Silvester Lavrík neve nem ismeretlen idehaza. A szlovák szerző elbeszélései Irina és az ördög címmel, Garajszki Margit tolmácsolásában, 2010-ben jelentek meg magyarul. A Helikon Margó könyvek sorozatában helyet kapott Az utolsó k. u. k. bárónőnek pedig az a Mészáros Tünde volt a fordítója, akinek a 2022-ben kiadott Vasárnapi sakkpartik Tisóval című regény magyarítása is köszönhető.
A kis- és nagypróza mellett Lavrík ír drámát, esszét és publicisztikát. Rendez, vezetett továbbá rádiót és igazgatott színházat is. A jelen szöveg apropóját adó, 2020-ban az Anasoft Litera közönségdíjával jutalmazott kötete (itt elolvashatsz belőle egy részletet, itt Ruff Orsolya a regényhez írt utószavát találod) pedig, amelyet Czóbel Margit élete ihletett, legalább annyira sokdimenziós, amennyire az írója az.
Hópehely és varjútoll
Ha azt mondanám, hogy Az utolsó k. u. k. bárónőnek a boldog békeidőkben született, a Monarchia széthullását, két világháborút, a deportálásokat és a kitelepítéseket, valamint a kommunista fordulatot is a nagyőri kastélyban végigélő Czóbel Margit a központi karaktere,
félig sem mondanék igazat.
A címszereplő fiktív epizódokkal kiegészített története ugyanis alkalmat kínál a Szepesség szubjektív jellemrajzának, valamint az elhallgatás és igazmondás közép-európai dilemmáinak színre vitelére is. Az eredmény? Meghökkentő metaforákból építkező, tűpontosan szcenírozott, varjútollfekete humorral és hópehelyfinom poézissel átitatott nagyregény.
Felvilágosult csehovi végvidék
Kezdjük a tájjal és lakóival. Az Eperjesi kerület Poprádi járásában található Savnik (szlovákul Spišský Štiavnik, németül Schawnik, Schafing) nevű faluból származó Silvester Lavrík felvilágosult csehovi végvidékként láttatja szűkebb pátriáját a regény lapjain.
Csakhogy, amint Az utolsó k. u. k. bárónő fejezeteiből kiderül, a Poprád völgyében és a Tátra bércei alatt nem Pétervár, hanem Bécs és Budapest jelentették valamikor a viszonyítási pontokat. A kávét Lembergből, a kandírozott gyümölcsöt Haifából hozatta hajdan a késmárki kereskedő, a régió kultúráját ugyanúgy színesítették
a Habsburg-ellenes polgári lövészegyletek, a haszid rabbik, a cipszer iparosok és a tátrai turisták, ahogy a magyar arisztokrácia.
A Fuggereknek is voltak errefelé bankfiókjai. Egykor ez a térség látta el szőrmével, gyapjúval és vászonnal fél Európát, illetve hosszú időn át összekötő kapocsként szolgált Észak és Dél, a Balti-tenger és az Adria között.
Persze a kulturális, felekezeti és nemzeti sokféleség, ami miatt a Szepesség évszázadokon át prosperált, idővel ellentéteknek kínált táptalajt. „A magyar németül gyűlölte a szlovákot, a német magyarul átkozta Bécset, az importált baloldali anarchizmustól felbátorodott szlovák helyet követelt magának az asztalfőn.”
1947-re „az embertelenül megbonyolódott” terület az elmulasztott lehetőségein őrlődő, szörnyű perifériává változott a kötet egyik elbeszélője szerint. Aki geopolitikai éleslátásról téve tanúbizonyságot, hozzáteszi, hogy „(h)a végképp bedöglik majd itt minden, az nagyjából annyi figyelmet fog kelteni, mintha egy öreg cigány asszony fingana egyet titokban a kihűlt kemence mögé bújva”.
Az elbeszélő nehézségei
A Šlauko Probier nevű narrátor ugyanolyan érdekes, mint az általa ránk hagyományozott történetek. A zűrös családi hátterű fiú a Szlovák Kommunista Párt kerékpáros osztagában keresett közösséget a két világháború között. Később harcolt a spanyol polgárháborúban, a londoni ellenállásnak is tevékeny részese volt, majd Fagyöngy fedőnéven a népi demokrácia besúgója lett. Ilyen minőségében az utolsó k. u. k. bárónőről,
vagyis Czóbel Margitról kell jelentéseket készítenie.
Probiernak tudósítóként, ügynökként, kérvények, folyamodványok benyújtójaként és helytörténészként is az írással lenne dolga, ehelyett minduntalan a hallgatást választja. Pedig hát beszélő neve van. A német schlau és probieren bújnak meg benne, vagyis a ravasz/okos és a próbál jelentésű szavak. Ügyeskedni igyekszik tehát. Egy helyütt úgy fogalmaz, rugalmas a becsülete. És mintha ez utóbbit húzná alá a következő vallomása is.
„Én csak át akartam csusszanni a tegnapból a mába úgy, hogy közben ne horzsolódjon meg a bőröm. Kivárni valahol a bizonytalan idők végét, befúrni magam valakinek a bundájába, és vitetni magam egy darabon. Mint ahogy a bolha átugrik a döglődő kutyáról az első arra járóra.”
