Thomas Schlesser francia művészettörténész, író, a Hartung-Bergman Alapítvány igazgatója. 2025-ben Franciaországban az év szerzője, a Mona szeme pedig az év könyve a Barnes & Noble szerint az Egyesült Államokban. A regényt közel 40 nyelvre fordították le, magyarra Lukács Laura ültette át.
A történet fókuszában Mona és nagyapja, Henry áll, akik szerdánként megismerkednek egy-egy műalkotással, mielőtt a kislány talán örökre elveszíti a látását. A regényt nem a cselekmény teszi emlékezetes olvasmánnyá, hanem az a különleges vállalkozás, hogy a könyv lapjain bejárhatjuk több mint ötszáz év művészettörténetét többek között Botticelli, da Vinci, Monet, Kahlo vagy Abramović alkotásain keresztül. A szerzővel interjúztunk.
Egyetért azzal, hogy a Mona szeme regénybe csomagolt művészettörténeti gyorstalpaló?
Művészettörténészként természetesen az életem nagyon nagy része a tudás átadásáról szól. Korábban több olyan könyvem és esszém is megjelent, amelyek kifejezetten bevezetést nyújtottak a művészettörténetbe, volt köztük szigorúan tudományos munka, de olyan is, ami szélesebb közönséghez szólt.
A Mona szeme esetében más a helyzet. Egyfelől igaza van, nem tagadom, hogy a könyv beavatás a művészettörténetbe. Másfelől viszont nem ez a cél vezérelt, amikor írni kezdtem, hiszen erre más eszközeim is lettek volna. Az indíttatás ennél sokkal személyesebb. Egy fejlődésregényt akartam írni egy ideális kislányról, de tény, hogy a művészettörténet egyfajta katalizátorként működik: Mona érésének, fejlődésének az eszköze. Számomra a művészettörténet túlmutat önmagán; ez a nyelv alkalmas arra, hogy a létezésről, a filozófiáról, a hétköznapi életről és az érzelmekről beszéljek.
A könyvet minden nagyszülőnek ajánlja. Miért a nagypapa-unoka kapcsolaton keresztül csodálkozunk rá a világra a regényben?
A Mona szeme egyáltalán nem önéletrajzi ihletésű, mégis átitatják a gyermekkori érzéseim. Gyerekként nagyon szoros kapcsolatom volt a nagyszüleim generációjával, különösképpen a nagymamámmal és a testvéreivel.
A nagymamám nélkül egészen biztosan más ember lennék.
Nem volt könnyű személyiség, de tele volt empátiával irántam. És nagyon jelen volt, míg a szüleimről ez nem mondható el, noha szerettek minket.
A regényben hasonló a dinamika: a nagypapa és a lánya kapcsolata nem felhőtlen, miközben Monával rendkívül erős és bensőséges. Ez az én esetemben is pontosan így volt. A nagymamám és az anyám viszonya bonyolult volt, de hozzám egészen különleges viszony fűzte. Nagyon érdekeltek ezek a családi viszonyok, ezért lett ez a regény egyik alappillére.
A nagypapa, Henry nem tartja be a szülőknek tett ígéretét: szerdánként nem pszichiáterhez viszi el az unokáját, hanem – a szülők tudta nélkül – múzeumba, mert azt gondolja, hogy ebből sokkal többet tanulhat a kislány. Nem tartott attól, hogy ez megosztó döntés lesz?
Ha nagyon figyelmesen olvassuk a könyvet, észrevehetjük, hogy a döntést valójában Mona hozza meg. Henry felajánlja neki a választást, hogy pszichiáterhez menjen vagy múzeumba. A felelősséget a kislány vállára helyezi, ami természetesen megosztó lehet, de azt gondolom, hogy egy regényben bármi megengedett, ez az irodalom szabadsága.
Henry bevonja Monát egy nagy horderejű döntésbe, amely egyfajta szabályszegés is.
Hazudnia kell a szüleinek, de cserébe valami rendkívüli élményben részesül.
Biztosan emlékszik, hogy kamaszként nagyon nehéz elköteleződnünk valami mellett. Mindig valami másra vágyunk, gyakran meggondoljuk magunkat, viszont óriási élvezetet nyújt, ha szabályt szeghetünk. Ez az oka annak, hogy Mona egy teljes éven át részt vesz ebben a kalandban: mert ő maga választotta.
