A kígyó a hetvenes években Ázsia „hippiösvényén” szedte áldozatait

A kígyó a hetvenes években Ázsia „hippiösvényén” szedte áldozatait

1979-ben jelent meg először Richard Clive Neville amerikai író és Julie Clarke ausztrál újságíró közös munkája, A kígyó, a főként nyugati turistákra vadászó sorozatgyilkos, Charles Sobhraj életrajza. A könyv alapján készített sorozat áprilistól a Netflixen látható.

Könyves Magazin | 2021. június 24. |

A vietnámi anya és indiai apa gyermekeként született, Franciaországban nevelkedett Charles Sobhraj sehol sem jutott állampolgársághoz, így országról országra, kontinensről kontinensre vándorolva sodródott, miközben rendkívüli intelligenciájának és szexuális vonzerejének köszönhetően egyre több embert vont irányítása alá. Az ördögien karizmatikus férfi útleveleket hamisított, drogokat és drágaköveket csempészett Ázsia-szerte, többször is rács mögé került, de újra meg újra sikerült megszöknie. Ahogy egyre jobban elmerült a bűnözés világában, áldozatokat is hagyott maga után: nyugati turistákat ölt meg a hetvenes évek Ázsiájának „hippiösvényén”, az utána induló nemzetközi embervadászat során pedig az Interpol körözési listájának élére is felkerült.

Richard Neville–Julie Clarke
A kígyó
Ford.: Miks-Rédai Viktória, GABO Kiadó, 2021, 419 oldal
-

A kígyó széles körű kutatómunkán alapuló, exkluzív történetet kínál (kritikánk róla ITT olvasható), amelyhez a Neville–Clarke újságírópáros felhasznált vallomásokat különböző nyomozóktól, az áldozatok családtagjaitól és magától Sobhrajtól is. A kötet 1979-ben jelent meg először, és hamar világszerte bestseller lett. Nemrég Sobhraj igaz története alapján a BBC készített minisorozatot, amely a Netflixen látható. Most olvassátok el Julie Clarke előszavát, amelyet a könyv friss kiadásához írt!

Richard Neville–Julie Clarke: A kígyó (részlet)

Több mint negyven év telt el azóta, hogy ennek a könyvnek a története elkezdődött számunkra. 1977-ben Richard Neville és én New York Cityben éltünk, és újságíróként kerestük a kenyerünket. Én egy ausztrál médiatársaságnak dolgoztam be, Richard pedig jó kapcsolatrendszerrel rendelkező szabadúszó volt.

Párkapcsolatunk még csak akkoriban kezdődött. Egy padlástéri lakást béreltünk Chinatownban, két metadonklinika és egy kung-fu edzőterem közé szorítva; a bútorzata mindössze egy dupla ágy volt, és egy pingpongasztal. Állandóan az alattunk lévő étteremből felszivárgó ánizsos, nyárson sülő kacsa illata járta be.

Ekkor érkezett a hívás, amelyről a becsvágyó fiatal írók álmodnak. A Random House Kiadó egyik képviselője megkérdezte, Richard el tudna-e indulni Delhibe – azonnal. Egy visszaeső, ám elbűvölő fiatal bűnözőt, Charles Sobhrajt éppen letartóztatták Indiában. Vietnámi és indiai felmenők leszármazottja volt, Franciaországban nevelkedett, de mint csaló és méregkeverő, sok más nemzet tagjaként is mutatkozott a világ ötcsillagos hoteljeiben és kaszinóiban. Most több szörnyű gyilkosság mellett azzal is gyanúsították, hogy turistákat mérgezett meg Ázsiában. Az utána folytatott nyomozás széles médianyilvánosságot kapott. A delhi börtönben, a tárgyalására várva a vállalkozó szellemű Sobhraj eladta az életrajza jogait egy thaiföldi lakos, amerikai vállalkozónak. A jogok végül a Random House-nál kötöttek ki, és

Richardnak szerződést ajánlottak, hogy írja meg Sobhraj élettörténetét. Gyorsan.

Mi ketten a legkevésbé sem voltunk kemény oknyomozóriporterek. Richard az OZ (egy friss hangvételű, radikális földalatti magazin, amely jelenleg a londoni Victoria and Albert múzeumban található meg) szerkesztőjeként és kiadójaként szerzett nevet magának, és közismert volt, hogy sokszor szót emel az ellenkultúráért. Született ellenzéki volt, nem állhatta a tekintélyt, alighanem azért, mert túl fiatal korában küldték bentlakásos iskolába. Világéletében szívesen bosszantotta a rendszert. Bárhová be tudta beszélni magát, aztán ki is ugyanonnan; olyan elbűvölő és humoros volt, hogy néhányan függővé váltak tőle. Azt hiszem, én is ezek egyike lettem.