A valódi meg az igaz
Probier bolhaként viselkedik a nagyőri kastélyban is, ahol a kommunista rezsim által kijelölt célszemélybe, Czóbel Margitba kapaszkodik. Bár a bárónő több ízben az Egy szélhámos vallomásai főhősével, Felix Krull-lal méri össze Šlaukót, Thomas Mann regényalakjánál ő gyámoltalanabb, és míg Felixnek a kaland az üzemanyaga, közép-európai rokonát a kényszerűség kormányozza erkölcsileg kétes helyzetek közé.
Mert több és több áldozatot kíván az általa emlegetett átcsusszanás.
Probier kiábrándult idealista. Kereső, aki görcsösen igyekszik megfelelni mindenkinek. Míg irodalmi előképe a szerelem mestere, addig ő a hatalommal kollaboráló szerelme és a nevét meg a becsületét államosítani nem engedő bárónő iránti hűség között őrlődve lassacskán elveszik.
Beszédes, hogy bár rendre kényelmetlenül érzi magát, mi meg úgy érezzük, fejlődik a jelleme, a Szepesség történetét bemutató kötetet, aminek a megírásával Czóbel Margit bízta meg (és ami a Lavrík-regénynek is a fiktív kerete), végül nem sikerül elkészítenie.
Azt a lánya, Halika állítja össze Šlauko jegyzeteiből, saját tapasztalataival és sejtéseivel bővítve ki a feljegyzéseket. Ő maga is kijelenti több helyütt, hogy számos jelenetet kiszínezett, ahol meg nem talált, ott maga kreált forrásokat. Így aztán nehéz eldöntenünk, az igazat mondja-e, abban viszont biztosak lehetünk, hogy nem éri be a valódival.
Lavrík bravúros narrációjának köszönhetően az utolsó pillanatig azon töpreng az olvasó, hogy kerültek a szövegbe a bárónő levelei. Amikor összeáll végre a kép, akkor meg arra gondolunk:
a szélhámosnak kikiáltott Šlauko lánya minden bizonnyal az apjánál is nagyobb lókötő lehet.
A Szepességről szóló mű tehát elkészül ugyan, ám a térségnek afféle mentális Landbuchjává állnak inkább össze a fejezetek a szó szoros értelmében vett helytörténet helyett.
A kastély kísértete
A rendhagyó krónika középpontjában kétségkívül a nagyőri kastély utolsó lakója, Czóbel Margit áll.
Amint azt más forrásokból is tudni lehet, a lovas sízni tanuló, a Poprádban minden nap úszó, a családban csak Babunak becézett Margitnak a festés volt a mindene. Lavrík (vagyis Šlauko, akarom mondani: Halika) a Szepesség kataklizmáinak melankolikus tanújaként, az eltűnő emberség allegóriájaként, a Tátra-csúcsoknál is magasabb erkölcsi mérceként festi meg Czóbel Margitot.
A bárónő a regényben Krúdyt olvas, zongorázik és az olimpia eszméjéért rajong. A magyar mellett a franciája és a németje is tökéletes „(c)sak ha potoksul vagy szlovákul beszélt, akkor volt érezhető a kiejtésében némi egzotikum”. Különben a regény is soknyelvű, akár a helyszínét adó régió.
Mészáros Tünde kitűnő fordítása pedig pompásan adja vissza ezt.
Magára egy ponton a kastély kísérteteként, máskor a múltból itt maradt öregasszonyként hivatkozik a bárónő. Az ő világa már letűnt, a politikai kultúra hanyatlása miatt viszont megállás nélkül gyötri a lelkiismeret. „Olybá tekintik őt, mint azoknak az örökösét, akiknek az volt a feladata, hogy rendben tartsák itt a dolgokat. Egyben tartsák. Mindörökre. Csakhogy most csalódást okoztunk nekik” – kesereg Šlaukónak. „Mi voltunk, akik hagyták, hogy az legyen, amiben ők most élnek. Nem mondják hangosan, de valahol legbelül ezt érzik.”
A belső emigráció
Az utolsó k. u. k. bárónő sűrű motívumhálójának kiemelt szereplői az állatok. A kötetnyitó jelenetben a kamasz Babura támadó farkasok mintha a Szepességet széttépő ordas eszméknek lennének a szimbólumai. A hosszú életű és bölcs varjakat a kastély lakóival azonosítja a kötet, a kommunisták gyászlepkeként emlegetik Czóbel Margitot, a lovak pedig, amelyektől a bárónő a legnagyobb nélkülözés ellenére sem válik meg, a méltóságot jelképezik.
Czóbel Margit nem alkudott és nem alázkodott meg soha. Ahhoz azonban, hogy egy társ nélkül, történelmi tömegkarambolok között leélt életbe ne bolonduljon bele, önmagába kellett emigrálnia.
Így tett, és magához haláláig hű maradt.
Lavrík érzékeny, markáns portréján törékeny szálfaként látjuk viszont. Az arcán gondterhelt félmosoly. A fájdalmak gyötörte, szótlan, légies, szikrázó szellemű hölgy arcmásában nem nehéz felismernünk a szélhámosok közt az utolsó európait.