Mindegyik műalkotáshoz egy-egy életlecke társul, Mona a képeken keresztül ismeri meg egyre jobban a világot és a saját szerepét benne. Henry pedig régebben fotóriporter volt, ő is képekkel, a vizualitással dolgozott. Ön szerint a vizuális művészetek a legalkalmasabbak arra, hogy megőrizzük a múltat?
Természetesen a művészettörténet számomra nagyon fontos, de nem állítanám, hogy a vizuális művészet a legnemesebb dolog, amire az emberiség képes. Nem szeretnék hierarchiát felállítani a művészeti ágak között, hiszen a költészetre, vagy általában az irodalomra is érzékeny vagyok. Persze a regényben érezhető egyfajta fontossági sorrend, viszont különbséget kell tenni aközött, ami a könyvben szerepel, és aközött, ami az én személyes meggyőződésem.
Tudatos döntés volt, hogy Henry fotóriporter legyen, ne művészettörténész, hiszen el szerettem volna kerülni azt a közhelyt, hogy egy egykori tanár vagy professzor adja át a tudást az unokájának.
Henry rendkívül intelligens, szenvedélyes ember, ismeri a képek erejét, de elsősorban nem az elméjével, hanem a szemével érzékel.
Számomra ez kulcsfontosságú volt a karakter felépítésében, még ha sok olvasó nem is érzékeli ezt az árnyalatot.
Azt gondolom, hogy a vizuális művészetek valóban rendkívül sűrítetten hordozzák magukban a filozófiai, történelmi és érzelmi rétegeket. Ezt nagyon hosszan tudnám magyarázni, de a lényeg, hogy egyetlen festményből nagyon sok mindent megtudhatunk a múltról és az adott korra jellemző mentalitásról. Ez egy közvetlen út a történelem megismeréséhez.
Milyen kutatómunka előzte meg az írást?
Vicces, mert sokan azt gondolják, hogy mindent fejből írtam. Művészettörténészként a 19. és a 20. század a szakterületem, így például az Orsay-ben játszódó részeket könnyebb volt megírnom, az nem igényelt olyan sok kutatást. De összességében rengeteget kellett kutatnom, úgy dolgoztam, mint egy kisdiák, sokat jegyzeteltem, keresgéltem. Mindig próbálok valami olyan információt találni, ami nem érhető el az interneten – és ez manapság nem egyszerű, hiszen nagyon gazdag online archívumok léteznek. De pont ez benne a kihívás. A könyv tíz év alatt, 2013 és 2023 között készült el, hosszú utazás volt.
A festményekhez képleírások tartoznak, ezek a könyvben a dőlt betűs részek. Olyan érzés volt olvasni őket, mintha végig fogta volna valaki a kezem, és segít annak megértésében, hogy mi mindent figyeljek, amikor egy műalkotásra tekintek.
Tudtam, hogy a vakság témája köré akarom építeni a könyvet, de el akartam kerülni, hogy felszínesen inkluzív legyen. Szerettem volna, ha a könyv valóban elérhető a látássérültek számára is, hogy a művészettörténet hozzájuk is szóljon. Mivel ők nem látják a képeket, a dőlt betűs részeket kifejezetten nekik írtam olyan formában, hogy ezek a szövegrészek önmagukban is képesek legyenek felidézni a festmények, szobrok lényegét. Nagyképűség lenne azt állítanom, hogy ez maradéktalanul sikerült, de a szándékom kétségkívül ez volt.
Miért Mona? Könnyen eszünkbe juthat Mona Lisa, de a borítón a világhírű Vermeer-festmény látható, a Lány gyöngy fülbevalóval.
Eredetileg Anna volt a kislány neve, az első néhány oldalon még így hívták, de aztán hamar a Monára változtattam.
Nem a Mona Lisára akartam utalni, bár természetesen tudatában voltam az asszociációnak.
