Silvester Lavrík elsősorban az Irina és az ördög című, Garajszki Margit tolmácsolásában, 2010-ben megjelent elbeszéléskötet miatt ismert Magyarországon. Lavrík dráma- és prózaíró, rendező, műfordító, publicista, pedagógus, de volt már reklámügynökség kreatív igazgatója és a zlíni Városi Színház művészeti vezetője is. A Czóbel Margit magyar arisztokrata és festő alakja által ihletett nagyregénye, Az utolsó k. u. k. bárónő (itt elolvashatsz belőle egy részletet, itt Ruff Orsolya a regényhez írt utószavát találod, itt pedig a kritikánkat) kapcsán kérdeztük írásban a szerzőt.
Szlovák, magyar, német, lengyel, zsidó, cigány lakossággal rendelkező, multikulturális közegben, a Szepességben nőtt fel, a regény is itt játszódik. Mit adott önnek ez a régió?
Az identitásom lényegét. A magot, ami a képezletemben olyan, mint egy barackmag. Minden egyéb, a tanulmányaim, a négy kontinensen szerzett munkatapasztalatom, az írás, a színház, a film, a rádió, a tanítás csupán abban segít, hogy egyre inkább ráébredjek, ki is vagyok valójában. A Szepesség a mai napig soknemzetiségű és soknyelvű. Bár nem vagyok zenész, de így is hallom, hogy
mindegyik nyelvnek, amellyel gyerek- és serdülőkoromban találkoztam, megvan a maga sajátos dallama, kifejezésmódja, humora, pátosza és érzelmessége.
Mivel negyven évvel ezelőtt elhagytam szülőföldemet, magamban hordozom az '60-as és ’70-es évek Szepességének lenyomatát. Olyan ez, mint a palimpszeszt, az új élmény átfedi ugyan az eredetit, de nem törli el. Ez a tudatosság, ez a módszer segít abban, hogy a komoly belső gazdagsággal rendelkező nagy, ősi kultúrákkal szembeni felesleges előítéletek, túlzott pietizmus, valamint a szabad gondolkodást tompító áhítatos tisztelet nélkül olvassam a különféle kulturális kontextusokat és koncepciókat.
Miért döntött úgy, hogy regényben dolgozza fel Czóbel Margit történetét?
Számomra ő testesítette meg és mindig is ő fogja megtestesíteni a huszadik századi Szepesség esszenciáját. Minden ellentmondásával, kihívásával, traumájával és kihasználatlan lehetőségével együtt. Szülőföldemhez hasonlóan ő is ott maradt a hegyekhez, a Föld legkisebb magashegységéhez láncolva. Amely igazi csapdát jelent, mert akármi történik is, ezek a hegyek hosszú árnyékot vetnek mindenre, ami alattuk van, és egyben óriási kihívást jelentenek mindenkinek, aki reggelente ébredés után megpillantja őket. A rajtunk túlmutató dolgok kényszere mindig próbára teszi elszántságunk mértékét, hogy saját elképzelésünk szerinti, teljes életet éljünk. Czóbel Margit komoly műveltséggel rendelkezett, és ezt a műveltséget képes volt úgy használni, hogy segítségével minden napját teljes értékűen tudja megélni. Az ilyesmi pedig kötelez.
Az ember nem lehet egyik nap a legmagasabb elvek és értékek tántoríthatatlan képviselője, ha másnap körtelopáson kapják a szomszéd kertjében.
És Czóbel Margit ezt a megélt két világháború, négy rendszer – ebből kettő totalitárius – idején mindvégig fenn tudta ezt tartani.
Kisgyerekként a nagyapjával többször is járt a nagyőri kastélyban, rajzolni tanult a bárónőtől. Hogyan emlékszik Czóbel Margitra?
Kicsi volt, szigorú, és állandóan cigarettázott. Keveset beszélt, és abból sem sokat fogtam fel, de nem a nyelvi akadályok miatt, hanem mert óriási tiszteletet éreztem iránta.
A rajzórákat élveztem ugyan, de a környezetet belengte egyfajta fojtott feszültség.
