A tanácsadó szakpszichológus Szél Dávid láthatatlannak érezte magát, amikor a felesége terhes volt a gyerekükkel. Nem látta a nőgyógyász, amikor elmentek hozzá, nem hallotta, amikor kérdést tett fel neki, vagy ha meghallotta, nem neki válaszolt. Ez az élmény elég volt számára, hogy egy ingyenes blogfelületen elindítsa kispapanaplóját. A fordulat akkor következett be, amikor egy kismamabolt pályázatot írt ki kismama bloggereknek, majd megnyerte.
Ez 2011-ben történt, azóta a szakember nemcsak a saját közösségi csatornáin írja meg véleményét, hanem a médiában is, valamint több sikeres könyvet jegyez, például az Apaparát vagy a Tabuk és dilemmák a gyereknevelésben címűt.
Szél Dáviddal Valuska László beszélgetett a Könyves Magazin Ezt senki nem mondta! különszámában (rendeld meg itt a kiadványt!). Az interjút most online is olvashatjátok.
Amikor a szülőségről beszélünk, akkor főleg a nőkre gondolunk, a kulturális és a társadalmi hagyományból is azt tanuljuk meg, hogy a gyerek felnevelése a nő dolga. Előbb átélted a nőgyógyásznál a láthatatlanságot, majd elkezdtél azon dolgozni, hogy láthatóvá tedd az apák problémáit, kérdéseit. Hogy élted meg a láthatatlanságot?
Próbáltam idézőjelek között elmondani ezt a narcisztikus sérelmet 2010 nyarán, mert azért nem volt igazi sérelem, inkább egy vicces, filmbe illő jelenet, hogy kérdezek valamit az orvostól, hiszen még sose váltam szülővé korábban, ő viszont rám se nézett, hanem a feleségemnek válaszolt.
Tizenöt év távlatából nehéz visszaemlékezni, de azzal tisztában voltam, hogy ez egy rendszerszintű dolog. Akkor már végeztem pszichológia szakon, tudtam, mi a szexizmus, szociálpszichológiát tanultam, tisztában voltam a probléma társadalmi és kulturális rétegeivel. Annyi önismeretem pedig már, azt hiszem, volt, hogy ebből ne azt értsem meg, hogy nekem nincs helyem itt, hanem azt, hogy igenis kérem a helyem, hiszen együtt akarjuk a gyereket nevelni.
Nem ettől lettem eltökéltebb apuka, hanem attól, hogy folyamatosan beszélgettünk a feleségemmel arról, hogy mit szeretnénk, mit tartanánk jónak.
Nyilván nem jó láthatatlannak lenni, ha egyszer már ott vagyok.
A férfikép átalakulásban van, a társadalmi folyamat irtó gyors, hiszen saját szüleink és nagyszüleink is más nevelési elvek mentén gondolkodtak. Hogyan változnak az elvárások az apák esetében?
A változások mögött nem tudok és nem is akarok mást látni, mint a feminizmust. A nők nem másodrendű állampolgárok sem a társadalomban, sem a családban. Látszólag eltérek a kérdésedtől, de idetartozik: nehéz lemondani a férfiprivilégiumokról.
Nehéz tudatosítani ezeket a privilégiumokat, és ha észre is veszem őket, még nehezebb lemondani az előnyökről.
Vegyünk egy párt. Az egész napos munka után a férfi hazaér, és azt érzi, hogy neki jár a semmittevés. Jó eséllyel viszont a párja is egész nap dolgozott, a munkahelyén vagy otthon a gyerekkel, és neki is jár a semmittevés. Ha a gyerek szülei nem csinálnak semmit, nem cserélik ki a pelenkát, nem altatják, nem etetik, abból baj lesz. És persze kisgyerekkortól mindig lesz vele feladat.
Fontos, hogy a gyerekvállalás nem kényszer. Persze nagyon fárasztó szülőnek lenni, de azt kell tudatosítani, hogy a gyerek nem kérte, hogy legyen, őt a szülők akarták. Közösen akarták. A férfi nem spermadonor, annál jóval többről szól az apaság. Nem elég kifizetni a költségeket, ennél többet vár el a társadalom és a másik fél, sőt a gyerek is. Abból pedig, ha mindenki részt vesz a gyerek életében, az egész társadalom profitál.
Ha a nő nem gebed bele a munkába, az mindenkinek jó. Egyéni, párkapcsolati, családi és ha úgy tetszik, nemzeti szinten is.
A nőknek rengeteg láthatatlan munkát kell elvégezniük szülőként.
