottam, és igyekeztem leplezni rettegésemet. Saul, Michael és Jack a két hátsó ülésen szorongtak, a hatalmas Will pedig végigfeküdt a térdükön. A lába így is majdnem kilógott az ablakon. Azt reméltem, ekkora súlyú rakománnyal a gép nem tud felszállni, de tévedtem. Könnyedén szökkentünk a levegőbe és olyan magasra emelkedtünk, ami nekem egy kicsit sok is volt a jóból.
Már közel jártunk Salemhez, amikor Mel barátunkat elkapta a hév.
– Uraim, most megmutatom, hol lakom. Szinte a házunk fölött repülünk.
Éles kanyart vett a fenyőerdő fölött és hirtelen ereszkedni kezdett, a gép alja csaknem súrolta a fák koronáját. A torkomban éreztem a gyomromat.
– Látjátok azt a házat? Na, az az enyém! – kiáltotta büszkén. – Egy pillanat! A francba! Hol a lovam? Úgy látszik, már megint elkóborolt az a dög!
További húsz percen át köröztünk az erdő fölött és kerestük az elszabadult lovat. Kanyarogtunk a szerpentinek mentén, írtuk az U-betűket és a nyolcasokat a levegőbe. Will ide-oda hemperedett a két producer és Jack Nicholson elgémberedett térdén. Mel átkozta a lovát. Mélyeket lélegeztem, hogy visszatartsam a hányást, és úgy kapaszkodtam az ülésbe, hogy sajgott a kezem. Mel csak akkor vette ismét Salem felé az irányt, amikor már fogytán volt az üzemanyagunk. Nem találta meg a lovát az erdőben, én viszont megtaláltam az indián törzsfőnökömet. Will Sampson felkészülten járt a forgatásokra és remek színészi ösztönei voltak, alig kellett instruálni. Ráadásul az összes nő a stábból a lába előtt hevert. E tekintetben csak egy valaki kelhetett versenyre vele.
Még az előkészítő fázisban voltunk, amikor az elmegyógyintézet igazgatója, Dr. Brooks a producerekkel együtt az irodájába kéretett, és becsukta mögöttünk az ajtót.
– Nézzék, van itt valami, amit tudniuk kell – kezdte aggályosan. – Az egyik páciens, aki szerepel a filmjükben, szexmániás. Nem hinném, hogy gond lesz vele, rendszeresen gyógyszerezzük és évek óta nálunk van, de azért biztos, ami biztos, tájékoztassák erről a színésznőket és a stáb hölgytagjait.
– Úristen, melyikük az? – kérdeztük.
Dr. Brooks megmutatta az alacsony, kifejezetten jóképű fickót, akire már azelőtt is felfigyeltem, mert a többiekkel ellentétben észrevehetően ügyelt a külsejére. Ápolt körmök, makulátlan inggallér. Vajon mit követhetett el ez a szépfiú?
– Borzalmas dolgokat – vakarta a fejét Dr. Brooks. – Csavarhúzóval döfködte szét egy nyolcéves kislány vagináját. Szörnyű tragédia. Itt volt pár évig, azt hittük, rendbe jött, és kiengedtük. Csakhogy hamarosan elkövetett egy még súlyosabb dolgot, úgyhogy valószínűleg élete végéig bent marad.
A fickó kedvesnek és teljesen normálisnak tűnt, de az ilyesmi nem játék, úgyhogy valamennyi nővel diszkréten tudattuk a tényállást. Ám ezek után ahányszor szétnéztem a placcon, azt kellett látnom, hogy csak úgy hemzsegnek körülötte a nők, mintha valami titokzatos tömegpszichózis hatása alatt állnának.
Szexmániások ide, szexmániások oda, azt akartam, hogy a színészeim annyira elvegyüljenek a páciensek között, hogy a végén már azt higgyék, maguk is az elmegyógyintézet lakói. Szinte kényszerítettem őket, hogy hosszú órákat töltsenek az osztályon és figyeljék a betegeket. A forgatásra kijelölt helységekben volt az ágyuk, kincstári fürdőköpenyt és borotvakészletet kaptak, mintha beutalták volna őket az intézetbe. Minden színész kapott egy „saját” beteget is, megfigyelésre. Nem azt akartam, hogy olvassák el a kórlapokat és orvosi könyveket bújjanak, csupán a beteg gesztusait, beszédmódját, viselkedési rendellenességeit kellett tanulmányozniuk és utánozniuk.
Az egyik civil, akit arra használtam, hogy színészeim természetes viselkedéssel is találkozzanak az osztályon, maga Dr. Brooks volt. Saját magát játssza abban a jelenetben, amikor McMurphyt felveszi az osztályra. Ez volt pályafutásom utolsó olyan jelenete, amikor hagytam a szereplőket szöveget rögtönözni. Felvázoltam az alaphelyzetet, elmondtam néhány kulcsmondatot, a többit pedig Jack Nicholsonra és Dr. Brooksra hagytam. A dolog ugyanolyan jól működött, mint annak idején Csehszlovákiában.
A Száll a kakukk összes jelenete Jack Nicholsonon állt vagy bukott, akivel dolgozni maga volt a boldogság. Nem volt benne hiúság, nem voltak sztárallűrjei. Ragaszkodott a többiekkel azonos bánásmódhoz. Mindig felkészülten érkezett és pontosan tudta, mit akar. Remek humorával mindenkit ellazított, ami csak hasznára válhat egy forgatásnak. Segített az őt körülvevő embereknek, mert tudta, hogy minél jobb teljesítményt nyújtanak, annál kedvezőbb kép alakul ki róla is a végén.
A forgatás utolsó napjaiban Will Sampson beült a lakókocsimba egy sörre és egy kis beszélgetésre.
– Miloš, ez a szerep…, amit játszom…, ez fontos szerep?
– Naná, – mondtam. – A második legfontosabb.
– Mit gondolsz, nem kellene ezek után Hollywoodba költöznöm? Mihez kezdenél a helyemben?
– Visszamennék Yakimába a festményeimhez. Ne félj, ha szükségük lesz rád Hollywoodban, az északi sarkon is megtalálnak. És ha nem kellesz nekik, hiába laksz ott az orruk előtt.
Aztán a forgatás után pár héttel hallottam, hogy Will Los Angelesben él és titkos telefonszáma van. Az ember akár mulathatna is ezen, de Will története sajnos tragikusan végződött. Hollywood kemény hely egy munkanélküli színész számára. Will inni kezdett. Felbukkant ugyan néhány tévéműsorban, de soha meg sem közelítette a Száll a kakukk-ban elért sikert. Néhány évre rá meghalt, viszonylag fiatalon, alig ötvenévesen.
