„Egy vaskos, díszes kiállítású könyv jelent meg, amely körül üde frissesség támad, amely messze kimagaslik társai közül s amely nemcsak vágyat támaszt az olvasóban, de amely
a legkiaszottabb olvasónak is élvezetet szerez,
nem számítva az ifjúságot, az olvasók nagy táborát, amely amúgy is nagy mohósággal kapja, duzzadásában lévén az olvasási vágynak” – írta a korabeli lelkendező kritika a Szent Péter esernyőjéről (Pesti Hírlap, 1895. december 19.). A mű 1895-ben jelent meg könyv alakban, folytatásokban pedig az Uj Idők hasábjain lehetett olvasni Mikszáth történetét. Utóbbi lényegében egy legendára épül: a glogovai plébános kétéves húgát kint felejtik az esőben, és mire a falusiak észbe kapnak, valaki egy ütött-kopott piros esernyőt borított a feje fölé. A magyarázat kézenfekvő: minden bizonnyal Szent Péter küldte az ernyőt, hogy így védje a gyereket. Az esetnek híre megy a környéken, ami azzal jár, hogy mindenki a csodatevő ernyőt akarja látni – teljesen mindegy, hogy esküvőről vagy temetésről van-e szó –, és a falu hamarosan prosperálni kezd.
A másik fontos cselekményszál Besztercebányán játszódik, ahol a gazdag és különc Gregorics Pál mindent elkövet, hogy kapzsi testvérei a halála után ne semmizhessék ki törvénytelen fiát, a jogásznak tanuló Wibra Gyurit. Már-már üldözési mánia lesz úrrá rajta (nem is teljesen alaptalanul), így színlel, megtéveszt, és minden fortélyt bevet, hogy elhitesse a testvérekkel: pénzét csehországi birtokokba fektette be. Halála után persze nyoma sincs a nagy vagyonnak, így végül az ingóságait elkótyavetyélik. Gyurinak viszont a fülébe jut, hogy az örökségét igazoló bankutalványt az ócska ernyője nyelébe rejtette az öreg. Nyomozni kezd, és az esernyő nyomát követve elvetődik Bábaszékre, ahol megismerkedik a glogovai plébános húgával, az immáron kamasz Veronkával. Tiszteletükre a bábaszéki polgármester, Mravucsán vacsorát ad, ahol Wibra Gyuri tudomást szerez a glogovai esernyő legendájáról. Hamar összeáll a fejében a kép, és rájön, hogy
két legyet üthet egy csapásra,
hiszen ha elveszi feleségül a lányt, akkor Veronkával együtt hozzájuthat a mesés örökséghez is. Mikszáth a végkifejletben a legjobb romkom-ok receptjét követi, hiszen a félreértések, bonyodalmak, váratlan fordulatok után természetesen a mindent elsöprő szerelem mellett teszi le a voksát, így mi mással is érhetne véget a történet, mint egy hét határra szóló menyegzővel.
A Szent Péter esernyőjét általában az általános iskola hetedik osztályában szokták feladni a magyartanárok. Nyelvezete felnőttként újraolvasva könnyed, még úgy is, hogy tele van idegen eredetű szavakkal (processzió, kláris, almázia), de igazából ezek nem nehezítik el a szöveget, és a kontextusból nagyjából kiderül a jelentésük (bizonyos szavakat jegyzetben Mikszáth is megmagyarázott, például a zlevkát és a skvarkát). A sztori alapvetően egy nagy legenda-gyűjtemény, amelynek fő, de nem egyetlen eleme az, amelyik az esernyőről szól. Hiszen rengeteg történet kering a kívülálló Gregorics Pálról is, és arról, hogy milyen szerepet játszott a szabadságharc alatt és után:
„Olyat is locsogtak, hogy Gregorics Pálnak valahol a lopatai erdőségben egy tündérkastélya volt s abban egy szép asszonyt őrzött. S ha ő nem bírta volna evőkanállal se megenni a vagyonát aranyra felolvasztva, bezzeg egy szép asszony kávéskanállal is ki tudja azt szörpölgetni rövid idő alatt.”