Muszáj bevezetni az érzelmi házimunka fogalmát is, a kettő együtt az, amit leginkább a nők végeznek. A férfiak a láthatatlan munkába besegítenek, az érzelmi házimunkáról nem is nagyon tudnak, egyébként a nők se nagyon, csak csinálják.
A láthatatlan munka, mondjuk, a házimunkának felel meg, az érzelmi házimunka pedig a család menedzsmentjének. Máshogy fogalmazva a felosztást: ez a semmi, a nettó, a bruttó és a szuperbruttó. A nettó: ha valakinek megmondják, mit csináljon, akkor megcsinálja. A semmi ebben a felosztásban azt jelenti, hogy bocs, ez nem az én dolgom. A bruttó: bevásárol, mondjuk, nem biztos, hogy magától. A szuperbruttó: azt is tudja, ha másnap mennek a gyerekei osztálykirándulásra, akkor több vagy más kaját kell vennie.
A szuperbruttó az érzelmi házimunka, tisztában lenni azzal, hogy kikkel vannak jóban a gyerekeik az iskolában, óvodában, hogy milyen fejek a tanárok, hogy dolgozatírás lesz, vagy hétvégén szülinapi zsúr, amire nem elég pénteken vásárolni.
Nagyon könnyű belesüppedni abba, hogy a láthatatlan munkával nekem nincs dolgom. A Covid – legalábbis a családon belüli szerepek szempontjából – izgalmas időszak volt az otthon maradó szülők számára, mert hirtelen láthatóvá vált a láthatatlan munka is. Sajnos az a tapasztalat, hogy a párok kezdenek visszacsúszni a Covid előtti működésbe.
A statisztika azt mutatja, hogy ha egy pár ugyanannyit dolgozik, akkor is a nő végzi a több házimunkát és érzelmi munkát. Sőt, ha a férfi munkanélküli, akkor is a nő visz több feladatot.
Hiába kelünk ugyanakkor, dolgozunk ugyanannyit, a gyereknevelést is felesben kellene vinni.
Ehhez képest a férfi ugyanannyi munkaóráért több pénzt fog keresni, és a statisztika szerint otthon is kevesebb feladatot lát el.
A férfiak védelmében ragaszkodunk az egykeresős családmodell mítoszához, ami a nőknek egyáltalán nem volt jó a kutatások szerint, nem érezték magukat biztonságban. A nők mindig dolgoztak, otthon, a földeken, a gyárakban, és közben felnevelték a gyerekeiket. Ha kellett, ástak egy lyukat a földbe, beletették a babát, amíg kapáltak. Egy nem létező világhoz ragaszkodunk.
Többször említetted a férfiak privilegizált helyzetét, ami egy omnipotens pozíció: egy férfi mindenre képes…
Bocs, muszáj közbeszólnom, mert egy dologra nem képes, az érzelmek kimutatására. Azt nem szabad neki, gyerekkora óta le van tiltva erről, és ez egy tudattalan frusztráció az omnipotens férfi számára, mert az omnipotenciája itt ki van kezdve, és ezért lehet kompenzálni mindenféle olyan szerepekkel, amelyeknek viszont menniük kell, mert a társadalom elvárja. Elvárja, hogy oldja meg a helyzeteket. De minden nem megy neki, és ez frusztráló.
Tehát ezek a majdnem mindenre képes férfiak a szülővé válás során szembesülnek saját határaikkal, gyengeségeikkel, frusztrációikkal, hiszen nincsenek cselekvő, kontrolláló szerepben. Ahogy fogalmaztál: nem találják a helyüket. Ezt nem könnyíti meg, hogy nem vagyunk felkészítve az érzelmek kezelésére. Feszít minket a düh, a félelem, esetleg a frusztráció.
A Ponyvaregényből megvan The Wolf karaktere? Ő mindent megold. Férfiként úgy érkezünk az apaságba, hogy nekünk meg kell oldani ezt a helyzetet. Kell venni egy ágyat, megoldom. Össze kell szerelni, megoldom. És csomó mindent valóban meg lehet oldani, mert a sebtapaszt fel tudom helyezni, de az érzelmeket nem tudom megoldani. Az apaságot nem tudom megoldani. Ez nem egy olyan projekt, amihez projektmenedzserként hozzászoktam, aminek van eleje és vége, egyedül vagy stábbal csinálom, és van egy projektzáró ünnepély valahol, ahol berúgunk.
Az apaság nem véges vagy lezárható, amivel az ebben a tudatban felnövő férfi nagyon-nagyon nehezen tud mit kezdeni.