1965-ben legjobb barátjával, a pszichedelikus művészként ismert Martin Sharppal Sydney-ből Londonba utazott, egy olyan útvonalon, amely még csak akkor tárult fel, és amelyet később a fű útjának neveztek el. Az élményeit első könyvében, a Playpowerben írta meg.

A hatvanas évek elejére a fiatal avantgarde mozgalom ráébredt, hogy Európa és Ausztrália között van a térképeken egy hatalmas terület: Ázsia. Ott mintha semmi sem változott volna századok vagy a Brit India korszaka óta. Hihetetlenül olcsó volt minden, és izgatóan egzotikus: a marihuána, más drogokkal együtt, szabadon hozzáférhető volt. Az idő is másként folyt. A mai hétvégi és városnéző miniszünidők helyett nem volt ritka, hogy az egyetem vagy a középiskola (és egy év spórolás) után valaki két-három évig csak utazgasson a világban, közben talán némi kereskedelemmel tartsa egyensúlyban a pénzügyeit.

A diákok a világ minden tájáról megindultak Ázsia felé. Ez volt az igazi varázslatos, titokzatos úti cél, mintha a történelem- és földrajztankönyvekbe sétálnának bele, ahol a múlt LSD-vel feldobva várja őket, vagy mintha a National Geographic ayahuascával feldobott világában túráznának. Változatlan kultúra, a Himalája, fantasztikusan olcsó ételek, végtelen, tiszta tengerpartok, egydolláros szállodai szobák, ötdolláros, omladozó műemlékek, ötvencentes, bambuszból épült, zöld folyók partján egyensúlyozó vendégházak. A boltkórosokat és a kereskedő vénájúakat egzotikus, hímzett textilek és ruhák várták, ékkövek és antik holmik, a mindenféle kábítószerről már nem is beszélve, ami mind a nyugati ár töredékéért kelt el.

1965-ben, amikor Richard elindult arra az útra, még nem voltak útikönyvek. Ami azt illeti, Bangkokban egy bordélyban (a Thai Son Kitben) vett ki szobát, és egy hétig maradt, mert azt hitte, hogy hotel. Legalábbis ezt állította.

Tíz évvel később, amikor én is elindultam ugyanerre az útra, a Lonely Planet leendő alapítói már kiadtak egy szerény füzetet, Across Asia on the Cheap („Olcsón átutazni Ázsiát”) címmel.

Van egy szép barátnőm, akinek az anyja a barátnőm tizenhét éves korában becsomagolta a bőröndjét az ázsiai útjára: tele volt báli ruhákkal, Chanel-jellegű kosztümökkel, és félmagas sarkú cipőkkel. Mire a barátnőm elért a kontinens másik felére – miközben számtalan más élmény mellett három hónapig élt egy afgán családdal –, a bőröndből kalimantani kosár lett, tele antik szárongokkal, múzeumba illő, antik csipkeblúzokkal Indiából, és egy sűrűn hímzett afgán menyasszonyi ruhával. És nem csak a ruházata változott meg. LSD-t szedett, és mélyenszántó felismerésekre jutott, amelyek megváltoztatták az életét. Úgy vélem, a jó irányba.

Nem minden történetnek van ilyen szép vége.

Hallottam egy másik lányról, az egyetemről, aki meztelenül fürdött egy folyóban, Afganisztánban, azonban egy hegytetőről meglátta egy pastu törzs tagja, és dühében lelőtte.

Az én utazásom 1975-ben kezdődött, Balin. Akkoriban a világnak ez a része közel állt ahhoz, ahogy a mennyország kinézhet. Az első éjszakánkon Kuta Beachen, egy kis faluban egy sáros ösvény végén, ahol áram sem volt, egy helyi tizenéves LSD-t adott el nekünk. A hatására deszka nélkül mentünk hullámokon lovagolni hajnalig, közben tomboló viharok fényeit és hangjait élveztük. Nem is sejtettük, mekkora szerencsénk volt, hogy túléltük. Ezután a Poppies Caféban varázsgombás omlettet rendeltünk, és ezzel megkezdődött a saját drogos utazásunk.

Májusra már kétszer kiraboltak minket, és az egyik társunk olyan beteg lett, hogy kórházba kellett mennie. A bangkoki Hotel Malaysiában vettünk ki szobát, hogy helyrerázódjunk, olyan körülmények között, amelyek akkor luxusnak tűntek. A Malaysiában volt folyó víz! Lepedő az ágyon! És még uszoda is volt. A Bangkokba érkező utazó diákok általában itt szálltak meg. Az előtérben bárkivel össze lehetett futni, a világ minden tájáról érkezők találkoztak, és osztották meg egymással a tapasztalataikat.