A bárónő viszont olyan lenyűgöző jelenség volt, hogy mindig tágra nyílt szemmel, lélegzetvisszafojtva bólintottam, amikor a nagyapám megkérdezte, hogy velük tartok-e Nagyőrre – ő egyébként a bárónő lovászának „üzleti partnere” volt, lovakkal kereskedtek, én pedig voltaképpen alibiként szolgáltam a találkozóikhoz. Egyszerűen volt valami a baroneszben, valamiféle kisugárzás, valamiféle aura, aminek nem tudtam ellenállni.
Bár az orromat csípte az állandó dohányfüst, ma már tudom, hogy ösztönösen megéreztem: találkozásaink révén bepillanthatok egy letűnt világba, amelyről a kor, amelyben felnőttem, makacsul hallgatott ugyan, eltitkolni mégsem tudta. De erre csak évekkel később eszméltem rá, 2004-ben, amikor a Szlovák Nemezti Galéria átfogó kiállítást rendezett Mednyánszky László műveiből, külön panelt szentelve a művész műtermének, Nagyőrnek és Mednyánszky unokahúgának, az ugyancsak festőművész Czóbel Margitnak. Szégyenszemre akkor tudatosítottam csak, hogy minek a szele legyintett meg gyerekkoromban.
A könyv egyik jelenetében meg is jelenik ez a személyes emlék. Van a regénynek más jelenete is, ami szintén a saját megélésén alapul?
Visszatekintve ez már csak egy fabuláció továbbfabulálása lenne. Nem Czóbel Margit volt az egyetlen arisztokrata, akivel gyerekként többször is találkozhattam. Kovács és lovász családból származom, édesapám, Ladislav lóversenyt alapított, amit a mai napig megrendeznek. Ezek a bolsevizmus előtti időkből itt maradt szepességi fosszíliák többnyire a lovak körül forgolódtak. Én csupán annyit tettem, mint Šlauko Probier, összeszedtem a morzsákat, és az emlékek, asszociációk, városi legendák töredékeiből összeraktam egy történetet. De úgy gondolom, hogy a történet „fabulafaktora” nem lépi túl a korszellem és a történelmi tények meghatározta kereteket.
Egy podcastben említette, hogy számos történet keringett a bárónőról. Mennyi volt ezekben az igazság, és mennyi a legenda? Hogyan vélekedtek a helyiek a Czóbel családról?
Czóbel Margit komplex személyiség volt. Klasszikus műveltséggel rendelkezett, több nyelven beszélt (angol, francia, német, magyar és a szepességi potoks nyelvjárás), tehetséges művész volt, túrázott és sportolt (síelt, korcsolyázott, hegyet mászott). Ezenkívül utolsó képviselője volt annak az ötszáz éves, megszakítás nélküli nemesi vérvonalnak, amely jelentős mértékben hozzájárult az Észak-Szepesség kultúrájához, gyarapodásához és fejlődéséhez.
Ha csak azt nézzük, hogy személyes jelenléte a kastélyban többször is megakadályozta a fosztogatást, ez is azt mutatja, hogy a nemesi kiváltságok felelősségteljes gyakorlásának továbbvivője volt; felelős hozzáállással azokkal szemben, akiknek az élete nagymértékben múlott azon, hogy miként gazdálkodnak tulajdonosaik a nagyőri, késmárki, szepesbélai földekkel, erdőkkel, ásványi és kulturális kincsekkel.
Így egyrészt megvolt a mélyen gyökerező tisztelet régebben a jobbágyok, később a Czóbel család földjei vagy egyéb vagyona bérlőinek részéről. Másrészt ott volt a nemesi életmód, ami például azt jelentette, hogy az urak nem gyalog jártak a városba, hanem kocsin, és újdonságnak számító szórakoztató tevékenységeket űztek, amelyek a héten hatszor tizenkét órát dolgozó emberek szemében inkább szeszélynek és hóbortnak tűntek. Mindennapi fürdés meztelenül, évszaktól függetlenül a Poprád folyó hideg vizében? Nem számított, hogy ez Margit idegzsábájával volt összefüggésben, hiszen a korabeli ismeretek a hideg fürdőzést tartották a legjobb módszernek a fájdalom leküzdésére. Nem feltétlenül szeretném továbbterjeszteni ezeket az egyszerűsített, karikírozott képeket a „különc öregasszonyról”, Czóbel bárónő nem ezt érdemli. Tény azonban, hogy pont ezeknek a fámáknak köszönhetően érdeklődnek sokan a baronesz élete és a könyv iránt.