Pszichológusul ez lehet egy kasztrált állapot, a helyét keresi, mert nem tudja megoldani. A hagyd abba! nem oldja meg a gyerek sírását. Az egyél!-re nem fog enni, hanem be kell tessékelni az ételt abba a szájba.
Ez nemcsak a férfinak, hanem a nőnek is frusztráló. A párkapcsolatot érdemes újraértékelni, újragondolni: férfiként tényleg egy megoldó ember vagyok? Nőként tényleg azt várom a férfitől, hogy oldjon meg minden helyzetet? Érdemes végiggondolni, vajon az érzelmek tényleg megoldhatóak-e. Ha nem megoldhatóak, akkor hogyan lehet ezekben jelen lenni? A válasz a kérdésre: jelen kell lenni úgy is, hogy nem biztos, hogy azonnal meg fogom tudni oldani.
Az omnipotens apa számára a tisztelet elvárt, ahogy a szabályok betartása is. Erről szól egy rakás regény, amelyeket általában a fiúk mesélnek el az apjukról, a csalódásról, a lázadásról. A szülő-gyerek kapcsolatban sokan a tekintélyüket féltik, hiszen a szüleik és a nagyszüleik is azt féltették.
Az apa a gyerekével nem iskolás korában alakítja ki a kapcsolatot, hanem abban a pillanatban, hogy először a terhes feleség hasára teszi a kezét, amit már érzékel a gyerek, a kéz méretét vagy melegét. Lehet, hogy a vastag hasfal és a magzatvíz torzító hatása miatt nem fogja felismerni az apa hangját, aki beszél neki, de az intonációt és a hanglejtést talán igen.
Iszonyú jelentősége van annak, hogyan vagyok jelen szülőként.
A pelenkázás kommunikáció, párbeszéd. A kompetens csecsemő, ahogy Martin Dornes könyvének címében is nevezte, még mindig egy komoly felismerés a szülőnek: a baba a terhesség negyedik-ötödik hónapjától kezdve kompetenssé válik. Értelmet adok egy rúgásnak, ami a tenyeremet éri a hasfalon keresztül. Értelmet adok annak, amikor a néhány napos baba megszorítja az ujjam, pedig az csak egy reflex. Ahogy az első időszakban a mosoly is. Viszont a reakciómmal már szocializálom a gyereket. A mindset fontos, mert ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne változtatni, határozottabban szólni a gyerekre, hogy tartsa be a határokat. A kontextust el kell magyarázni, nem félelmetes vagy bántalmazó módon.
Idézetek a Szél Dáviddal készített interjúnkból.
Tovább olvasokA szülővé válás transzformáció, biológiai és mindenféle értelemben, de az apában és az anyában is más folyamatok mennek végbe.
A szülők közösen döntöttek arról, hogy gyereket szeretnének. Ha becsúszott, akkor a megtartásról. A változásokat ezért közösen kell elfogadni, tehát olyan nincsen, hogy a feleségem átmegy ezeken a változásokon, én pedig viszem tovább úgy az életemet, mintha mi sem történt volna.
A férfitől a társadalom azt várja, hogy minden menjen tovább úgy, ahogyan előtte, a nőnek van lehetősége arra, hogy kicsit kiszálljon és „anya” legyen. Ezt nem tartom jónak, kapcsolati szempontból sem. Fontos, hogy a férfi is tudatosítsa magában, hogy neki ez milyen nehézségekkel, szorongásokkal jár, ne tekintse evidensnek a szülővé válást.
A társadalom arra szocializál, hogy a férfiaknak nincsenek érzéseik, a dolgok megoldhatóak.
Ezzel szemben apaként azzal találkozik, hogy nem lehet mindent megoldani, viszont a jelenlét eredményt érhet el. Párterápiákon is tapasztaltam már, hogy a férfi egyszerűen nem hiszi el, hogy az cselekvés, ha a párjának azt mondja, sajnálom.
Nyitottságra, önreflexióra van szükség. Nem elvárásokat akarok megfogalmazni, hogy frusztráljam az olvasókat, csak azt állítom, ha van egy vágyott cél, azért meg kell tenni mindent, ami tőlem és a párkapcsolattól telik. Egy család akkor működik jól, ha az az abban lévő minden félnek jó.
Nem elég csak a jelen jóságát nézni, hanem távolabbi perspektívákat is figyelni kell, és ez nagyon nehéz. Attól, hogy nehéz, nem jelenti azt, hogy akkor ne csináljuk. Csomó dolog nehéz, mégis megcsináljuk.