Éppen ezért lett – alig három héttel azután, hogy mi kiköltöztünk – a hotel Charles Sobhraj egyik főhadiszállása, ahol a „barátkozz, tömd meg, rabold ki” akcióit folytatta.

Ezekből hamarosan, különös módon „barátkozz, tömd meg, nyírd ki” lett.

Fogalmunk sem volt róla, mi folyik kedvenc luxushotelünkben; mi akkor már folytattuk az utat Indián át Pakisztánba, Afganisztánba, Iránba és Törökországba. Egy Bedford furgonnal utaztunk, és egy államilag minősített, téglányi csomag hasist vittünk magunkkal, amelyet néhány dollárért vettünk talán Pakisztán egyik piacán.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire naivak voltunk. Ezt azért mondom el, hogy megvilágítsam a kultúrát, amelyben Sobhraj működött. Fogalmunk sem volt, melyik országba megyünk tovább. Legtöbben csak nemrég hagytuk hátra az országot, ahol a vécépapírt apró virágok díszítették, és az anyánk naponta kiporszívózta a padlószőnyeget, most pedig azt tanultuk, hogyan kell a harmadik világ budijaiban guggolva ürítkezni, és teáskannából kiöntött vízzel mosakodni utána.

Ó, mennyire megvetettük a fogyasztói társadalmat! Hála szent szövegeik friss fordításainak, a buddhizmus és a hinduizmus ekkoriban felkapottá vált. A füstölők elől nem lehetett menekülni. Divatba jött az indiai asramokban és barlangokban, guruktól tanult meditáció és a nepáli elvonulás tibeti lámák társaságában. A fiatalok úgy keresték az élet értelmét és a megvilágosodást, mint az amerikai vadászok a fehér orrszarvút. A valóság átrendezhető volt, hiszen a hasist és a marihuánát gyakorlatilag bárhol be lehetett szerezni, lévén lényegében Ázsia legnagyobb részén legális. Heroin is akadt mindenhol. A heroin a sötét alvilágba tartozott, amelyet visszataszítónak tartottunk, de ez az ösvény is az út mellett kanyargott, és csak tragédiák sora történt rajta.

Öt évvel később, amikor Richard meg én, két kivételezett fiatal egy kivételezett országból, kutatni kezdtünk ennek a történetnek a nyomában, a sötét oldal ismeretlen volt számunkra. Én nagyrészt női magazinba írtam tematikus cikkeket. Úgy éreztem, Richard számára a bűn valami bátor és romantikus dolog – ezt talán Verlaine és Rimbaud nyomán gondolhatta.

A kábítószer útja kockázatos volt, elkerülhetetlen kellemetlenségekkel, mint a hasmenés és a kisebb lopások, de ezt (a nagy földcsuszamlásoktól eltekintve) nagyrészt tudatlanságunknak és felelőtlenségünknek köszönhettük.

Most úgy tűnt,

egy hipnotikus erővel bíró idegen jelent meg a színen, akár egy kígyó az édenkertben, és visszaélt az utazók bizalmával.

A mi együttérzésünk mindig az utazókkal marad.

Azért találtuk Richarddal olyan döbbenetesnek és lenyűgözőnek Charles Sobhraj történetét, mert mi is végigmentünk a kontinenst átszelő úton. Aztán meghoztuk a felelőtlen, de kalandvágyó döntést, hogy megírjuk a sztorit.

Julie Clarke, 2020

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Mások bőrébe bújt a Kígyó: egy sorozatgyilkos felemelkedése és bukása

Richard Neville és Julie Clarke újságírók kiterjedt kutatómunkán alapuló, életrajzi dokumentumregényéből a BBC készített hátborzongató thrillersorozatot a sorozatgyilkos Charles Sobhrajról, aki kígyóként fonta rá magát a ’70-es évek távol-keleti hippiösvényére, és mások élete árán hasított ki magának egy darabka Ázsiát.

...
Beleolvasó

A legpusztítóbb járványokat nem vírusok okozzák, hanem mi magunk

Vivek Murthy A közösség hatalma című könyvében pontosan megrajzolt, átfogó képet nyújt napjaink egyik legalattomosabb és egyben legpusztítóbb járványáról, a magányosságról, és ráébreszt minket arra, hogy a kézzelfogható megoldás ott hever az orrunk előtt.

...
Beleolvasó

Mi is jellemezhetné jobban a tizenéveseket, mint a Rómeó és Júlia?

Olvass bele a Tilos az Á Könyvek Regényes Shakespeare sorozatának első kötetetébe, ami a Rómeó és Júlia és a Makrancos Kata történetét meséli el.