A regény olyan, mint egy nehéz kirakós, amelynek darabkáit az olvasónak kell összeillesztenie, és csak fokozatosan áll össze a kép. A szövegben levelek, emléktöredékek, naplórészletek is szerepelnek. Miért döntött úgy, hogy több szólamban meséli el ezt a történetet?
Az epikus idő rendkívül lassan telik. Mire leírom, hogy valaki tüzet rak a kályhában, már vagy túl meleg a szoba, vagy már ki is hűlt a kályha. Ráadásul a tárgyalt korszaknak több rétege van: a nyilvános diskurzus, a regionális jelentőségű szenzációk a világpolitika kontextusában, az intim szféra, ahol a kapcsolatok, a kudarcok, a látszólagos győzelmek zajlanak... Engem lenyűgöz ez a krémes, omlós leveles tészta, vastag, zsíros töltelékkel a közepén. Ínyencként nem tudom úgy enni, hogy össze ne kenjem magam, vagy szét ne lapítsam. Íróként azt szeretném, hogy ropogós, lédús, zamatos, egyszóval jól megsütött művet adjak át az olvasónak.
De az elfogyasztásával már neki magának kell megbirkóznia.
És ezt nem rosszindulatból vagy pökhendiségből mondom. Egyszerűen azért, mert így gondolkodom, így érzékelem a világot, mert ilyennek – rétegzettnek, töredékesnek, paradoxonokkal telinek – szeretem, és ezt a világnézetet akarom közvetíteni az olvasómnak, akit ugyanolyannak látok, mint magamat.
A regényből színdarab is készült. Miben tér el a történet kétféle feldolgozása, és mi a közös bennük?
Értékrendileg azonosak, úgy hiszem. Végül is én magam dramatizáltam a történetet, Ondrej Spišák rendezőnek viszont rövidítenie kellett az epikai sávján. Az Astorka Korzo 90 színház társulata mély megértéssel nyúlt a témához, a korszakhoz és annak ellentmondásaihoz, az előadások több évad óta teltházasak.
Czóbel Margit lépcsők alatt, csatornákban rejtegette Mednyánszky László festményeit. Úgy állapodott meg a Szlovák Nemzeti Galériával, hogy haláláig a kastélyban marad, az ott található műalkotások pedig a galéria tulajdonába kerülnek. Mennyire ismert Czóbel Margit és családja története Szlovákiában?
Czóbel Margit ennél sokkal többet tett. Értékes régi festményeket és az ötszáz éves könyvtárat is megőrizte. A második világháború alatt hatékonyan segítette az ellenállást, például partizánok összekötőjeként. Hozzáállása a sporthoz, az irodalomhoz és a zenéhez emancipációs dimenzióval bírt. A bolsevikok hatalomra kerülése után sem adta fel, aminek szép példája, hogy rendszeresen tartott zenei és irodalmi szalonokat, amelyeket a rezsim üldözöttjei is látogattak, de közben azt is fontosnak tartotta, hogy lépést tartson a technikai fejlődés olyan vívmányaival, mint például az első műhold felbocsátása…
Ennek ellenére a története lassanként jut csak el a nagyközönséghez; bízom benne, hogy ehhez valamelyest a regényem is hozzájárul. De a történelmünkben – és amikor azt mondom, hogy a miénk, azt etnikailag ugyan szlovákként, polgári minőségemben azonban elsősorban lokálpatriótaként teszem –, hemzsegnek az ilyen, felfedezésre váró kincsek. Az értéküket azonban sem az idő, sem a feledés nem csökkenti. Viszont ha nem kutatjuk fel őket, az a mi veszteségünk lesz.
Magyarországon is folytatott kutatásokat a műhöz. Merre járt, milyen forrásokat talált?
A kutatómunka nagy részét Katarína Beňová kurátor és a Szepesség történelmével foglalkozó kiadványok szerkesztői végezték. A regénybe csak egy töredéke került be annak, amit sikerült összegyűjtenem. Ami az intézményeket illeti, Magyarországon és Szlovákiában is kutattam levéltárakban, többször jártam a budapesti és a pozsonyi nemzeti galériában. Mindenekelőtt azonban visszatértem a nagyőri kastélyba, átkutattam a pincéktől a kéményekig, amelyek egyébként lenyűgöző példái a reneszánsz építészetnek, Margit számára pedig fontos rejtekhelyként szolgáltak.