És hasonló mendemondák övezik a fehér zsidó, Müncz Jónás alakját, aki a hagyatéki árverésen jutott hozzá az esernyőhöz, és azzal járta a vidéket:
„A veres tornyú Kobolnyikon már batyu nélkül látták szegény apámat, az egyik kezében bottal, a másikban esernyőjével hadonászva a ráuszított kutyák ellen. Kobolnyikon tehát még megvolt az esernyője.”
A babonák, adomák, anekdoták, vicces történetek viszont A bábaszéki intelligencia című fejezetben pörögnek a legnagyobb fordulatszámon, amelyben Mravucsán polgármester vacsoráján gyűlnek össze a vendégek és a helyi elit tagjai. Mikszáth itt érezhetően elemében volt, ez a kisregény legviccesebb, leginkább karikírozott része, amelyben tükröt tart a helyi potentátok elé. A mű egészére jellemző, hogy keverednek benne a lírai, a humoros és a plasztikusnak szánt mondatok, bár utóbbiak között akadnak elég kacifántosak is: „De meg izzadós is az öreg: csergedező vízerek és sziklák üregéből kibugyogó források folynak le barázdás sárga hátán a Kvetyina-rétre, melyen tüzesen törtet keresztül füzeskerítésű, kavicsos fundusán egy nagy szöszke patak”.
Érdemes kitérni a nőalakok ábrázolására is: Veronka egyértelműen a történet naivája, akinek vicces ellenpontja a sokat tapasztalt Mravucsánné vagy az idegenből szakadt, karót nyelt nevelőnő, Madame Kriszbay. Jellemző, hogy amikor Veronka anyjának haláláról értesülünk rögtön az első oldalon, akkor a kisgyerek csak a harmadik a felsorolásban a kecske és a hizlalás alatt levő liba után. És ma már nem lenne túl népszerű az a vélemény sem, amelyet Gregorics Pál halála után fogalmaz meg az egyik besztercebányai atyafi: „Az asszonyok csak harmincöt éves korukig számítanak. Ezek pedig mind a kilencen matrónák. Mit árt ezeknek egy kis indiszkréció vagy egy kis rágalom? A rozsdás acélpengén nem hagy már a lehelet semmi foltot. A hernyót is csak olyan fáról szedegetik le, ugye, amelyiknek levele, virágja van, vagy még gyümölcse lesz, a kiszáradt fákon ott hagyják.” Ezzel szemben Mikszáth egészen elragadtatja magát, amikor az olvasóhoz kiszólva arról ír, hogy a nő vetkőzése maga a poézis, ellenben a férfiét nem taglalja, mert az csúnya, „tehát leírhatatlan”.
A Szent Péter esernyője mozgatórugója nem más, mint maga a legenda, amely meg is tudja keseríteni a szereplők, különösen Wibra Gyuri életét, de végső soron ez vezet el a happy endhez is. A legszebben a bábaszéki vacsora végén fogalmazta meg ezt Mikszáth a fiatal Wibra ügyvéd és a férjét halálba egzecíroztató Szliminszkyné közti párbeszédben:
„- Valóban gyönyörű legenda az, engem legalább nagyon meghat.
- Ah, szegény legendák! - felelte Gyuri. - Ha ráfújna az ember egy-egy ilyen szép legendára és lefújná róla az arany zománcot, a szent illatot, a titokzatosság füstjét, milyen furcsa, igénytelen valóság maradna az alján.
- Hát nem kell ráfújni
- mondá az asszony. - Gyűrd fel a köpenyed gallérját, Wladin!
Az ügyvéd elgondolkozott.
- Talán igaza van - dünnyögé elmerengő tekintettel.”