Nehéz dolog például megosztani a női és a férfitapasztalatokat a másikkal.
A Véletlenül írtam egy könyvet című könyvből készült film egyik jelenetében a kislány először menstruál, és, mint egy parentifikált gyerek, mindent megvesz magának. Miközben a fürdőszobában ügyetlenkedik, benyit az apja, aki nem volt még ilyen helyzetben, nem volt erre felkészülve. Az egyedülálló apukát nem készítette fel senki.
Ebben a szülőség szempontjából fontos jelenetben a másodperc törtrészéig vár, amíg leperegnek a fejében a kérdések, és azt mondja, ha kellek, kint vagyok. Tökéletes reakció, akkor is, ha nem találkoztunk még ilyen helyzettel. Hasonlít a probléma ahhoz, amikor a Mátrixban Neo még nem tud helikoptert vezetni, de mivel szüksége van rá, letölti a szoftvert.
Igazából persze tök jó, ha sokat beszélgetünk a másikkal, de férfiként nem fogom tudni, mit jelent a nőnek a terhesség, a szülés vagy az első menstruáció. De ennél sokkal egyszerűbb dolgokat se fogok tudni.
A feleségemmel hallgatunk egy dalt, de nem fogom tudni, hogy neki vajon pontosan azt jelenti-e, mint nekem. Ha főzök egy ételt, ami nem ízlik a feleségemnek, akkor nem fogom megkérdezni, hogy miért nem, hanem elfogadom, hogy nem ízlik neki. És valószínűleg többször nem fogok olyat csinálni. Nem kell pontosan értenem, miért hisztizik a gyerekem. Nem tudom elképzelni, milyen, ha belülről belerúgnak a húgyhólyagomba. Nem kell pontosan tudnom, milyen az a pokoli fájdalom, amikor egy nagyon pici lyukon keresztül kijön, optimális esetben, egy fej.
Nem kell a saját testemen megéreznem ezeket, csak el kell hinnem és fogadnom, hogy ez nehéz.
És ez a mentalizációs képesség sokszor hiányzik: érvényesnek gondoljam, amiben a másik van.
Önreflexióra és társadalmi reflexióra van szükség. Azt kell látni, hogy a gyerekekkel kapcsolatos felfogás nagyon-nagyon sokat változott, amióta gyerekek vannak a világon, és most sem ért még véget – történik.
Megkockáztatom, hogy több apa van, mint amennyien olvasták az Apaparát, amely segít ezeket a bonyolult folyamatokat megérteni. Mennyire vagyunk nyitottak a tanulásra a szülővé válás során?
Nem tudok előre felkészülni arra, milyen lesz nem aludni. Nem tudok előre felkészülni arra, hogy milyen lesz vacsora közben felállni pelenkát cserélni, sebet kötözni. A nyitottság, azt gondolom, tanulható, és az elengedhetetlen a szülőséghez. Újra és újra kíváncsi legyek, próbálkozzak, elfogadjam azt, hogy nem feltétlenül hibázom, hanem még nem tudtam rákapcsolódni a másikra. Ő pedig egyáltalán nem hibázott, hanem hozza a gyereklétet.
A közoktatásban eltöltött tíz-tizenkét év és az óvoda három éve alatt nagyon-nagyon keveset tanulunk önmagunkról, a másikról és a kettő közötti együttműködésről.
Hogyan működik a testem, hogyan jelez a testem, hogyan fogadom el, ha valaki nemet mond vagy megkér valamire, hogyan tudok én nemet mondani vagy megkérni a másikat valamire? Mit jelentenek egyáltalán az érzések, az érzelmek? A klienseim gyakran válaszolják azt, hogy fura, ha megkérdezem valamiről, milyen érzés volt. A fura nem egy érzés. Nagyon nehéz az érzéseket felismerni és szóvá tenni, verbalizálni őket. Az érzelmi skála nagyon széles, amihez képest nagyon kevés szót használunk ezek leírásához. Nincs annyi szavunk, ahányféle érzés létezik, és ennek szocializációs okai vannak.
Úgy vállalunk el egy élethosszig tartó, őrülten nagy projektet, a szülővé válást, hogy zéró felkészültségünk van.
A közoktatást nagyon hibáztatom ezért, de nem az elmúlt tizenöt, hanem száz évben. Nincs közösségépítés az iskolákban, nincs vitakultúra és empátiakurzus, mert az ókori történelem és a Thalész-tétel között ezek nem férnek el a spektrumon.
Szél Dávid - fotó: Valuska Gábor / Könyves Magazin