A regény másik fontos alakja Šlauko, aki egyszerre krónikás és besúgó. A hatalommal kollaboráló szerelme és a nevét, a becsületét államosítani nem engedő bárónő iránti hűség között őrlődik. Mit jelképez az alakja?
Számomra elsősorban a kor tipikus képviselője, aki más társadalmi helyzetben van, más társadalmi rétegben mozog, mint Margit. Szükségem volt egy hiteles elbeszélőre, aki nemcsak végigvezet minket a huszadik század történelmi fordulópontjain, hanem azt is megmutatja, mi tette azokat lehetővé – a mélyen bennünk gyökerező hajlam az opportunizmusra és a kollaborációra. Egyébként valóban élt és dolgozott egy ilyen nevű ember a helyi újságnál.
Márai Sándorról is írt már színdarabot, aminek az volt a különlegessége, hogy a magyar szereplők magyarul, a szlovákok szlovákul játszottak az előadásban. Milyen magyar írókat, költőket kedvel?
Szerencsémre nagy a választék! Vannak köztük olyanok, akikkel örömmel vállalunk közösséget – azokra gondolok, akik kinőtték a kulturális nacionalizmus rövidnadrágos korszakát Petőfitől, Jókai Mórtól, Mikszáth Kálmántól, Grendel Lajostól, Závadától kezdve, egészen a már említett Márai Sándorig. De különösen szeretem például Krúdyt, Nádast, Krasznahorkait, Esterházyt és Horváth Viktort is. A drámaírók közül pedig Spiró Györgyöt és Háy Jánost.
A regényben fontos szerepet kapnak az elhallgatás és igazmondás közép-európai dilemmái. Mennyire működik a könyvnek ez a rétege a világ más részein?
Közép-európai bizonytalanságunkat, következetlenségünket és saját identitásunk tétova érzékelését nem kell túldémonizálni, sem szemérmesen elhallgatni. Nem kell mások számára érdekesnek, vonzónak lennünk. Amíg ezt nem látjuk tisztán, nincs esélyünk a sikerre az egykori Monarchia határain túl.
Nemrég olvastam egy regényt a Golán-fennsíkon élő telepesekről. És bár a történelmi tények ismerete ellenére sem tudtam soha teljes egészében átlátni az izraeli-palesztin konfliktust, egy izraeli palesztin család történetén keresztül egyszeriben megértettem. Persze nem lettem a Közel-Kelet szakértője, távolról sem, csupán valamivel többet tudok arról, hogyan éli meg a hétköznapi ember a történelmi számvetéseket, azét a történelemét, amit igazából a háta közepére sem kívánna.
Van olyan író vagy irodalmi mű, amely különösen nagy hatással volt a regény megírására vagy általában véve az írói attitűdjére?
Gyakorlatilag mindenki, akit olvastam. Az egyik magával ragadott, a másik untatott, én pedig tudat alatt válogattam és építkeztem, hogy ráleljek saját irodalmi gondolkodásmódomra. De az olvasói élmény kezdetét elsősorban Márquez, Heller, Vonegut Jr., a Strugacky testvérek, Dušan Mitana és Stanislav Rakús jelentették számomra.
Min dolgozik jelenleg?
Imrich Karvaš a Tiso-féle klerikális-fasiszta szlovák állam nemzeti bankjának elnöke és egyben ellenálló volt, a szlovák nemzeti felkelés bankáraként is emlegették. Fogva tartotta mind a Gestapo, mind a kommunista állambiztonsági szolgálat, sőt a bolsevikok meg is próbálták kitörölni a történelmünkből. Mostanra annyi anyagot gyűjtöttem róla, hogy belekezdhetek az írásba. Alig várom.
Az interjú fordításában a kötet fordítója, Mészáros Tünde és Böszörményi Péter műfordító is segítséget nyújtott, amit ezúttal is köszönünk.
Nyitókép: Silvester Lavrík Facebook-oldala