A valódi ok teljesen más volt. Egy 18. századi filozófiai gondolatot szerettem volna megidézni, ami a német filozófus, Leibniz nevéhez fűződik. Ő alkotta meg a monád-koncepciót, ami egy önmagában létező kis világot jelent. Ez a fogalom tökéletesen illett a karakterhez, mert arra törekedtem, hogy Mona egy kis univerzumként jelenjen meg, különösen annak fényében, ami a regény végén kiderül róla, hogy örökre elveszíti-e a látását vagy sem.
A regényben ír azokról a turistákról, akik néhány óra alatt be akarják járni a világ legnagyobb és legfontosabb múzeumait, míg Henry és Mona egy nap egyetlen műalkotást tekintenek meg, hosszan elidőznek a festmények, szobrok előtt. Egy átlagember számára ez a hozzáállás sajnos luxus. Ön szerint mi a középút, hogyan érdemes múzeumba járni?
A Mona szeme valóban azt a benyomást kelti, hogy hosszan meditálhatunk a Louvre híres műalkotásai előtt, holott tudjuk, hogy ez a múzeum kivételesen zsúfolt. De sok más múzeumban van lehetőség az elmélyülésre, például az állandó kiállításokon.
A szakmámból kifolyólag én nem úgy járok múzeumba, mint Mona és Henry, nekem megvannak a módszereim arra, hogy nagyon rövid idő alatt sok mindent befogadjak. De azoknak, akik nem szakemberek, viszont szenvedélyesen érdeklődnek a művészetek iránt, érdemes megfontolniuk, hogy talán három, öt, tíz műalkotás is kielégítő lehet. Olyan ez, mint a költészet vagy a dzsessz; lehetetlen egymás után húsz verset elolvasni, és Miles Davistől is három-négy dalt lehet meghallgatni egyszerre, másképp telítődsz.
Könnyű abba a csapdába esni, hogy mindent látni akarjunk, és az is tény, hogy az emberek nem járnak minden héten ilyen helyeken és ki akarják hozni belőle a legtöbbet.
De hiszem, hogy jobb valamit mélyen megérteni, mint felületesen és felszínesen.
Viszont senkire sem akarom rákényszeríteni a tanácsomat. Tudom, hogy a Mona szemében érzékelhető egyfajta tanító, didaktikus attitűd, ám ha valaki telefonnal a kezében érzi jól magát egy múzeumban, az is teljesen rendben van.
Louvre, Orsay, Modern Művészet Múzeuma – ezekben a múzeumokban fordulnak meg a szereplők, 52 alkotást néznek meg egy év alatt. A való életben nem adatik meg bárkinek, hogy ellátogasson a párizsi múzeumokba. Célja volt a regénnyel, hogy hozzáférhetővé tegye a képzőművészetet szélesebb tömegek számára is?
Részben igen, de hadd pontosítsam egy kicsit a szándékomat. Azt szerettem volna megmutatni az olvasóimnak, hogy a művészet az életet és annak szépségét szolgálja. Ha valakinek az a célja, hogy bevezetést kapjon a művészettörténetbe, arra rengeteg csodálatos kezdeményezés létezik, könyvek, dokumentumfilmek vagy podcastek formájában. Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, ez lehet a kulcsa ennek a váratlan sikernek: az olvasók úgy érzik, hogy ez a könyv több, mint bevezetés a művészettörténetbe.
Robert Filliou francia művész, a fluxus mozgalom kiemelkedő alkotója fogalmazott úgy, hogy a művészet az, ami az életet érdekesebbé teszi, mint a művészet. Számomra ez kulcsmondat, ez a Mona szeme küldetése.
Ha már váratlan siker: a Barnes & Noble az év könyvének választotta a regényt az Egyesült Államokban. Ezt hogyan fogadta?
Egyáltalán nem számítottam rá, hiszen mielőtt a jelenlegi francia kiadóm lelkesedett volna a könyv iránt, sokan azt mondták, hogy nem fog működni. A korábbi kiadóm, a Gallimard például visszautasította, így a siker teljesen váratlan volt.
Természetesen nagyon boldog vagyok és megérint mindez, de az életem, a hétköznapjaim ettől nem változtak meg. De kétségkívül ez egy teljesítmény, amire büszke vagyok, és osztozom az örömben azokkal, akik régóta szeretnek. Például az édesanyámmal – ez egy szép módja annak, hogy köszönetet mondjak neki.
Nyitókép forrása: Wikipedia
